Nos, akkor lássuk. A blog megnyitásakor egyből feltűnik az a furcsaság, hogy a fejléc nem a weblap tetején, hanem a bal oldalán helyezkedik el. Én legyek az utolsó, aki egy reform szellemű egyént kővel (vagy kenyérrel) arcon illetek, hisz pártolok minden új és izgalmas dolgot, amíg a püspök úr előtt titokban marad. Viszont ez az ominózus fejléc (vagy inkább oldalléc) nem ér le a képernyő aljáig, így kissé kevésbé mutatós, mint amilyen lehetne (pedig az lehetne, mert szépen kidolgozott kép). Nyilván ez függ a képernyő felbontástól is, de egy nagyobb kép szükségszerűen megoldaná ezt a problémát. Amúgy a kinézet maga nekem messzemenőkig elnyerte a tetszésemet. Egy háttér nem ártana, de amúgy jól áttekinthető és nemesen egyszerű a lap. Nincs túlcifrázva, nincsenek rajta csillogó állatok, epilepsziás rohamot okozó .gif fájlok, vagy idegesítő , a kurzorról potyogó tündérpor-szemcsék. Minden szükséges modul megtalálható (az opcionális zenelejátszót külön respektálom), az elhelyezkedésük is előnyös, szóval a fentebb leírt apróságoktól eltekintve minden nagyon rendben van. Annyit még megjegyeznék, hogy a bejegyzések alatt lehetne több választási lehetőség az értékelésre: a “tetszik” és a “nem tetszik” aligha fedik le az esetleges vélemények skáláját.

A történet még az elején tart, bár talán úgy lenne igazságos a többi frissen startolt bloggal szemben, ha azt mondanám: a legeslegelején. Egy prológus és egy fejezet, éppen csak elég egy kritikához, ennél kevesebbel már csak egy nyelvtantanár tudna dolgozni, és ő is csak pár bögre kávét követően…
Miután elolvassuk a prológust, röpke és némileg zavaros képet kapunk a történetről. Közelítsük meg a probléma felől az összképet: a nagyjából másfél oldalas bevezető alatt négy szemszögváltás, és egy rövid időbeli ugrás történt, és egyik sem volt megfelelően elválasztva. A karakterek bekezdései egymást érik, nincsenek elkülönítve ( ***, – o -, …, xxx, ### – semmi ilyesmi). Egy lelkiismeretes olvasó is megzavarodik, ha az író önkényesen ugrál a szereplők között. Részben indokolatlannak is éreztem ezt, az események leírásához bőven elég lett volna egyetlen váltás is. Mindenesetre arra jók voltak ezek a sorok, hogy útjára bocsássák a történetet.

Az első fejezet rögtön egy idézettel indít a Penge című filmből. Régi szép idők, mikor a se nem szép, se nem kedves vámpír férfiak két szemfoggal, és nem az egyszeművel kóstoltak bele a kiszemelt hajadonokba. O tempora, o mores! Mindegy… Nehéz dolog egy gyilkos lelkivilágát lefesteni. Azt hiszem, annak, aki ilyesmire vetemedik, egy kicsit meg kell őrülnie, alá kell merülnie a sérült psziché mocsarába, majd gyűszűnként felhoznia és papírra vetnie mindazt, amit talál. Hálátlan feladat ez, és azokat, akik képesek sikeresen (értsd.: hihetően) visszaadni a pszichopata agyában zajló folyamatokat, előszeretettel bélyegzik meg, mint potenciális elmebetegeket. A freudi analitikusoknak és a jungistáknak az Oidipusz-komplexus és az Elektra-komplexus mellett talán ez a másik kedvenc témájuk.

-Gyerünk drágaságom, rajzolj egy szép fát a bácsinak. Miért halottak rajta a madarak? Mit csinál egymással az a két mókuska? Az nem Freddy Krueger a lombok között?

De most ne a normalitás kóros fetisizálásáról beszéljünk. Beszéljünk Dantéról, a Khyira által kreált gyilkosról. Kevés derül ki róla, de amit megtudunk, az igen beszédes. Egyfelől egy morális értékkel rendelkező “igazságosztó” (Dexter, hogy megy a favágás?) , másfelől pedig egy szétcsúszott, be- és kiszámíthatatlan pszichopata. Ez a kettősség némileg ellentmondásos, hiszen az előbbi hatalmas önkontrollt, míg az utóbbi épp az önkontroll teljes hiányát sejteti. Egy gyilkos, aki az ölést valamilyen erkölcsi értékrend szerint legitimálja, a saját kegyetlenségével annak létjogosultságát kérdőjelezné meg. Egy ilyen állapot tarthatatlan, a saját elveivel való meghasonulás hibákhoz, az pedig lebukáshoz vezetne. Viszont Dante már jó régóta űzi az ipart, amit ilyen állapotban kétlem, hogy képes lenne. Bár a prológus tanulsága szerint a rendőrség valamennyire tisztában van a személyazonosságával. Ami igencsak megnehezítheti a további ténykedését. És itt véget is ér a fejezet.

Az eddig publikált kevéske anyag véleményem szerint a “majdnem jó” kategóriába esik. Ennél mélyebbre kell merülni, és a fenékre érve egy homokozólapáttal még mélyebbre ásni, mert így is érdekes, amit olvashatunk, de Dante karaktere leginkább a népszerű szociopata-archetípusokból összeollózott fércbábnak tűnik. A későbbiekben mindenképp csiszolni kell a jellemén, úgymond finomhangolni: elvetni a karakteridegen sallangokat, és tovább taglalni a sajátosságokat. A romantikus cukker-vonal ígéretes lehet, de mindenkinek az lesz a legjobb, ha nem a hollywoodi irányba kanyarodik, mert az csak további karaktervesztéshez és sok idegesítő dilemmához vezetne. Nem kéne erőltetni.
Ami az írás stílusát illeti, majdnem teljesen meg vagyok vele elégedve. Amatőr, nem irodalmi igényű munkától ez is nagyon dicséretes, de lehetne zordabb a szöveg, karcosabb “a pszichopaták habitusához hangolt” a fogalmazásmód, a leírásokban pedig indokolt lenne a nagyobb részletgazdagság. Helyenként kicsit naiv a szóhasználat, kemény helyett keménykedős, de mégis szemérmes a maga módján:

„…akárha csak egy kibaszott vámpír lenne, annyira vágyott arra, hogy vérét vegye! Azonban hogy a dolog abszolút mocskos legyen, vérét nem úgy venné, mint áldozatainak, hanem mint egy férfi a nőnek.”

A dolog akkor lenne abszolút mocskos, ha a nyelvezet is idomulna a leírtakhoz, és nem kerülgetné a lényeget. Normál esetben helyteleníteném a durvaságot, de ilyen helyzetekben (pláne egy 18 éven felülieknek készülő történetben) elvárnám, hogy azt a fertőt, amit a szöveg közvetíteni akar, a fogalmazásmód is az arcomra kenje. Az angol úri hölgyek nyilván így is megbotránkoznának (de csak nagyon kulturált formában) az ilyen sorokon, ugyanakkor nem szép és konzervatív lelkeknek íródnak az ilyen sztorik. Rendhagyó alapkoncepció, igényes megvalósítás egy kevés hibával fűszerezve. Mindenképp ígéretes.
Érdemes lesz szemmel tartani…

- Kitahito

Megosztás