logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Filmkritika / 2020/03/06 / Szerző: Kitahito

Christmas with the Kranks

Egy karácsony sem lehet teljes Tim Allen, valamint az ünnep szakralitásának és szellemiségének elinflálása, korrumpálása nélkül. Amikor Jézus születésnapjából faünnep, filléres fogyasztási indok lett, azt hihettük, legalább a nap sterilizált meghittségét, és a családi szeretet pillanatnyi, megjátszott melegségét megtarthatjuk magunknak. Most ezt is kicsavarják a kezünkből, hogy az álszentségek üres külsőségeivel végigverhessenek azokon, akik a fékevesztett, őrjöngő konzumerizmus rabigájából szabadulni akarnak. Na nem a Megváltóhoz, csak a megváltó nyugalomhoz. Elfogadhatatlan! És a Coca-Cola isten látta, hogy ez jó!

Krank it up

Back to business. Christmas with the Kranks, avagy jó magyar (értsd: idegtépően ostoba és nyomorúságos) fordításban Kelekótya karácsony egy 2014-ben készült színes, szagos amerikai vígjáték, mely hogy, hogy nem de eddig elkerülte a figyelmemet. Lehetséges, hogy azért, mert az ilyen förtelmesen szirupos ünnepi filmekkel igyekszek semmiféle sorsközösséget sem vállalni. Vagy egyszerűen csak a jó szerencse istenei másfelé szórták égi mannájukat ezidáig. Valamelyik a kettő közül. Nem akarok tippelni. A lényeg, hogy az égi hatalmak valamikor Szilveszter tájékán egy részegségtől nem éppen mentes éjszakán megajándékozták a halandó világot a Random szarfilm csupor ötletével, melyet én, mint a felsőbb szférák alapos figyelője és felületes értője egyből lehívtam az anyagba, hogy egy némiképp dohányszagú alumíniumhenger formájában megvalósulhasson, majd nem csekély cellux-mágia segítségével ráerősítettem egy címkét, és így elkészült a csupor, melybe elvetemültebbnél elvetemültebb (borítékolhatóan) rossz filmek cetlikre írt címeit dobálom, így a bűnös szórakozások alanyainak kiválasztásának ördöngös és időigényes feladatát rá lehet bízni a Isten végtelen bölcsességére. Tiszteld a csuprot, ne kérdőjelezd meg a csuprot! Így esett hát, hogy a Christmas with the Kranks került megtekintésre, jó másfél hónappal az aktualitása után, de mit tehet az ember, kénytelen meghajlani a szakrális erők kénye-kedve előtt. Így hát megnéztem… és igen. Tényleg katasztrofálisan rossz.

-Reménykedjünk, hogy Peruban babysitter hiány van…

Tim Allen, aki ebben a filmben is Tim Allent alakítja (bár most Luther néven fut), nem igazán kedveli a kifelé-karácsonyozást. Elege van abból, hogy demózni kell a boldogságot, versenyt kell mosolyogni és örömködni az amúgy kevéssé kedvelt szomszédsággal, valamint nem utolsó sorban egy csomó időt, energiát és pénzt kell elverni valami olyasmire, amit végső soron senki sem élvez igazán. És most, hogy a végtelenül felszínes “orvos” lánya elutazik Peruba úgy csinálni, mintha segítene a rászorulókon (csak hogy felszedje az első pénisszel rendelkező élőlényt a közelben és hazarepüljön), amit hősünk nyilván nagyon sajnál, hisz most először töltik külön az ünnepeket. Kirepült a madárka, üres a fészek… stb. Mindenesetre miután kedves felesége, Nora (Jamie Lee Curtis) egy HIHETETLENÜL viccesnek szánt, elnyújtott jelenetben némi pisztácia és fehér csoki miatt szarrá áztatja az esőben, hősünk elérkezettnek látja az időt, hogy beintsen a karácsonyi őrültekházának. Eltervezi hát, hogy nejével együtt elutaznak valami trópusi szigetre, hogy az egész évnyi hajtás után végre pihenhessenek egy kicsit, és szánjanak némi időt magukra, valamint egymásra úgy, mint régen.

Vagyis megpróbáljanak az emberi kapcsolatokkal foglalkozni ahelyett, hogy belemennének a társadalmi konvenciókat pedánsan követő közösségük által elvárt mocskos és giccses szerepjátékba. Persze ez nagyrészt annak köszönhető, hogy emberünknek már előre tele van a töke az egésszel, és vagy háromszor zúdult rá két úszómedencényi víz egy percen belül, és nem volt mögötte semmiféle kikonkretizált, nemesebb narratíva, de én már kaptam is fel a fejemet: hohó! Mi van itt, kérem?! Hát talán megpróbálnak itt átadni valami értelmes üzenetet?

„You’re skipping Christmas! Isn’t that against the law?”

Rávilágítanak a fogyasztói társadalom tradíciókat kiüresítő hatására? Szembemennek a Coca-Cola karácsony rénszarvasos, hóemberes, táncoló kínai Mikulásos hányingerözönével, ami megfertőzte az egyik legszentebb és legintimebb ünnepünket? Végre teszünk egy apró lépést, visszakanyarodunk oda, hogy nem a kiüresített külsőségek mértéktelen túltolására helyezzük a hangsúlyt, hanem elkezdünk azzal foglalkozni, amiről ez az egész ünnep szólna, persze anélkül, hogy belezuhannánk közben a gagyi keresztény propagandafilmek hazug pátosztól ragacsos puncsos táljába? Hát, a nagy francot…

Szerintem negyedjére is ömöljön rá pár köbméter víz!

Nyilván nem azt várom, hogy mindenki (engem is beleértve) pöccintse be a lejátszóba Jézus életének rajzfilm változatát, egy kis háttérzaj gyanánt, míg egy gyertya fényénél a család elmormolja imáját kenyér és víz vacsorája fölött, attól rettegve, hogy római legionáriusok berontanak a nappaliba és mindenkit az oroszlánok elé vetnek. Ugyanakkor azt sem szeretném, hogy egy fröccsöntött műanyagból készült, piros-kék fényekkel villogó, mandarinul éneklő Télapó kilúgozza a “Christ”-ot a Christmas-ből. Mert ha nem ennek a kénes lángocskákkal övezett szimbóluma az Xmas, akkor jövőre feláldozok egy kecskebakot a karácsonyfa alatt, majd körbelocsolom a házat a vérével, hisz ezek szerint minden belefér. Én tényleg csak a vállalható minimumot kérem számon. Azt, ami miatt nem érzem úgy, hogy álszentek lennénk, vagy erőszakot tennénk a kultúrán és a jó ízlésen egy stilizált pásztorbot alakú, tutti-frutti ízű nyalókával. Olyan nagy kérés ez? Úgy látszik igen. Miután tehát megtörtént Luther fejében ez az ad hoc reveláció, elkezdi a vacsoránál fűzni a feleségét, és tekintve, hogy meglehetősen… nos, félrevezető jelekkel próbálja az ötletét lekommunikálni, Nora azt hiszi, hogy teljesen más módon akarják fűzni őt („még nincs is szombat este“, csakhogy a nyárspolgáriság tényét ököllel tudatosítsuk a nézőközönségben).

Szóval a nej’ készen áll, hogy a rukkola saláta és a low-carb mac ‘n’ cheese romjai között átadja magát Tim Allen házi barkács férfiasságának. Én legyek az utolsó, aki pálcát tör a közel 50 éves nő szexuálisan túlfűtött színészi játéka fölött, de vannak dolgok, amiket nem szeretnék elképzelni, és ezek közé tartozik az is, ahogy Tim Allen letolt nadrággal, recsegős csípővel bünteti az asztalon kissé szétfolyó Jamie Lee Curtist.

„Look at us, we kind of look like uncooked chicken.”

Zavarba ejtő, nemkívánatos gondolat. Szóval miután elhal a nézők vélelmezett, de soha meg nem valósuló hahotája, és elmúlik az a nagyon valós szégyenérzet is, amit a napszemüvegben, vállán magnóval bugizó Tim Allen vált ki, kisül, hogy hát igen, mégiscsak várni kell azzal az ágynyikorgató hancúrral szombatig, mert most egy karácsonyi nyaralásról van szó. A géppuskatűzként pergő érvek alatt a feleség végül kapitulál, hisz belátja, talán mégsem érdemes közel kétmillió forintot kibaszni az ablakon és szellemi fogyatékos kertvárosi pszichopatákkal bájologni, mikor ennél kevesebbért elmehetnének egy második nászútra is. Végül is lehet Isten fiának születése körüli misztériumon elmélkedni a tengerparton is, mojito szürcsölgetése közben.

Érdemes figyelni Nora arcán, hogy mennyire megveti az ötletet.

Kicsit cinikus vagyok, de azért valljuk be, hogy nem foglalkozni valamivel még mindig jobb, mint nem foglalkozni valamivel és kiüresíteni, megrabolni azt. Van persze, aki ezt nem így gondolja, például a rendező és a forgatókönyvíró, de rátérünk erre is. Tetézendő az álszentséget, 5 perccel azután, hogy kész lett volna egy vad és mocskos gyermeknemző aktusba bonyolódni az ebédlőasztalon, Nora kiköti, hogy csak akkor hajlandó elmenni nyaralni, ha a megszokott módon, rendes, jó, istenfélő keresztyén emberekként idén is adakoznak az egyháznak és a gyerekkórháznak. Szinte látom, ahogy a borospohár oldalán lecsorgó ondócsík fölött összekacsintanak az Úrral: megfizettük a tizedet főnök, jó emberek vagyunk! Kifelé kereszténynek lenni, kifelé erkölcsösnek lenni, kifelé boldognak és kiegyensúlyozottnak lenni! A legjobb hagyományokat követve. Még szerencse, hogy itt van nekünk Tim Allen, a hősünk, aki ráébredt az igazságra, és képébe vágja a sok szemforgató farizeusnak, hogy dugjátok fel magatoknak a tartalmát vesztett szertartást, kiszállok!

Persze előtte még meg kell fizetni a gyerekeknek meg a klérusnak a jussát, mert Jamie Lee Curtis karaktere kiváltképp érdekelt a jótékonykodás nagy demonstratív gesztusaiban. Miután Luther nehézkesen belemegy ebbe, tehát idén sem fognak összedőlni a templomok, Nora jól meg is lovagolja a férjét, hisz tudjuk, a nők bugyijába az egyháznak írott csekken keresztül vezet az út. Ha a plébános úr örül, akkor örülünk mi is. Lehet lázadozni, de nem nagyon, csak mértékkel. Azért azt a pénzecskét tessék szépen bedobni a perselybe, Isten fizesse meg!

„We SAVE money?”

Ezt követően Tim Allen bemegy a munkahelyére, és mindenkit személy szerint értesít levélben, hogy ő idén nem karácsonyozik… bocs, de miért is érdekel ez bárkit is? Mi köze van ehhez a munkahelyén dolgozó kollégáknak? Gondolom kivesz X hét szabadságot, és kész. A film úgy csinál, mintha valami nagy és megbotránkoztató dolog lenne, hogy valaki a XXI. századi AMERIKÁBAN, Chicago kertvárosában nem tartja a karácsonyt. Tényleg annyira párját ritkító esemény ez? Mit fognak vele csinálni? Megkövezik? Keresztre feszítik? Jön a Mikulás és megtapostatja vele a karibi hajóút képmását? Még szerencse, hogy nem laknak zsidók, muszlimok, hinduk, buddhisták és ateisták a környéken, mert ezek a rohadékok élve felkoncolnák őket.

Egy, csak egy legény van, ki nem hág: Toldi, bár hatalmas… fenyőjét talicskán kell tolni.

Azt hinnéd, hogy ezt a emberek egy vállrándítással el fogják intézni, és senki le se szarja a dolgot, mint ahogy azt tenné mindenki a valóságban. Nem létezik az a fajta hatalmas és bizarr nyomás, aminek ellen kéne tartani. Azt hinnéd… és tévednél. Ugyanis az amerikai kertváros a világ legfélelmetesebb helye. Ott üti fel a fejét a keresztény radikalizmus, mindenkinek teljesen elgurul a gyógyszere mikor megtudják, hogy Tim Allenék idén nem fognak karácsonyozni, és mindent elkövetnek, egyre durvább és durvább eszközöket bevetve, hogy visszarugdossák őket a szeretet körébe, ha akarják, ha nem.

Lényegében ez a film cselekménye a 40. percig, mikor is a szőke wannabe Teréz Anya hazatelefonál, hogy hagyja a francba a világmegváltó perui ténykedését (mi lesz most a gyermekekkel?!), és otthon tölti az ünnepeket, mert talált magának egy Puerto Ricó-i gold diggert, aki legalább alapfogon beszél angolul. Addig viszont olyan szintű vegzálásnak vannak kitéve, mintha legalábbis az 1600-as évek Európájában élnének, és az egyikük fekete lenne.

Szürreális, ahogy a város egy emberként összefog, hogy ezt a két szerencsétlen nyomorultat, akik több évtizednyi konformizmus után végre ki akarnak törni egy kicsit az unalmas, szürke hétköznapokból, addig baszogassák, amíg fel nem hagynak a tervükkel. MERT AKKOR IS ÜNNEPELNI FOGSZ BASZD MEG, ÉRTED BASZD MEG?! SZERETET ÉS JÉZUS, ‘AKURVAANYÁD! Ugye ez rendkívül keresztényi dolog, tudjuk. Erről szól a vallás, hogy bekergessük az embereket a templomba. Eltörni a lábukat, legalább térdelnek, és többet imádkoznak. Ünnepelj, vagy arcon rúglak! Be kell lökdösni őket a mennyországba.

„Does this mean we have start being nice to each other?”

Persze itt még erről sincs szó. Egyszerűen csak rákényszerítenek, hogy kövesd a szennyes és hazug rítusaikat, legyél te is biodíszlet a gagyi, szirupos hollywoodi kutyakomédiájukban. Mert mindannyian csak eljátsszuk a boldogságot, ne rúgd fel ennek az íratlan szabályát. Játssz szerepet velünk, és szeretünk, de ha kilépsz a szaros forgatókönyvből, otthagyod a kirakatot és megpróbálsz autonóm módon viselkedni, vagy csak nem annyira explicit módon megélni az ünnepet, ahogy mi tesszük, akkor gyűlölni fogunk, mégpedig minden idegszálunkkal, és kitaszítunk magunk közül, aztán addig szopatunk, annyira ellehetetlenítünk az életed minden területén, amíg te magad akarsz majd visszajönni hozzánk. És mi majd nagy kegyesen megengedjük neked.

If there’s something strange in your neighborhood, who you gonna call? Fun busters!

Így leírva ez úgy hangzik, mintha valami pszichológiai horror lenne, ugyanakkor a film a legnagyobb könnyedséggel adja elő ezt a vállalhatatlan szcenáriót, úgy csinál, mintha ez humoros vagy szórakoztató lenne, ami miatt a film elég hamar kifejezetten groteszk mellékízt kap. Lutherre és Norára rászáll a rendőrség, a baráti társaságuk ellenük fordul, a szomszédság, élükön a helyi maffiafőnök (?) házmesterkirály Dan Aykroyddal (akit leginkább az zavar, hogy Tim Allen nem rakja ki a retardált világító hóembert a háztetőre, mint az utca többi lakója) pedig mindent elkövet, hogy pokollá tegyék a házaspár életét. Szabályos lincshangulat alakul ki, nem engedik, hogy elhagyják a házat, míg tébolyult kórusosok ünnepi énekeket üvöltenek az ablakuk alatt, csak hogy halálra idegesítsék őket. Furkósbot a szentség, végigvágunk vele a nonkonformistákon! Vártam, vártam a tónusváltást, mikor rontanak be hozzájuk késekkel, hogy belevéssenek a húsukba random bibliai idézeteket. Vártam a tónusváltást, mikor kattan el a főszereplő, és aprítja fel a sok szenteskedő szemétládát baltával, olyan jó lett volna! Szinte láttam magam előtt Tim Allen őrülettől zavaros tekintetét, de természetesen nem volt ekkora szerencsénk, a fordulat nem következett be, nem kezdett el folyni a vér.

Hőseink úgy vigasztalódnak a lelki terrorban, hogy belekapaszkodnak a közelgő utazás ábrándképébe. Pontosabban Tim Allen így próbálja tartani a lelket a feleségében, aki két pillanatonként meginog és elbizonytalanodik. Hármat lehet találni, ki lesz a “gyenge láncszem”. Luther meglepi kedvesét egy ízléstelen bikinivel, hiszen rá kell szolizni a hajóútra… mert… le kell barnulni… mielőtt… lebarnulnál. Nem fogok úgy csinálni, mintha érteném. Viszont legalább láthatjuk Jamie Lee Curtis zselatintestét, ahogy mágikus módon igyekszik magába szippantani a fürdőruha pántjait, mely látványt még a karaktere is lesújtó véleménnyel kommentálja, szóval társra akadtunk a second-hand szégyenben.

„Don’t EVER say hickory honey ham again.”

Mondanom sem kell, hogy a jelenetnek az ég világon semmi haszna sincs azon kívül, hogy a két öregedő színész úmegalázza magát a helyi pap előtt, és persze előttünk, ami ugye megint roppant vicces. Még a helyi újságba is bekerülnek! Hisz bár mindenki tudja, hogy mit terveznek, azért jobb, ha a dolog nyomtatásba is kerül, hátha az eljövendő korok embere kíváncsi lesz arra, hogy volt egyszer egy család, akik (majdnem) nem karácsonyoztak, és amúgy nem hinnék el…

Én mondjuk a lámpavasra húznám fel, de az itt nem opció.

Valamiért ez volt az a pont, ahol Nora dühbe gurul. Az újság. Nem akkor kezd el idegeskedni, amikor Dan Aykroyd erőszakkal meg akarja állítani a kocsiját. Nem akkor, amikor emberek álltak zombiként a házuk előtt, némán és fenyegetően bámulva rájuk. Vagy amikor válogatott senkik alázták őket a legkülönbözőbb élethelyzetekben. Nem. Indokolatlan indulata megerősíti a férjével való közös elhatározásban, de még ez sem elég ahhoz, hogy Tim Allenhez hasonlóan látványosan beintsen a közösségnek, ő továbbra is teszi a dolgát, mintha mi sem történt volna, úgy csinál, mintha két világ polgára lenne, csak hogy az adott pillanatban visszamenekülhessen a kényelmesebbe. Elmegy tehát ételt osztani, ahol is kiderül, hogy a szembe szomszéd rákja harmadszorra is kiújult. Mármint annak az öregembernek, akit eddig kb. csak a macskája viszonyrendszerében mutattak pár pillanatig, szóval miért is érdekel ez minket, vagy a hőseinket? Biztos nem lesz a dolognak kiemelten fontos jelentősége a későbbiekben! Amúgy nagyon elegáns, ha egy történet csak úgy előrángat a seggéből valami betegséget, hogy plot device-ként felhasználhassa azt.

Instant levesporosított dráma, a haldokló nagypapa képe, amivel mindannyian egyből tudunk azonosulni. Nem kell karaktert építeni, vagy bármiféle magyarázatot fűzni a tényhez, te majd megtöltöd tartalommal. Megnyomják rajtad az érzelmi G-pontot, és tudod, hogy itt most EL KELL ÉRZÉKENYÜLNI! Ebben az esetben is pontosan ezt művelik, de majd a későbbiekben rátérünk.

„Stop calling me old man! You’re like 10 years older than me!”

Szóval a szomszédság teljes utcahosszal beleáll a Tim Allen família háza előtt való üvöltve-éneklésbe (ugye a szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem tapintatlan, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, és mindent eltűr…), így a pár kénytelen lemenekülni a pincébe, hogy legalább egy kis nyugtuk legyen. Kapunk egy zenés átvezetőt az elkövetkezendő napról, mely formula már akkor is kifejezetten kínos volt, mikor még nem volt idejétmúlt. Mindenesetre láthatjuk, ahogy Luther visszatámad… mely abban nyilvánul meg, hogy este fellocsolja és eljegesíti a járdáját, hogy mindenki elessen a házuk előtt.

És még nincs is szombat este!

Másnap Nora jó szokásához híven megint panaszkodni kezd, és a tarthatatlan állapotok miatt értelemszerűen nem az elmebeteg környékbelieket teszi felelőssé, hanem Luthert, hisz nem akar karácsonyozni, elrontja a hangulatot, tehát mint valami (ki tudja miért) botoxozott arcú Grincs, puszta önzőségből és a szép dolgok iránti olthatatlan gyűlöletből el akarja vinni a feleségét nyaralni. A rohadék! Jó, hogy már idejekorán megnevezzük a felelőst, hisz nem sokkal később az önkéntesek gyöngye hazatelefonál, és ledobja a bombát: nem elég, hogy tudtán kívül tönkreteszi a szülei terveit azzal, hogy idő előtt visszatér Amerikába, ráadásul még felelősségteljes felnőtt nőként meghozza azt az érett döntést is, hogy hozzámegy Rikárdóhoz, a Puerto Ricó-i csődörhöz, aki ebben a néhány napban lépett ki a friendzone-ból, és azon melegében meg is kérte a lány kezét (gondolom később a tradíciókat mélyen tisztelő közösség figyelmét elkerülte ez az apróság, meg hogy a srác nem kért engedélyt az apától… oda se neki!). A hír hallatára Jamie Lee Curtis természetesen artikulálatlan visításba tör ki, és gondolkodás nélkül beígér mindent, vagyis sztornó utazás, helló karácsony!

Nora olyan nemes egyszerűséggel képes a már becsomagolt ruháit bebaszni a sarokba, és egyből Luther ellen fordulni, hogy az nevetséges lenne, ha nem szorulna a kezed ökölbe a dühtől. Mintha ő bizony soha a büdös életben nem akart volna elmenni a trópusi hajókázásra, és mivel végig az ajtórésben tartotta a lábát, képes is rohadt korrekt módon egyből visszaorientálódni a közösségbe. Megkezdődik hát Tim Allen canossa-járása. Végignézhetjük, ahogy hősünk kénytelen az összes pszichopata szomszéd előtt vezekelni, mert hát össze kell hordani a szeszélyes hercegnőnek a tökéletes amerikai karácsony-élményt. Mindenkitől megkapja a bölcs ‘jobbantudás cinikus mosolyát, hogy látod látod, mi megmondtuk, kellett neked itt különcködni!

„A lot of neighbours are pretty upset!”

De nemcsak ők kezelik Luthert úgy, mint valami infantilis, lázadó tinit, a tékozló fiút, akit jó atyaként újra keblére ölel a magát álságosan megbocsájtó pózba vágó közösség, hanem a film is azt sugalmazza… mármint sulykolja, hogy ez a viselkedés nem követendő, az ilyesmi nem tolerálható. Ha te el akarsz térni a normáktól, legyen szó csupán egy ünnepről, mely semmivel sem lesz kevesebb nélküled, és semmivel sem lesz több veled, ráadásul az egész a jellegénél fogva végtelenül személyes… még az is közügy. A kommuna gyakorlatilag mindenbe beleszólhat, az életed egyetlen pontja sem lehet annyira intim, hogy abba ne pofátlankodhasson be egy önjelölt erkölcscsősz szomszéd, a sarki fűszeres, vagy a pap.

Figyelj Tim, amíg a négy fal között hordod, elvileg nem szólhatnak érte! Elvileg…

Luther (és neje, akinek legnagyobb gondja egy sonka megszerzése…) frenetikusan humortalan jelenetek során majd beleszakad, hogy mindent előkészítsenek az esti bulira, mikor is megtörténik a karácsonyi csoda! Dan Aykroyd vezetésével a közösség összefog, hogy megsegítsék őket! Halleluja! Mert hazajön a leány, a mindenki kedvence (főleg a házas férfiaké, ‘nemszombaton)! Ő aztán igazán szereti a karácsonyt, ugye. Annyira, hogy el is utazott, de őt valamiért nem akarta vasvillára tűzni a lakosság, az ő árulása nem égbekiáltó bűn az isteni rend ellen, mint Lutheré, de ugyan miért nem? Mert egy fiatal, csinos nő, akire nem vonatkoznak az amúgy nagyon szigorú szabályok, és mellesleg nem ő szervezi a szokásos ünnepi összejövetelt? Ez vagy egy rohadt nagy kettős mérce, vagy a film még a saját kétbites logikáját sem tudja következetesen követni, és én az utóbbi felé hajlok. Szóval a csaj szereti a karácsonyt, nem úgy, mint a semmitérő hulladék apja, aki elkövette azt a főbenjáró vétséget, hogy… mit is? El akarta rontani a többiek kollektív ünnepi élményét azzal, hogy a feleségével nem vesznek részt benne? Nem szervez bulit… másoknak?

Akárhogy is, Nora és az utcai csőcselék összegyógyul a nagy közös egyetértésben, hogy Tim Allen egy idióta, de ezt most felejtsük el egy kicsit (később majd számolunk!), mert a perui szűz nemsokára megérkezik lain jegyesével, és mindennek tökéletesnek kell lenni, nehogy szó érje a ház elejét! Igazán szép üzenet a szeretetről és megbocsájtásról, meg a karácsony valódi jelentéséről film, derék munka! Ziccer, és még a labdát sem sikerült eltalálni. De legalább külsőségeiben hellyel-közzel emlékeztet a szituáció valami szívmelengetőre, ez a fontos, ettől párásodik be a kontaktlencse! Ahogy a szomszédok, akik néhány órával korábban legszívesebben elharapták volna Tim Allen torkát, most… szintén legszívesebben elharapnák Tim Allen torkát, de legalább úgy csinálnak, mintha nem, és feldíszítik a házát, meg mosolyognak a partiján! És mi a karácsony lényege, ha nem ez, kérdem én?!

„You forgot the white chocolate!”

Gyorsan! Amir, szerezz egy karácsonyfát! Hakim, mit álldogálsz ott, gyorsan menj el Sadikkal rágcsálnivalóért! Ismail, te cipeld fel a hóembert a pincéből! Nazim, égők! Malika, Ihram, Habiba, hozzátok át a halal pulykát بسرعة! Salim, hívj össze mindenkit! Ketyeg az óra. Befut a repülő, de még mindig nincsenek kész, így Malcolm öccse rendőri kísérettel kimegy eléjük, hogy felszedjék őket, és minél tovább késleltessék a megérkezést. Elkapnak egy tolvajt is, akit később a bulin a srác elenged, mert karácsony.

A Mikulás már tudja, hogy be fogják hívni tanúskodni…

Természetesen az összejövetelen minden rendben zajlik, mindenki játssza a maga szerepét, kivéve Luthert, akinek még valami hiányzik ahhoz, hogy maradéktalanul visszasüppedhessen a fenyőillatú katatóniába. Még mindig azon a rohadt hajóúton kattog, szóval ismételten megkapja Norától a fejmosást azért, mert hősünk nem partner az álszentségben, nem tud jó képet vágni a környékbeliek álságosságához, meg ahhoz, hogy a lánya hozzámegy valami jöttmenthez, akit csak pár napja ism… mi, hogy hat hat hete utazott el? Ja, akkor mindjárt más.

Annyi bőven elég ahhoz, hogy életre szóló társat válassz magadnak. Amúgy ez volt a legnagyobb meglepetés a történetben, mert semmi nem utalt rá, hogy ennyi idő eltelt. Legfeljebb egy hét, és ha csak egy ásítás alatt el nem kerülte a figyelmemet valami hónapos időugrás, akkor ezt tényleg semmivel nem érzékeltette a film.

Elhangzik egy ilyen mondat Nora szájából: „Kimondottan jót tenne neked, ha néha másokra is gondolnál, és nem csak magadra. De az az érzésem, hogy menthetetlen vagy.“. Mondja ezt a férjének, aki el akarta vinni őt második nászútra, egy olyan nyaralásra, amiről sokan csak álmodoznak, de hé! Ne legyél már ilyen önző! Hiszen itt van ez a sok kedves ember, akik feláldozták a szentestéjüket, hogy ingyen ehessenek és ihassanak a házadban, miután heteken keresztül terrorizáltak minket hogy tönkretegyék a szórakozásunkat! Miért nem tudod ezt értékelni?!

„Free Frosty, free Frosty, free Frosty, FREE FROSTY!”

Nem mondom, hogy Nora a legunszimpatikusabb és legvisszataszítóbb női karakter, akit valaha filmvásznon láttam, de az biztos, hogy a top 10-ben benne van. Félreértés ne essék, Luther sem tökéletes, messze nem az, de ehhez a morális pöcegödörhöz mérten szinte egy mártíromságot vállalt szentnek tűnik. Annál is inkább, mert minden oldalról sározzák, gyakorlatilag a lányán és a tökkelütött barátján kívül (akik az egész pokoljárásról mit sem tudnak) mindenki beletörli a lábát, még a rendező is.

-Pedro, du jú szpík inglis?!

Mi az üzenet? Nem vagy normakövető? Akkor rossz ember vagy. Pont. A közösség jobban tudja, hogy mi jó neked, és ezért nemcsak indokolt, hogy visszarugdossanak téged a normalitásba, de helyes is, mert egy jó amerikai, keresztény kispolgár karácsonykor otthon van a családjával, meg a “barátaival”, megtartja nekik a bulit, ahol mehet a nagy ‘eszemiszom, mert ezt így illik és így szoktuk meg. Minden évben ugyanaz a plafont karcoló karácsonyfa, ugyanaz a gagyi kínai hóember a tetőn, ugyanaz a rohadt pulykasült, ugyanazok az énekek, és persze ugyanaz a zsíros adomány az egyháznak. Értem?! Nincs variálás. Elképzelhetetlen, hogy ezúttal más szervezze a partit, vagy hogy ne legyen az utcában minden egyes házon két kilométernyi égősor meg világító hóember. Neked egyszerűen NEM MEGENGEDETT eltérni a hagyománytól, mert ezzel rontod a mi komfortos ünnepi élményünket, és akkor a kurva anyádat, de természetesen a Mikulás (valamint zárójelesen és szigorúan kisbetűkkel Jézus) nevében, felebaráti szeretetből.

Olyan vérlázító ez az egyértelmű és pofátlan állásfoglalás a konformizmus, a boldogság-demózás, a kifelé karácsony, a szellem kiüresítése és a valós értékek kifosztása mellett, hogy azt el nem lehet mondani! Mert tegyük fel, hogy az utca népe, a démosz tényleg tudja, hogy mi a jó neked. Valójában jobb, boldogabb, komfortosabb az az életvezetési stratégia, amit ők követnek, mint amit te ki akarsz próbálni. Van hozzá joguk, hogy erőszakkal visszarángassanak a kitaposott útra? Van joguk a szeretet nevében (és persze teljesen önzetlenül…) felmondani a szeretetkapcsolatot, és erőszakot tenni a szabad akaratodon csak azért, mert végeredményben neked ettől majd jobb lesz? Nem lehet hibázni, és aztán elvégezni a penitenciát?

„We about to have a Christmas homecoming for Blair, and the people in the community stick together!”

Hát nem. Mert te nem egy felelősségteljes, érett felnőtt vagy, hanem egy szaros kölyök, akit meg kell leckéztetni. Ezért is kell Luthernek átmennie a rákos szomszédhoz, hogy átruházza rá az utazást. (Mert ez így megy amúgy.) Ami egy szép gesztus, meg minden, és amúgy a nyálasságától eltekintve a film egyetlen értékelhető jelenete, de elég lett volna az a pulyka is. Ettől még az öreg rákos marad, de hé! Legalább méltánytalanul süttetheti a hasát a trópusokon, ahol még haldokolni is jobb! Mert a fazon (és a felesége, akit szerintem akkor látunk először a vásznon) nem tett semmi érdemlegeset, a krízishelyzet kezelése főként Dan Aykroydnak köszönhető, szóval ha valakinek, hát neki kéne odaadni a jegyeket.

-Halló a rendőrséggel beszélek? Szeretnék bejelenteni egy ittas ‘nemkarácsonyozást!

-Te figyi Dan, tudom, hogy egy nyomorult szemétláda vagyok, mert szerettem volna elutazni a nejemmel, és nem voltam tekintettel RÁTOK, de itt van kárpótlásul ez a két jegy, menjetek el ti és érezzétek jól magatokat helyettünk is! …amúgy meg miért kéne odaadni a jegyeket bárkinek? Megvolt a parti, megvolt az ünneplés, mindenki degeszre zabálhatta magát a Krankék kontójára, és feltételezem nem is azonnal kéne indulni. Elképzelhetetlen lenne megmondani a lányának, hogy:

-Te figyi drágám, az a helyzet, hogy anyád meg én holnap (vagy mikor) elutazunk egy kicsit, tudod, második nászút meg ilyenek, ez az én ajándékom neki, az övé meg nekem, most ezt találtuk ki, szóval érezzétek jól magatokat a pároddal, itt van a ház üresen, most érkeztetek, pihenjétek ki magatokat, majd kezdjetek hozzá a gyerekcsináláshoz, a telefonban amúgy is mondtad, hogy sok gyereket szeretne, szóval ott az ágyunk, meg az ebédlőasztal, de felőlem akár a karácsonyfa alatt is csinálhatjátok? (Ha már itt tartunk, nyugodtan megmondhatták volna a telefonba is, hogy idén nem lesz összejövetel meg semmi ilyesmi, bocs. Tessék szépen folytatni a karitatív kamatyolást a kempingsátorban!)

Mi a franc történne? Behisztizne, megutálná őket, és ne adj Isten ott maradna Peruban ténylegesen segíteni a rászorulókon? Elhagyná a barátja, mert a tartalmatlan, óvodás kapcsolatukat a #american ünnepi vacsora iránti vágy tartja össze? Lefordulna a nemlétező feszület a falról? Megint kapát-kaszát ragadnának a helyiek, mert EBBEN AZ UTCÁBAN SENKI SEM UTAZHAT EL, ÉS KÉSZ!? De most komolyan, mi a probléma?

„Mom, Dad, I changed my mind and I’m coming home for Christmas!”

Hát tudjuk, mi a probléma. Az, hogy Tim Allennek bűnhődnie kell valamiért, amit igazából el sem követett. Le kell verni rajta a dolgot, hogy soha a büdös életbe eszébe ne jusson elszabotálni a karácsonyt, és a néző is megértse, hogy az ünnep lényege külső kényszerből együtt lenni azokkal, akiket ki nem állhatsz, a boldogság és a jóság eljátszása, ami majd a hazugság alkímiája folytán igazzá válik. De hát tudjuk, hogy nem válik igazzá, ez egy orbitális baromság.

Itt úgysem kelsz át karácsony!

Az első dolgom az lenne, hogy ezek után elköltözök a környékről, és megszakítok minden kapcsolatot az ottani ismerőseimmel, mert ilyen emberekkel nemhogy együtt ünnepelni nem akarok, de még a közelükben sem akarok lenni, mert sose lehet tudni, mikor fognak egy SZERETET feliratú késsel hátba szúrni, hogy megmentsék a halhatatlan lelkemet a le nem nyírt gyep, kávépecsétes inggallér, nem égő indexlámpa, vagy a kihagyott szombati mise vétségétől. Ki akarna ezekkel az elmebetegekkel bármiféle közösséget vállalni? Képzelj el egy olyan életet, amit ilyen tébolyodottakkal kell leélned. Minden nap mosolyogni, játszani a szerepedet, nehogy gyanút fogjanak… vagy ami még rosszabb: megtörni, kapitulálni és belenyugodni, szeretni a Nagy Testvért. Ez a borzalom. Ez horror. Ezt még az ellenségemnek sem kívánnám. Pláne nem Jamie Lee Curtissel és a huncut szombatokkal. Olyan, mint a Szabadság útjai, csak Kate Winslet helyett is a kárhozatot kapod. Ja, majdnem elfelejtettem: a kiengedett tolvaj megpróbálja kirabolni őket, de a Télapó, aki a film elején esernyőket árult (ugye mi mást csinálna az öreg, amikor épp nem csomagokat kézbesít), egy nála lévő termékmintával pofán csapja, és a hangeffekt alapján betöri a koponyáját, vagy legalábbis kiverte néhány fogát.

Hát ő már nem kap ajándékot, az biztos! Mint kiderül, ez az enyhén creepy, sorozatgyilkos-kisugárzású jelmezes öregember az IGAZI Mikulás, szóval itt a referencia mindenkinek. Mindenesetre vicces volt látni, hogy egy random betörő képében a valóság befurakodott a karácsonyi mozi teletubby világába. Így hát most, hogy Tim Allen lemosta magáról a gyalázatot, arcán bárgyú vigyorral karolhat bele szeretett nejébe, hisz az ő kis rebellis puzzle-darabja is beleilleszkedett a nagy kollektív boldogság hányingerkeltően giccses képébe, és ezzel a csodálatos aktussal le is zárul a film.

„What are you doing? It’s not even Saturday night.”

Nehéz ehhez mit hozzáfűzni. Technikai oldalról a “mű” hozta azt a nagyon alacsony nívószintet, amit egy ilyen szezonális futószalag produktumtól vár az ember. A színészek is ott tartózkodtak a vásznon, persze amit a játékidő nagy részében leműveltek színészet címszóval, azt nehéz lenne a túljátszott, modoros és félkegyelmű marháskodás jelzőkön kívül bármivel is leírni. De legyünk korrektek, a maradék percekben Jamie Lee Curtis jól hozza a feleséget, akit legszívesebben arcon fejelnél, már ha ez pozitívum.

Tökéletes before and after fotó a “művész úr” életművéről.

A Christmas with the Kranks minden ízében hitvány és szégyellnivaló szemét. Persze már megszoktuk, százával öntik ránk a silányabbnál silányabb vackokat, ez önmagában még nem adna okot arra, hogy ilyen mélyen foglalkozzak vele. Ami viszont megbocsájthatatlan, az a tudatalatti ellen megkísérelt merénylet. A védhetetlen mondanivaló, a mögöttes narratíva, ami elsikkad, ha kritikátlanul fogyasztjuk a hordozóanyagként funkcionáló terméket. Aki ennek ellenére is örömét leli ebben az audiovizuális atrocitásban, annak boldog karácsonyt, hogy mindannyiunk miniszterelnök Télapujának szavaival éljek, de ettől még ezek a nagyon problematikus elemek jelen vannak a filmben, és megmérgezik azt a kis értéket is, amit sikerült a sok szenny mellett véletlenül belecsempészni a történetbe. Van egy kétnapos ablaka az ehhez hasonló parazitáknak, hogy az karácsonyi delírium tv matiné és leárazott DVD maratonja alatt nyálkás féregtestükkel bemásszanak a nappalikba és hálószobákba, hogy ott petéiket az agyban lerakva elvégezhessék ízlés- és kultúraromboló hatásukat. Abba kár is belemenni, hogy másfél órán keresztül igyekeznek vicceskedni, és még egy halvány mosolyt sem sikerül kicsikarniuk, mert a humor eléggé szubjektív, bár nehezemre esik elhinni, hogy néhány kisgyereken és befüvezett debilis csimpánzon kívül ez a majomkodás bárkinek is szórakoztató lenne. Engem elsősorban az a provokatív könnyedség zavar, ahogy a készítők képesek a legszentebb értékek nevében sárba taposni a legszentebb értékeket. Hiszen ez tudatos és következetes vezérvonala a történetnek, még csak el sem rejtik, csak körbetekerik csomagolópapírral és átkötik szalaggal. De a film még ettől eltekintve is elviselhetetlen és irritáló. Akkora nonszensz hülyeség, hogy nincs időd megütközni egy adott ostobaságon, feldolgozni azt és elborzadni, mert már egyből jön a következő bagatell baromság, hogy a denaturált szesz hatékonyságával tovább irtsa az amúgy is öngyilkosságba menekülő agysejtjeinket.

Mikor köttetett az a közmegegyezés, hogy egy családi mozinak nem kell igényesnek lennie? Hogy az ünnepi vacsoraasztal mellől felállva csak tehetségtelen kóklerek által készített mocskok elé lehet leülni? Tényleg rendben van az, hogy ami gyerekeknek készül, az néhány kivételtől eltekintve szükségszerűen színvonaltalan és értéktelen? Miért kap felmentést az érdemi vizsgálat és értékítélet alól minden, amit a legártatlanabb, legkönnyebben befolyásolható közönség számára készül? Nem pont az ő tudatalattijukat kéne minden eszközzel megvédenünk az ilyen trójai falovaktól? Hát nálam nincs pardon semminek…

2 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

A teremtés koro...

Következő kritika:

A vészharang me...

Még több Filmkritika