Szóval, mai kritikám apropójául furcsamód nem maga a film, hanem az az ENSZ Nyilatkozat szolgált, melyet a nők elleni erőszak megszüntetésére vonatkozóan hoztak létre 1993-ban, és melyet meglehetősen helytelenül, de a legjobb szándékkal vissza kívánok projektálni az időben, egészen a ’60-as évekig, hogy annak fényében vizsgáljam meg Sylvia Plath és Ted Hughes, illetve tágabb értelemben Plath és a kor társadalmi normalitásának viszonyát. Ebben a feladatban mankóm a 2003-as Sylvia c. életrajzi dráma lesz, mely (amennyire az ismereteim alapján meg tudom ítélni) hűen dolgozta fel a költőnő életének utolsó éveit. A művet egyébként Christine Jeffs rendezte, tehát minden adott ahhoz, hogy egy igazán női szemléletű megközelítést kapjunk erről a jeles alkotóról. A megvalósítás kifejezetten eszköztelen, így kevés szót érdemel maga a film, és sokkal többet a konkrét feldolgozott téma, vagyis Sylvia élete. Tehát akkor, szabadjon először idéznem a Nyilatkozat ide vonatkozó pontjait:

A fehér protestáns fallokrata elnyomás működés közben.

„Nők elleni erőszak megszüntetéséről szóló ENSZ Nyilatkozat (1993) 1. és 2. cikkelye a következőképpen határozta meg:
5. “A nők elleni erőszak bármely olyan, a nőket nemük miatt érő erőszakos cselekmény, mely testi, szexuális vagy lelki sérülést, kárt vagy sérelmet okoz vagy okozhat nőknek, beleértve az effajta tettekkel való fenyegetést, valamint a kényszerítést és a szabadságtól való önkényes megfosztást, történjen az a közéletben vagy a magánszférában.
6. Beleértendő, de nem korlátozandó a testi, szexuális és lelki erőszakra, melyet az áldozat a családon belül szenved el, ide értve a bántalmazást, a lánygyermekkel való szexuális visszaélést, hozományhoz kacsolódó erőszakot, a házasságon belüli nemi erőszakot, a női nemi szerv csonkítását vagy egyéb ún. hagyományos káros szokást …
7. Beleértendő továbbá a testi, szexuális és lelki erőszak, melyet az áldozat a családon kívül szenved el, mint például a nemi erőszak, a szexuális bántalmazás egyéb formái, a munkahelyi, iskolai vagy más intézményben, vagy máshol elkövetett szexuális zaklatás, valamint a kényszerű prostitúció.
8. Beleértendő továbbá a fizikai, szexuális vagy lelki erőszaknak az a formája, amelyet az állam követ el, akárhol is történik az.” – esetünkben a félkövérrel szedett részek lesznek az érdekesek.

Sylvia Plath a feminizmus, mint eszmeáramlat második hullámának időszakában bontakozott ki, így kényelmes lenne valamiféle nőjogi hősalakot kovácsolni a személyéből, miközben végső soron az embert igaztalanul elveszejtenénk a hangzatos lózungok között. Ugyan tagadhatatlan, hogy Sylvia sok tekintetben magán hordozta a kor felvilágosult szellemiségének fontosabb jegyeit, és életútja során meg is valósította azokat, ugyanakkor látni kell azt is, hogy közvetve pontosan ezek az eszmék vezettek a boldogtalanságához, és kergették öngyilkosságba.

A film a következő monológgal veszi kezdetét: „Néha egy fáról álmodom, ez a fa az életem. Az egyik ága a jövendőbeli férjem, a levelek pedig a gyermekeim. Egy másik ága én vagyok, mint író, és minden levél egy vers. Egy harmadik ága az egyetemi karrier. Ám amint választani akarok, a levelek lassan megbarnulnak és lehullanak, míg végül a fa kopaszon áll.“. Ez majdnem tökéletesen összegzi a hősnő tragédiáját, de azért a pontosság kedvéért odakívánkozna még egy sor: ha nem választok, a fa akkor is ugyanúgy elpusztul.

„Csodálnám mélységes komolyságát, szeme időtlenét. Tudnám, nem tréfálsz.”

Sylvia érzékeny és ingatag karakterében összecsap a régi és az új világ életvezetési narratívája, valamint egy olyan eljövendő kor kánonja, melyet akkor még nem írtak meg. A konzervatív út azt diktálja, hogy ha nő vagy, akkor a sorsod a család, abban kell kiteljesedned. Éld az életedet a gyerekeiden keresztül, valósítsd meg önmagad a férjeden keresztül, reprezentálj a boldog mindennapok külsőségein keresztül. Sylvia visszahátrál ebbe a sorsba, mert alapvetően bátortalan, bizonytalan, és mert még azt a csekélyke kezdeti önbizalmát is letörik az egyetemi évek alatt, mikor szárnyát bontogató amatőr költőként nem kapja meg azt a figyelmet és elismerést, ami kijárna neki. Na de tényleg kijárt volna neki? Olvasva Sylvia Plath korai munkáit, a legjobb jelzők, amelyekkel jellemezni tudnám a művészetét (anélkül persze, hogy pálcát törnék felette), a modoros és középszerű lenne. Nem az a költő volt, akit később az irodalmi világ, és posztumusz a progresszív gondolkodású nők a vállukra emeltek. Csupán egy fiatal lány volt, a maga feltérképezetlen lelkivilágával és feldolgozatlan sérüléseivel, akiben ott lappangott a tehetség még szinte csírát se bontott magva, egyelőre parlagon heverve. Nem volt meg benne az a plusz, az a megnevezhetetlen, csupán körülírható valami, ami az igazi nagysághoz és a halhatatlansághoz nélkülözhetetlen.

Sylvia választott, és a sikertelenségtől való félelmében belemenekült a kapcsolatába Ted Hughes-sal. Ted maga a karizmatikus középszer, aki a tehetséget termékenységgel, szorgalommal és szalonképes modorral kompenzálja, ami láthatóan működik, hisz a sárm, valamint az alacsony ingerküszöböt megcélzó, közönségbarát versei (Sylvia jótékony közbenjárásával) meghozták neki a hírnevet. A férfi rövidesen felkapott költő lesz, igazi nemzeti kincs, mellyel minden, magát művelt értelmiséginek tituláló kultúrafogyasztó ékeskedhetett. Pláne a hölgyek, akik nem képesek ellenállni Hughes férfiúi kvalitásainak, és akiknek később meg a művész úr nem tudott ellenállni, Sylvia Plath legnagyobb bánatára.

„A fucking good poem is a weapon. It’s… and not like a “pop”, it’s a bomb. A bloody big bomb!”

Tehát míg a férj sütkérezett a könnyen jött népszerűség rivaldafényében, addig Sylvia akarva-akaratlanul az árnyékban marad, és ő is sütkérezett, igaz, csak a konyhában, ahogy az egy jó háziasszonyhoz illik. Mielőtt azonban leállnánk sajnálkozni a hősnőnk sanyarú sorsa felett, és nyálhabot fröcsögve csaholnánk a csalfa férj felé, aki megrabolja és kizsákmányolja szegény Sylviát, vegyük észre, hogy ez a szerep aligha volt kényszerű penitencia, sokkal inkább önként vállalt száműzetés, egy menedék, vagy selyemgubó. Annak észben tartása mellett, hogy ezek az évek Sylvia Plath, mint költő számára egy siralmas és terméketlen időszakot jelentettek, Sylvia Plath, mint ember számára viszont a boldogság nagy, szivárványos, és később nosztalgiával tovább idealizált érája volt.

Hősünk megpihen, mielőtt folytatná a női forradalmat.

Sylvia ekkor volt a legkiegyensúlyozottabb, még akkor is, ha az önmegvalósítást egy sokkal elemibb, alapvetőbb szintjén realizálta. Azok, akik az intellektuális kiteljesedést fetisizálják (én is hajlamos vagyok erre), ezt a fajta életet alacsonyabb rendűnek titulálják, holott spirituális szinten mind a kettő egy tőről fakad. Azt, ami önérték, csak a saját viszonyrendszerén belül lehet megítélni, és nem külső, ideológiai vagy morális szempontok szerint. Sylvia és Ted kapcsolata ekkor még harmonikus volt: a férfi támogató, biztonságot nyújtó közelsége és Sylvia feltétel nélküli szeretete adta azt az erős alapot, melyre az egész családjuk épült. Hiba lenne a későbbiek fényében (mikor minden kifordult magából és összeomlott) hazugságnak bélyegezni ezt az időszakot. Emberi mivoltukban a felek itt teljesedtek ki, itt érték el karakterük zenitjét, és innen hullottak alá, korrumpálódtak és kárhoztak el. Sylvia nem tudott, nem mert, és nem is akart írni. Hogy itt melyik volt az ok, és melyek az okozatok, azt hosszú lenne érdemben körüljárni, és nem is tartozik közvetlenül a film és e kritika tárgyához. Ezzel a véleményemmel nem leszek közkedvelt, de személy szerint úgy látom, hogy Sylvia a férjén keresztül élte ki írói ambícióit, az ő karrierjének menedzselésével váltotta ki a saját karrierjét, és a családi közeg kényelméből, annak minden megszokható kellemetlenségével együtt könnyű volt nem felvállalnia magát. Az áldozathozatala által meg tudta ideologizálni maga felé, hogy miért hanyagolj a saját ambícióit. Ott volt a védőháló, lehetett kvázi-költő rizikó nélkül, hisz a kudarc fájdalmát nem neki kellett viselnie, a dicsőségből pedig, még ha csak közvetve is, de osztozhatott.

„Oh, it must be wonderful to be married to such a great poet.”

A rács addig nem funkcionál rácsként, amíg nem akarsz kilépni közülük. Sylvia magára zárta az élete ajtaját, és eldobta a kulcsot. Viszont idővel, ahogy felépítette magát, és lassan túlnőtt a ketrecen, kezdett szűkösen lenni benne. A családi életbe való valódi belehelyezkedés valódi lemondással járt volna, az ambíciók tényleges feladásával, de erre Sylvia Plath még a gyerekei kedvéért sem volt képes, nemhogy a férjéért. Persze nem akarnám elmarasztalni emiatt, hisz tényleg keményen próbálkozott, és végső soron nem ő rúgta fel kettejük hallgatólagos megállapodását, hanem Ted, amikor úgymond elkezdett kifelé kacsingatni a kapcsolatból. Csábítás ide vagy oda, ez vezetett ahhoz, hogy Sylvia kibillent az egyensúlyi állapotából, feszült, frusztrált, hisztérikus, majd depressziós és neurotikus lett. Sylvia anyja, aki tökéletesen ismerte és értette a lányát, figyelmeztette is Tedet: legyen jó hozzá, mindig.

I did not hit her, I did nooot! Oh hi Mark!

Mert elég egyetlen ballépés, és Sylvia, aki azzal a végletességre hajlamos jellemmel rendelkezik, ami általában a művészek sajátja, elemeire hullik szét. Ted Hughes mindennek tudatában kötötte össze az életét Sylvia Plath-tal, így őt terheli a felelősség, amiért meggondolatlanul és diszkréciót teljes mértékben nélkülözve viszonyt kezdett az egyik diákjával, majd más nőkkel is. De elbír egy ember ekkora felelősséget? Véleményem szerint igen. Ted csupán gyönge volt, és megbukott, mint férj. Az egyszeri eltévelyedés megbocsájtható lett volna, úgy hiszem még Sylvia is túl tudott volna rajta lendülni (miután haragjában megsemmisítette a férfi néhány tucat versét…), de aztán Ted újra és újra hibázott, Sylvia pedig ezt már nem bírta ki. A hősnőnek az akadémiai életben sincs túl sok öröme: mikor effektíve felhagy az írással, és helyette irodalmat tanít a Smith College-ban, előadásai mérsékelt fogadtatásban részesülnek. A film erre egyetlen jelenet erejéig tér ki, mikor kontrasztba állítja Sylvia órai felolvasásának reakcióktól mentes fogadtatását Ted felolvasóestjének kitörő tapsviharával. Egyértelműen látszik, hogy az egyetemi karrier nem egy minden igényt kielégítő, valós cél, őt továbbra is a mellőzött és megtagadott költői pálya vonzza. Hiúság és becsvágy lenne? Látva férje sikerét ő is megkívánta azt, vagy egyszerűen csak megfogalmazódott benne az a természetes gondolat, hogy én ennél tudok jobbat?

„I have a husband who thinks he can tell me how to write poetry?”

Ez nem derül ki, mindenesetre ahogy a házassága a sorozatos viták és félrelépések miatt tarthatatlanná válik, Sylvia rászánja magát a válásra, és megszabadul a szörnyű teher alól, melyet a férfi jelentett a számára. Ez az a pont, melybe az ‘újhullámos feminista teoretikusok (akik egyáltalán még szöszölnek ilyesmivel) belekapaszkodnak, hogy lám csak lány, ez nagyon szépen illeszkedik a mi… khm, némiképp férfiellenes narratívánkba, akkor fogjuk Sylvia Plath karakterét, és feszítsük fel erre a kere(sz)tre, és fessük fel rá a strukturális elnyomásról tanúskodó passiójátékot. Véleményem szerint ez messzemenőkig méltatlan és hamis, és kicsit később vissza is térek rá, hogy miért.

„,Nem Isten, csak egy horogkereszt, Sötétjén ég nem nyikkan át. Minden nő fasisztát imád.”

Szóval Sylvia Plath lerázza béklyóit, kitör a kalitkából, és szabadon szárnyal, már amennyire az ember szabadon szárnyalhat két kisgyerekkel a hátán. Ennek ellenére boldog, alkot, sőt, csak úgy ontja magából a verseket. Itt helyezkedik bele teljes mértékben a költői szerepbe. Rövid idő alatt olyan életművet hoz létre, mely halhatatlanná teszi őt. Valami mégis hiányzik belőle. Talán pont az, amit beleölt a verseibe, hogy átlépjen a saját árnyékán. Talán valami teljesen más. Én a következőt gondolom erről: az az egyéni tragédia, családon belül elszenvedett és okozott lelki erőszak, valamint társadalmi ellenszél, amely kitermelte Sylvia Plath-ot, az a benne leképeződött tartalom, amit a saját tudatalattijába leeresztett búvárharanggal kis adagokban a felszínre hozott és feldolgozott, az végzett vele végül. Az tolta be a fejét a sütőbe, és az nyitotta rá a gázt. Ha nem lett volna a korán meghalt apa, hideg és domináns anya, Ted Hughes és a vele való viharos viszony, valamint az a sok csalódás és keserűség, amit át kellett élnie, akkor Sylvia Plath nem lehetett volna Sylvia Plath.

A tehetség önmagában nem elég, párosulni kell hozzá egy életútnak is. A művész mag csak az útfél szikes, kövekkel felszórt talajában tud gyökeret verni, zord időjárás hatására szökik szárba, és csizmatalpak alatt elroppanva edződik. A géniusz, a zsenialitás szükségszerűen önmagát emészti el, kérész életű virág. Adjunk hálát Ted Hughes-nak, amiért engedett az őt körülrajongó lányok csábításának? Természetesen nem. Sylvia története emberi szemszögből egy tragikus dráma, más aspektusból viszont sikersztori, valóságos diadalmenet. Ted ölni tudott volna azért, hogy megkaparintsa azt, amit Sylvia birtokolt. A jogot, hogy ő tolmácsolhassa Isten szavait, ahogy a nő fogalmazott.

Igyekeztem a filmet úgy nézni, hogy figyeljem, mennyire lehet nemi alapon tematizálni a Sylvia és Ted kapcsolatában tagadhatatlanul jelen lévő erőszakot. Megpróbáltam megérteni a jellegét, és értékelni azt. Először is, alapvetően elmondható, hogy itt leginkább lelki erőszakról beszélünk, és nincsenek egyértelműen letisztázott szerepek. Helyzettől függően változik, hogy ki az áldozat, és ki az agresszor. Meglepő módon (vagy talán csak azért, mert férfiként eleve elfogódott vagyok…) Sylvia erőszakossága sokkal direktebb, sokkal szembetűnőbb volt számomra. Hisztérikusan kiabált, csapkodott, poharakat vágott a falhoz, okkal bár, de gyanakvó volt, paranoid, betegesen féltékeny és korlátozó.

„I’m just so on edge. I’m just so on edge. Oh, God, it’s all my fault. It’s all my fault. It’s all my fault.”

Olyan mértékű lelki terrort alkalmazott, hogy ha Hughes nem lépett volna félre minden lehetséges alkalommal, akkor nem lenne nehéz dolog áldozatként látni a férfit. Félretéve írói munkásságának milyenségét, képzeljük el azt a sokkot, mikor hazaérve azzal szembesült, hogy a verseket, melyeken annyit dolgozott, a felesége apró cafatokra tépte és szétszórta a szobában. Már a puszta gondolat is borzalmas, nem kell költőnek lenni ahhoz, hogy az ember ezt át tudja érezni.

A boldogság csak az eljövendő depresszió kontrasztja, hogy jobban fájjon?

Ugyanakkor képzeljük el azt is, hogy hajnalig vársz valakit odahaza, tűkön ülve az idegességtől, számolva a csigalassúsággal vánszorgó és kopogva a padlóra hulló másodperceket, annak tudatában, hogy a szerelmed éppen másvalakinek a karjai közt keresi a boldogságot. Már a puszta gondolat is elviselhetetlen, talán még igaznak sem kell lennie a gyanúnak ahhoz, hogy szenvedjünk tőle. Az erőszak Hughes részéről indirekt volt, sok esetben nem is a nő felé irányult és nem volt benne ártó szándék, mégis rajta csapódott le. Sylvia Plath a szó legkevésbé pátoszos értelmében túl jó volt Ted Hughes-hoz. Ő leginkább azokkal a shakespeare-i hősnőkkel volt rokonítható, akiknek a történeteit oly nagy élvezettel szavalták egymásra licitálva abban a málló vakolatú szobában. Tiszta volt és törékeny, arra kárhoztatva, hogy bemocskolják és összetörjék. És ez meg is történt, bár hogy pontosan mi mocskolta be, és mi törte össze Sylviát, valamivel bonyolultabb kérdés, és nem tudható le a családon belüli erőszak egyik oldalára való mutogatással, vagy azzal, hogy a társadalomban érezhető, és helyenként tényleg megmutatkozó nőellenes alaphangot groteszk, horrorisztikus módon felnagyítjuk. Segített volna Sylvia Plath-on a ’93-as ENSZ Nyilatkozat? Megmentette volna a rá váró végzettől? Aligha. Az ő helyzete némiképp specifikus, és pusztán a közvetlen erőszak eliminálásával nem orvosolható. A múlt azt követelte Sylvia Plath-tól, hogy az életfa családcentrikus, konzervatív ágát kövesse, a jelen azt, hogy válasszon az ágak közül, a jövő pedig azt, hogy elbitorolja az összeset, és egyszerre járjon rajtuk, ez pedig szétszakította és végeredményben elpusztította őt. Életútja során a saját mikrokozmoszában Sylvia leképezte azt a makrofolyamatot, mely a nőket kirángatta a tradicionális közegükből, kitárta előttük a világ kapuját, majd pedig otthagyta őket a különböző társadalmi szerepek közti légüres terében. Ebben az identitásvesztett állapotban az egyén elidegenedik a saját sorsától, meghasonul, döntésképtelenségbe dermedve vagy épp a döntése nyomán őrlődik porrá a különböző minták malomkerekei között.

„I was dead. Only, I rose up again. Like Lazarus. Lady Lazarus. That’s me.”

A más ágakon csüngők a saját választásukat legitimálandó igyekeznek folyamatosan támadni és bírálni, míg a sorstársak szép sorban egymást falják föl, hogy az irreális elvárások támasztotta embertelen versenyhelyzetben kikönyököljék maguknak azt a talpalatnyi földet, amin megállhatnak egy pillanatra, és tovább rugaszkodhatnak felfelé. És ebben az egészben az a legszomorúbb, hogy miközben Sylvia Plath lassan porrá omlott a sírban, és békére lelt a zaklatott, nyomorúságos életén túli végtelen semmiben, szellemi örökségét, sőt, egész személyét a jelen kor emberjogi harcosainak tiszta szívű és véres szájú élcsapata önigazolásként és fegyvertényként használja fel: szegény csontjai kardokká züllenek e méltatlan kezekben, szavai, melyek annyival, de annyival többek puszta Google képtalálatra szerkeszthető jelmondatoknál, most ostorcsapásként csattognak mindenféle vélt vagy valós patriarchák meztelen hátán.

Szerelem első válásra.

Sylvia Plath kéretlen feminista áldozatisága jó példa arra, hogy miként lehet kihantolni, és mindenféle ideológiák sötét nekromanta-mágiájával reanimálni valakit, majd sután botladozó élőholtként harcba küldeni a világot fenyegető egyetlen nagy, végső ellenség ellen. Életre hívjuk az ősök szellemét, hogy az oldalunkon csatasorba álljon kommunisták, a burzsoázia, fasiszták, zsidók, férfiak… vagyis az egész történelmen átívelő elnyomó hatalom ellen. Válassz magadnak ellenséget! Goldstein megint kutat mérgez, valahol összesúgnak kampós orrok alatt, s szőrös férfimancsok egy szvasztika árnyékában cápavigyorral embermilliókat tologatnak terepasztalokon. Éljen a két perc gyűlölet! Sylvia Plath akaratán kívül, feminista világszemlélet nélkül volt egy meghatározó női alak. A lehető legnemesebb módon, egész életével állított példát egy olyan korban, ahol még nem volt evidencia az egyenjogúság, és kiharcolta magának a helyet a történelem lapjain tisztán a teljesítményével és a tehetségével. Tette ezt ahelyett, hogy fennhangon tiltakozott volna a szakma férfitöbbségű mivolta ellen, patriarchális zsarnokságot kiáltva kvótákat követelt volna magának, vagy a nők valós testi-lelki megnyomorítása és kizsákmányolása fölött érzett jogos társadalmi felzúdulás farvizén felevickélt volna a népszerűségi indexen, hogy gyorsan eladjon pár százezer önéletrajzi könyvet addig, míg egy hét után ki nem hullik a köztudatból. Ő nem egy Vénusz-kulcsos transzparenst lobogtató, ökölbe szorult lelkű megélhetési mártíromkodó volt, vagy az egyediség abszurd perverziójáig torzult, lilás-rózsaszín masszába hízott ocsmány ember-karikatúra, aki saját hozzáadott érték nélkül akart helyet magának a vörös bársonyszőnyegen. Vissza! Ne nyúljatok hozzá! El a kezekkel!

„Dying is an art. Like everything else. I do it exceptionally well. I do it so it feels like Hell. I do it so it feels real.”

Értelemszerűen voltak problémáim a filmmel. Gwyneth Paltrow (amellett, hogy mint általában, most is remekül játszott) számomra kicsit túl dekoratív: sokszor zavaróan jól nézett ki, Sylvia Plath pedig, nos… hát nem épp a szépsége miatt vált híressé. Én talán egy kissé szolidabb küllemű színésznőt választottam volna erre a szerepre, mert Paltrow még bátortalanul, összezuhanva is erősnek hatott, így nem volt eléggé kontrasztos a különbség például a házasság alatti és utáni Plath között, mint amekkorát a szabadságától megnemesült nőnek mutatnia kellett volna. Daniel Craig elfogadhatóan hozta, amit kellett, az Al Alvarezt játszó Jared Harris meglepően jó volt, annak ellenére, hogy 2-3 jeleneten kívül nem jutott neki hely a vásznon. És ami csoda, hogy ezúttal a gyerekszínészektől sem kaptam heveny agyvérzést. Furcsa, de tényleg így van. Talán kicsik voltak még ahhoz, hogy tehetségtelen, túlgesztikulálós kis Disney channel-es szörnyetegekként ripacskodjanak, nem tudom. Mindenesetre élveztem ezt az üdítő újdonságot.

„Üres szemű szirén, vajon elvakít-e? Lelkekbe tompult a döbbenet.”

Amit még nagyon hiányoltam, bár érthetőnek tartom, hogy kegyeleti okok miatt nem fektettek rá túl komoly hangsúlyt, az Sylvia öngyilkosságának részletesebb bemutatása. Sokkal nagyobbat ütött volna a helyzet drámája, ha a “lépéseket” vágás nélkül, egy végső, nagy jelenetben mutatták volna meg, melyet megkoronázott volna maga a tett. Nyilván nem kéjelegni akarok a halál ténye és módja fölött, csak dramaturgiai szempontból előnyösebb lett volna, ha nem kenik el a dolgot. Jobban át lehetett volna érezni a helyzet súlyát, ha látjuk, ahogy Sylvia lassan, megfontolt mozdulatokkal vizezi be a ruhákat, tapasztja be az ajtót és az ablakokat, még utoljára elsimítja szoknyáján a gyűrődéseket, mielőtt letérdel a gáztűzhely elé… ha a halálnak van művészi értéke, akkor itt abból vont le a film talán diszkrécióra, talán művésziességre törekvő finomkodása. Mint életrajzi mű, a Sylvia langymeleg, elmeséli és megmutatja, amit meg kell, de nem okoz olyan mértékű katarzist, mint mondjuk egy Piaf, az Amadeus, a Gandhi, vagy akár a Bal lábam, annak ellenére, hogy a katartikus tetőpont lehetősége itt is megvan, de Christine Jeffs megmarad a Gabriel Yared gyönyörű zenéi által koszorúzott, szolid és csendes lefolyású drámánál, és ez nem feltétlenül baj. Kellemes, gondolatébresztő film volt, egy érdekes és igencsak meghatározó ember életéről, tehát mint ilyet, érdemes megnézni.

7 / 10

- Kitahito

Megosztás