logo

Mértékmegőrző

Kommentár / 2019/12/10 / Szerző: Kitahito

Veled vagy Nélküled?

Rövid eszmefuttatás a Nélküled körül kialakult méltatlan sivalkodásról, és arról, hogy miként züllött az összetartozás dala furkósbottá a haza önjelölt védnökeinek a kezében, mellyel ki lehet kergetni a nemzetből a nemtetsző elemeket. De ugye egy vérből valók vagyunk, tudjuk! Kivéve persze, akik nem értenek velünk egyet, vagy nem állnak fel egy felmagasztalt rockszámra. (Ők ugye rohadt sorosbérenc libsi hazaárulók.) Így kell teli torokból énekelve hirdetni a testvériességet, és közben a testvéreid nyakára lépni. Gratulálok, sikerült a magyarság alacsonyra tett nívópálcájában is megbotlani és pofára esni.

Veled vagy Nélküled

Nemrég este 10 körül a szomszéd maximum hangerőn üvöltette a Nélküled c. számot. Nem álltam fel, hisz korán fekszek és már ágyban voltam. Mikor reggel felébredtem, arra lettem figyelmes, hogy arcomat görbe karvalyorr csúfítja el, vastag szálú, egyenes hajamból kunkori, zsíros fürtök serkentek ki, melyek jól illenek a frissen nőtt bozontos pajeszomhoz, és arról már nem is számolok be, hogy mit láttam, mikor a wc kagyló fölé görnyedve vizelni készültem. Igazi kafkai átváltozás: tegnap még árja magyar voltam, most meg zsi… mármint Indexes újságíróvá züllöttem. Ugyan az a misztikus erő munkálkodik itt, mint Sámson haja esetében, mely szembemegy a halandók földi logikájával. Van valamid, ami kegyből a tiéd, és elveszítheted, ha kikerülsz a kegyelem köréből. Én a magyarságomhoz mindig is úgy álltam, hogy ülve vagy állva, mindegy, hiszen nem a gesztusok, még csak nem is a heves, romantika fűtötte érzület, hanem valami sokkal mélyebb, sokkal elemibb, a lényembe kódolt (de nem genetika által kódolt) esszenciális tartalomból ered. Nagyot tévedtem. Valójában a magyarságod ott áll vagy bukik, hogy mikor megszólal a Nélküled, te felállsz-e vagy sem. Hát már íródik az új kánon, meg lett vonva a mérleg. Sajtóklub, Bencsik András: akit a dal megérint, az magyar, akit nem, az idegen. Ennyi. Ennyi lett a magyarság. Felállni vagy nem felállni egy középszerű rockszámon.

„Annyi mindent kéne még elmondanom, s ha nem teszem, talán már nem is lesz rá alkalom.”

És mondhatnám álnaivan, hogy akkor játsszuk le a számot a határzáron fennakadt migránsoknak, és aki feláll rá, azt öleljük keblünkre, mint magyar honfitársunkat, de ez még viccnek is rossz, hisz a Nélküled sosem lesz belépő a magyarságba. Legfeljebb ok, amivel ki lehet zavarni onnan a másként gondolkodókat. Mert én tényleg szeretnék hinni abban a jövőképben, ahol a cigány, a zsidó, és a “fehér magyar” összekarol a határon túliakkal, hogy könnyes szemmel együtt énekeljék az Ismerős arcok dalát, de valahogy nem megy. A mutatóba kiállított, kulcstartó díszként hordott cigányok és dísz zsidók mögötti valóságban, amit a kamerák jótékonyan elhomályosítanak, még mindig egymásnak feszülnek az etnikumok és az úgymond többségi nemzet. Viszont arra jó ez az eset is, meg úgy eleve a sikeresen átpolitizált Nélküled, hogy muníció legyen a szektás jobboldal, és a hasonlóan szektás baloldal kezében, amivel tovább folytathatják az évtizedes, meddő lövészárokharcukat.

Fel kell állni. Hisz az ugye nem opció, hogy megérint a szám, és a hozzá kapcsolt szimbolikus, bár enyhén nyálas üresség, de ülve maradok. Ülve nem lehet megérintődni. Ülve nem lehet színt vallani, demózni a magyarságomat. A magyarságomat nem lehet csak úgy, oxigént szén-dioxiddá égetve képviselni. Fürdés közben sem lehet. Alvás közben pláne nem. Képtelenség! Csak akkor lényegülsz át magyarrá, mint ostya a szájban Jézus testévé, ha haptákba vágod magad erre a dalra. Másként nem megy. Mindig az vagy, amit nagyon demózol, vagy amit épp nagyon csinálsz. Az igazi, valódi magyar tulajdonképpen egy szobor, aki egyenes háttal, kezét a szívére téve áll, tekintete a szebb jövőbe réved, és így fagyott bele a végtelenségbe ott, ahol épp a Nélküled érte. Ez a dal nem csupán egy fontos önidentifikációs eszköz az önjelölt nemzeti szekértábornak, ez himnusz, a NEMZET himnusza, ami sikerrel leváltotta a mi fáradt, öregecske Himnuszunkat. Mondják ugye a szekértábor tagjai, de ez persze már teljesen mellékes, amolyan zárójeles körülmény. És én legyek az utolsó, aki Kölcsey művét védeni akarná, hisz kifejezetten irritál ez a “nyomorban stréberek vagyunk, és idő előtt leszenvedtük a ránk kiszabott mennyiséget, most már tessék nekünk odaadni a ‘mindenjót, mr. Istenke!”-módi, meg az az amúgy is delejes-dagályos, önsajnáltató modorosság, amit az unalomig elkoptattak iskolai évnyitókkal, és kötelező megemlékezésekkel szúrós öltönyökben.

„Hogy történjen bármi, amíg élünk s meghalunk. Mi egy vérből valók vagyunk.”

De arra legalább MINDENKI feláll. Jó, az éjfélkor tv-háttérzajra bealvó nem. Viszont azt mindenki magáénak érzi, nem csak egy csoport, mely magára szabja a nemzet definícióját. A Himnusz nem rekeszt ki, hanem összeköt, ráadásul anélkül, hogy ezt álszent elérzékenyüléstől könnyes szemmel hangoztatná. Avítt és elavult, de tényleg a magyarságé. A sajátunk, mert sorstársak vagyunk benne, testvérek az elnyomatásban, keserűségben, hanyatlásban. Még akkor is, ha esetleg gyűlöljük, szégyelljük, vagy megtagadjuk. Ez több, mint a Nélküled által felemlegetett vérségi kötelék, de a magát népnemzeti oldalnak nevezett tábor még ehhez az nagyon alacsonyra lerugdosott szinthez sem tud felnőni, mert a startpisztoly eldördülése után kigáncsolja magát egy hősnek kikiáltott Indexes idiótán, aki az ellenzéki oldalon gyakorlatilag már a Tank man-nel és a magukat felgyújtó tibeti szerzetesekkel van egy szinten. Ez a kétségbeesett hérosz képzés önmagában is röhej, és megérne egy külön cikket. S bár ez az írás nem a határon inneni, vagy azon túli magyarság, a futball-testvériség, de még csak nem is az Ismerős Arcok vagy az egyébként ártatlan és ártalmatlan Nyerges Attila ellen szól, de a lényeget ugye, kedves olvasó, a lényeget még nem értheted…

Én sem érthetem, hisz nem voltam még határon túli magyar, bár onnan nézve én vagyok az, és ők nem. Viszont nem éltem nehéz éveket, mint azok, akiknek nem engedték, hogy énekeljék a magyar Himnuszt (ami helyett most inkább a Nélküledet éneklik), vagy akiket összevertek a magyarságukért. Ez tény. Ott tilos volt, ezért lett erkölcsi kötelesség. Most meg kötelező, és kiátkoznak érte a magyarságból (értelemszerűen az összetartozás nevében, ami igazán orwelli gesztus), ha nem veszed ki a részed a kiüresített, tét nélküli, tárgytalan, elinflált szenvelgésből. Kierőszakolt, súlytalan és tartalmatlan szolidaritás. Szóval fel kell állni, mert különben kiiratkozol a nemzetből. Persze az érvényes kérdés, hogy mit csináljon az, aki már eleve állt, hisz nem lehetséges kétszeresen állni, és a pártatlan szemlélődő (bár tudjuk, hogy nincs ilyen, valaki vagy fasiszta, Fideszes talpnyaló, vagy hazaáruló sorosbérenc libsi… vannak még az úgynevezett “függetlenek” vagy “centralisták”, de ők ugye érdekből vagy gyávaságból nem vallják be, hogy a kettő közül melyikek…) még azt találja hinni, hogy te csak puszta véletlenségből, a Nélküledtől függetlenül állsz, és csak azért nem ülsz le, mert nem találsz magadnak széket, a földre meg hát mégsem illik.

„Mint a fáradt vándor, ki némán enni kér. Otthont, házat, Hazát, nyugalmat már többé nem remél.”

Nem szabad teret engedni a félreértéseknek, mert a végén még bedugja rajta a fejét egy Soros György. Ilyenkor célszerű tehát ráállni egy székre, vagy ami még jobb, egy másik ember vállára, hogy lehetőség szerint még magyarabb legyél, még inkább mutasd, hogy te aztán egy vérből való vagy minden magyarral, kivéve persze azokkal, akik nem álltak fel. Lábujjhegyre állni dicséretes, de igen fárasztó, és nem sokáig fenntartható. Hamar eljön a nap, mikor a lelkesebbek már sámlival érkeznek a focimeccsre, és onnantól már kész a baj, hiszen az a 10 centi, ami a sámlin állótól elválaszt, pontosan az a 10 centi, amennyivel te az ülőhöz közelebb vagy, és ez elfogadhatatlan. A hazaszeretetet nem lehet ilyen tessék-lássék módon csinálni. Legközelebb két sámlit kell hozni, vagy legalábbis egy zöldségesrekeszt. Nem szabad lemaradni. Aki magyar, az két rekeszre áll, mert az ezeréves nemzetet tisztelni, tudjuk, csak így lehet.

Aztán jönnek a nagycsaládosok. Ők bár nem tudnak rekeszeket magukkal hordani, hisz a CSOK gyerekeket kézen fogva vezetik, de mikor megszólal a zene, fogják a csimotákat, és fel-feldobálják őket a levegőbe, mint valami krumpliszsákot, magasan a rekeszen állók feje fölé, mutatva ezzel, hogy bár ők maguk a nemzet gyarapodásáért végzett áldozatos munkájukban lemondanak a demonstratív hazaszeretet öröméről és kötelességéről, viszont ezt kiváltják, sőt, egyenesen túlszárnyalják azzal, hogy utódaikat egy szebb, boldogabb és legfőképp magyarabb jövő égboltja felé taszajtják, létrehozva ezzel, bár még csak a pillanatnyi ködképét annak az utópisztikus nemzeti érzelemnek, mely felé a repülésük zenitjén megálló gyermekek kis kezeiket kinyújtják. S a tömeg, látva ezt a csodát, ámulata mögött már latolgatja, hogy egy harmadik rekeszen lábujjhegyre állva le lehetne-e győzni azt a rohadt kölyköt.

„Mint porba hullott mag, mi többé nem ered.”

Nemrég néztem meg Martin Scorsese Némaság c. filmjét, melyben többek között azt is láthatjuk, ahogy a megtérített, keresztény japánok hitét a helyi autoritás úgy töri le, hogy megtapostatja velük Jézus földre helyezett képmását. Aki ennek nem tesz eleget, azt természetesen kínzásoknak vetik alá, és elég hamar ki is végzik. El tudom képzelni ennek a helyi, magyarellenes megfelelőjét: a delikvenset leültetik egy székre, nem messze tőle pedig megáll egy termetes hóhér, karddal a kezében. Majd megszólal a Nélküled. Amennyiben az illető feláll, hogy tanúságot tegyen magyarságáról, úgy a pallosos hóhér egy suhintással lecsapja a fejét. És fel kell állni. Mert a MAGYAR fel KELL álljon. Nem opció számára ülve maradni, mert a dal… és az összetartozás… meg az erdélyi kisgyerekek… hát fel kell állni! Dacból kell felállni! Azért kell felállni, amiért felálltunk ’56-ban, felálltunk ’48-ban, felálltunk a török ellen, a tatár ellen, az orosz ellen, a német ellen, és most a nagyvezír oldalán Brüsszel ellen! Mi lett volna, ha az ősök ülve maradnak? Hát nem lennénk ma itt! Néha fel kell állni, hogy aztán leülhess, mondjuk egy ló nyergébe, és mehess hont foglalni.

Ha az ilyen Indexes újságírókon múlott volna, még mindig ott ülnénk az Urál tövében a kis jurtáinkban. Ezért kell felállni. Igaz? Valahogy így érvelne az, aki elhiszi ezt a baromságot. Nyakon öntve pátosszal, agyon romantizált, de valójában semmitérő szimbolizmussal, aranykor-nosztalgiával és önsajnálattal. Ezek az új magyarság sarokkövei, ezek mentén határozzuk meg, hogy kik vagyunk. Egy vérből valók vagyunk. És látjuk, hogy ez mennyit ér. Mint 30 fagaras. Ami himnusszá válni hivatott, azt nem kell senkinek felkarolnia. A Nélküled pont az autentikussága miatt volt igazi és tartalmas. Tényleg az volt, ezt nem lehet elvitatni. Mert egy olyan virág, ami szikes talajon nőtt ki, minden számítás ellenére. Köszönjük tehát, hogy sikerült ezt is összekenni pártpolitikai fekáliával, kiüresíteni és lealjasítani mocskos hatalmi játszmázások eszközévé. Jól mutat majd a NER gomblyukában…

- Kitahito

Megosztás Megosztás
Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Összes hozzászólás megtekintése

Még több Kommentár