logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Filmkritika / 2017/08/30 / Szerző: Kitahito

Minden, minden

Szereted a mély és megindító romantikus történeteket? Szereted az izgalmas sztorikat, melyek a játékidő egésze alatt lekötik a figyelmedet? Szereted az átélhető emberi drámát, melyet ízlésesen tálal számodra egy tehetséges rendező? Szereted a young adult könyvekből készült filmeket, melyek akár az érettebb nézők számára is élvezhetőek? Amennyiben a válasz bármelyik kérdésre igen, akkor a Minden, minden c. audiovizuális atrocitást kerüld el olyan messzire, amennyire csak lehetséges.

Semmi semmi

Az első filmes Stella Meghie remeke 2017 augusztusában került a hazai mozikba, és sajnos azóta még senkinek sem sikerült kikergetnie onnan. Tekintettel erre a nem elhanyagolható körülményre, és persze arra, hogy az alapsztori hunyorogva kicsit érdekesnek tűnt, úgy döntöttem, én is megnézem ezt a gyöngyszemet. A Csillagainkban a hiba után az elvárásaim valahol a föld alatt 3 méterrel lehettek, de úgy voltam vele, hogy ha nem fogom az első fél órában megskalpolni magam a körmeimmel, akkor már megugrottunk egy nívószintet, amit korábban nem sikerült. Nos, a fejbőröm még mindig a helyén van, de ez sokkal inkább a saját akaraterőm, mintsem a film számlájára írható. Heideggernek igaza volt, már ami a semmi átélése során bekövetkező esztétikai élményt illeti: az unalom vákuumában transzcendentális élményem támadt, öntudatom jégmorzsája felolvadt a nemlét végtelen óceánjában, miközben az idő rétestészta módjára megnyúlt, és összelisztezett mindent. Röviden szólva, 96 percnyi képzeletbeli fidget spinnerezés alatt könnycseppek helyett csak ásításokat morzsoltam el. Örülünk, Vincent? Hát nem.

Az Oldboy után szabadon.

Történetünk főhőse Maddy Whittier (Amandla Stenberg), aki a neve ellenére mulatt, de ezt azért elnézzük neki. Balszerencséjére Maddy beteg, mármint nagyon, nagyon beteg. Annyira beteg, hogy ezt egy béna, óvodásoknak szánt kis rajzfilm-betéttel kell elmagyarázni nekünk, mert amúgy nem értenénk meg, hogy mi az az immunrendszernek nevezett dolog, és miért rossz, ha nem működik rendesen. Mindenesetre miközben a nézőket a 18 éves Maddy belső monológjában a krónikus Telletubbies-rajongóvá degradálja, röviden felvázolja nekünk a helyzetet. Tehát az immunrendszere finoman szólva nincs a toppon, és már csecsemő korában megállapították, hogy a külvilág ártalmatlan kis kórokozói halálosak lehetnek a számára. Ennek örömére Maddy bátyja és apja meghalnak egy autóbalesetben (autóbalesetben… aha, persze), a jó mama pedig szerény orvosi fizetéséből felépít egy ultramodern házat a lánya számára, nehogy a gonosz külvilág megfertőzze őt mindenféle nemi úton terjedő betegségekkel. Van itt minden… légzsilip, UV-lámpák, na meg persze a mindenható kézmosás, mert az azért mégsem járja, hogy fertőtlenítő zuhanyt kelljen venned minden alkalommal, ha meg akarod látogatni az üvegkalitkában rabo… mármint élő lányodat. Maddy tökéletes luxusban tengeti nyomorúságos mindennapjait, gyakorlatilag mindene megvan, amit csak ember kívánhat. Számítógép az összes szobában, internet, ‘okostelefon, makettezési lehetőségek, könyvek, kis asztronauta figura (amit metaforaként 5 percenként legalább egyszer teljesen indokolatlanul a pofánkba kell tolni), saját bejárónő, könyvek, finom ételek, és persze egy olyan, igényesen berendezett élettér, amiért mások ölni is képesek lennének. Kicsit nehéz őt sajnálni, na. Ám hősünk ugye 18 éves lesz, és ilyenkor már nem elégszünk meg a webkamerás pettinggel, ahogy korábban.

„Dear mom, I know staying in this house keeps me alive, but this isn’t living. I want experience everything… everything!”

Mintha csak egy láthatatlan rendező tintafoltos keze instruálná az eseményeket, pont ekkor költözik a szomszédba a Bright család, és igen, ők sem hűek a nevükhöz. Természetesen van köztük egy korban passzoló modellalkatú srác, Olly (Nick Robinson), aki egy másfél méteren való gördeszkázás közben észreveszi az ablakban ülő Maddy-t, és első látásra beleszeret(nek egymásba). X idővel később a srác és a húga egy kuglóf apropóján átmennek bemutatkozni, de az enyhén sorozatgyilkos-beütésű anyuka rövid úton elhajtja őket a picsába. Ha nem ismernénk a young adult történetek kétbites működési elvét, akkor esetleg azt hihetnénk, hogy ezután a sorsvonalaik már köszönőviszonyba sem kerülnek egymással, de mi persze jobban tudjuk.

A pszichopátia 50 árnyalata.

Olly szobája pont szemben van Maddy ablakával, így a srácnak lehetősége nyílik, hogy különféle perverziókat hajtson végre a szerencsétlen kuglófon, amivel értelemszerűen maradéktalanul magára vonja a lány figyelmét. Ablakhoz nyomott üzenetek formájában elkérik egymás elérhetőségeit, és innentől kezdve Y napig (vagy percig) leveleznek egymással, és ezalatt olyan mélyrehatóan megismerik egymás személyiségét, hogy azt mi, egyszerű földi halandók elképzelni sem tudjuk. Valahogy képbe kerül az asztronauta is, nehogy elfelejtsük, hogy ablakokon át küldött SMS-ek nem egyenértékűek azzal, ha elmentek Hawaii-ra, és sziklákról ugráltok le az óceánba. Szóval mielőtt észrevennénk, a fiatalok már azt tervezik, hogy megejtik első randijukat Maddy kacsalábon forgó palotájában. Kb. másfél perccel később ez meg is valósul, mert ugye miféle akadályok merülhetnének fel egy olyan lány esetében, akinek már attól összeomlik a keringése, ha csipás szemmel nézel rá? A kínos jelző nem írja le kellőképpen, hogy mennyire bizarr volt a wannabe szerelmesek első találkozása. Látni azt, ahogy ez a két palánta megpróbálja eljátszani és imitálni a kémiát…

Igen, meglehetősen kínos. Amandla Stenberg színészi játéka kimerül annyiban, hogy az Éhezők viadala óta sikerült melleket növesztenie magának, ami természetesen két nyomós érv a férfi közönség számára, de az avatott szem többet kívánna. Ráadásul a film előszeretettel prostituálja a hősnőt azért, hogy a dekoltázsával elterelje a figyelmünket arról a tényről: a lány a csillogó szemekkel bután nézésen kívül másra nem nagyon képes, bár a kézenállás során még a fenekét is kidomborította. Karaktere nagyjából annyira fejletlen, mint az immunrendszere, és kb. ki is merül annyiban, hogy kíváncsi, és képes egyből a maximum fordulatszámon ragaszkodni bárkihez, aki nyomokban emlékeztet egy hím egyedre. Partnere a bűnben, Nick Robinson hasonlóan széles színészi palettával rendelkezik, vagyis a felbukkanásakor bevágja magát ebbe a félemós, edgy, too cool for school pózba (ami még saját maga számára sem hiteles), és a film végéig úgy is marad.

„In the beginning there was nothing. And then there was everything.”

A karaktere valami elképesztő forgatókönyvírói és rendezési bravúr következtében még Maddy három vonallal felrajzolt személyiségénél is sekélyesebb: egyetlen tulajdonsága van, mégpedig a kutyákra és pelenkás csecsemőkre jellemző feltétlen szeretete. Amint meglátja a szomszédban parlagon heverő nőstényt, az élete egyetlen célja az lesz, hogy ványadt hímivarsejtjeit valahogy belé plántálja. Ennyi. Talán még levegőt venni is elfelejtene, ha a motorikus funkciók nem szavatolnák a túlélését. Ő a szőke herceg ló nélkül… mondanám, ha a nagyon gonosz és szemét apja vegytiszta ‘rosszfejségből nem tolna a segge alá egy tízmilliós városi terepjárót. Minden lány erről álmodik. Legyen egy srác, akinek a szeme előtt csak a te képed lebeg, hordozza magán az androgün angyalok szépségét, és persze legyen egy menő kocsija. Azért szeret, mert olyan nagyszerű és értékes emberi lény vagy… a mellkasod tájékán. Mert nagyjából ennyit állapíthatott meg az ablakon keresztül.

-Ezt a fehér porral gyéren beszórt, kúp alakú péksüteményt a lányának hoztam, csókolom.

Amikor ez a két nyomorult találkozik, megvalósul a tinilányok tökéletes szoftpornós szexuális fantáziája. Szópetting, incselkedés, közös ülés a kanapén, és persze a csodálatos csók. Tűzijáték, eufória. Maddy esetében még szódával indokolt lehet, hogy az első szembejövő barlanglakónak megriszálja magát és hanyatt feküdjön az ágyon, hisz egész életében csak a Pornhubról és az Alkonyatból tanulhatta a romantikát, de az átlag tinilány néző számára talán nem ez lenne a követendő példa. Nem akarok itt prédikálni mindenféle idejétmúlt dolgokról (erkölcs, szemérem, mértéktartás), ezért csak finoman jegyzem meg, hogy nem minden tizenéves srác unikornisporral behintett Disney-szépfiú. A valóságban (tudjátok, a tini tündérmeséken kívül) a férfiak nem kérdezik meg, hogy „biztos vagy benne, hogy ezt akarod?“, mielőtt megfognák a kezedet. Sajnálom, de erről a vonatról úgy 150 évvel lemaradtatok! Maddy és Olly úgy jönnek össze, hogy igazából nem is tesznek érte semmit. Azért találnak egymásra, mert a forgatókönyv, ez a kérlelhetetlen kerítőnő azt parancsolja nekik. Kapcsolatuk, valótlan, súlytalan és érdektelen. Nincs alapja, amire építkezzen. Nem ismerik egymást, és mi sem ismerjük őket. Miért kéne érdekelnie, hogy mi lesz velük? Maddy szeret modellezni (ne sértsük meg az építészmérnököket…), betegesen rá van kattanva az asztronautákkal való képzelgésekre, és persze nem mehet ki a szabadba. Olly pedig szereti Maddyt és a kuglófot. Van egy húga, akinek még a nevét sem tudjuk. És igazából ennyit lehet csak elmondani a két főszereplőről, akiknek a boldogságáért lucskosra kéne izgulnunk magunkat. Amikor egy történet ekkora hangsúlyt fektet a két főkarakter közt kialakult romantikus viszonyra, akkor ez rohadt nagy probléma tud lenni.

„I’m willing to sacrifice everything just to live one perfect day.”

A latinó bejárónő kavarog kicsit (Senorita, óvatosan el spermiumok, si? …takarítás?), de mivel a homlokára nagy, Times New Roman betűkkel rá van tetoválva, hogy MELLÉKSZEREPLŐ VAGYOK, igazából senkit sem érdekel. Miután Olly szétszekálja, lökdösi és megüti az apját, neki is lekevernek egyet, és ez az égbekiáltó igazságtalanság annyira felzaklatja az ablakból figyelő Maddyt, hogy fittyet hányva egészségre, zsilipre, UV-fényre és asztronautákra, kirohan a szabadba, hogy megnézze, nem kapott-e Parkinson-kórt szíve választottja egy félgőzzel lekevert kokitól. Spoiler alert: nem.

Do you have a moment to talk about our Lord and Savior, Martin Luther King?

Viszont hősünknek meg kell tapasztalnia a külvilági tartózkodás minden nyűgét és nyilait, vagyis leginkább azt, hogy a pszichopata anyja leszidja, érzelmileg zsarolja és passzív-agresszív módon demotiválja. A bejárónőt is kirúgják, és felveszik helyette Hitler dadusát, aki egy jelenet és 124 sticky note után eltűnik. Maddy azt követően, hogy meggyőzték és meggyőzte magát arról, hogy a sráccal való viszonya szükségszerűen beteljesületlen kell, hogy maradjon (valamiért senkinek sem jut eszébe, hogy a srác akár át is költözhetne hozzájuk…), így megszakít vele minden kapcsolatot.

Csak ül az ablakban, elmerül a saját maga dagasztotta, hihetetlenül mély depresszióban, mindenféle szerelmi C-ket hallucinál össze, és képzeletbeli asztronautákkal vitatkozik, de mikor a lovagja teleragasztja kívülről az ablakát az óceán szó első 300 Google képtalálatával, úgy dönt, hogy egyszer élünk, így rendel két jegyet Hawaii-ra. Ugye milyen gyorsan túllendültünk ezen a mélyponton? Maddy úgy szenvelgett ebben a képzelt gödörben, hogy feltekintve még a fényt is alig láttuk. Valójában még a bokánk sem került a talajszint alá. Nem baj. Tényleg komoly helyzet volt. Valahogy sikerült túlélni! Anyways, hősünk fogja a kis batyuját, és elindul felhajtani Ollyt. Aki természetesen otthon van. Hol máshol lenne?

„I’m not choosing death. It’s that if I don’t go, I won’t really know what it’s like to be alive.”

A srác természetesen úgy reagál, ahogy minden épeszű ember tenné: ingyen Hawaii, sweet! Így hát mivel felelősségteljes emberi lényről van szó, családon belüli erőszakot és a szerelme egészségügyi állapotát feledve kocsiba ül, majd a sebességhatáron innen és túl elhajtanak a reptérig. Mire a jó mama észbe kap, a fiatalok már árkon, bokron, és óceánon túl járnak. Fürdőruhát vesznek, úsznak, szikláról ugrálnak, évődnek, nézik a naplementét, csókolóznak. És könnyen lehet az is, hogy csodás útjuk betetőzéseként éjszaka az interracial szexualitás izzadt és ragacsos útjára léptek, bár ezt nem tudhatjuk biztosan. Olly irreális lovagiasságát ellensúlyozza Maddy abszurd ártatlansága, szóval ki tudja. Kit érdekel. Mivel fogalmunk sincs, hogy mennyi idő telt el az első találkozásuk óta, és láthatóan senki nem akarja ezt az orrunkra kötni, ráadásul továbbra sem tudtunk meg róluk semmit, a filmnek egyáltalán nem sikerült elérnie, hogy érzelmi energiákat invesztáljak ebbe a két szerencsétlenbe, konkrétan magasról tettem rá, hogy a felszínes kis tinikapcsolatuk hogyan alakul. A forgatókönyv úgyis végigrángatja őket a játékidőn, ha akarják, ha nem. A dolgok csak úgy ad hoc módon történnek meg, sem a szereplők, sem a nézők nincsenek érdemben bevonva az eseményekbe.

-Hát, ezt kicsit problémás lesz letakarítani.

Persze másnap hősünket elkaszálja az első szembejövő influenza, tehát irány a kórház. Lélegeztetőgép, infúzió, bólogatások. Maddy-t a anyja hazaviszi, és ismét bezárja. No more Olly for you, bitch. A film elején azzal poénkodtam magamban, hogy milyen lenne már, ha a csaj nem is lenne beteg, és a pszichopata anyja tök indokolatlanul tartaná őt hét lakat alatt a futurista álomházban. Mint kiderült, pontosan erről volt szó. A lánynak egyszerűen gyenge volt az immunrendszere, mert sosem ment ki a szabadba, ezért betegedett meg korábban. Szóval az az egyetlen dolog, amit a sztori hajlandó volt egy mondatnál alaposabban bemutatni nekünk, az is hazugság volt. Jól át lettünk csapva a palánkon, nem igaz?

Hát, nem éppen. Mivel a történetnek ez volt az egyetlen olyan befejezése, mely nem igényel egy mondatnál több magyarázatot, így lehetett rá számítani. Vagyis sikerült a legkevésbé macerás megoldást választani, és persze azt se dolgozták ki annyira, hogy értelmes legyen. Persze Maddy kikattan, összeveszik anyjával, akinek a motivációi kb. annyira baltával faragottak, mint maga a karakter: a férjem meghalt, a fiam meghalt, nem akarlak elveszíteni, ezért építek neked egy hihetetlenül drága és teljesen felesleges börtönt, nehogy téged is elcsapjon egy autó, vagy valami. Ennek eredményeképp a lánya annyira csoffadt lett, hogy egy mezei megfázástól fűbe harap, de hé! Ilyen az anyai szeretet. Illogikus, inkonzisztens, és egyáltalán nem költséghatékony! Maddy érthető módon megszakítja a kapcsolatot az anyjával. Mondjuk anyagi támogatást azért még elfogad tőle, mert a high life extravagáns életkörülményei nem teremtik meg saját magukat.

„I love you, you know. More than you even know.”

Miből lesz pénz az utazásra? Miből fogja fenntartani magát? Hát kell a jó mama, még ha egy kicsit kettyós is. I wanna play a little game, Maddy! 100.000 dollár, és levágok magamról 2 kiló húst! Szívmelengető látni, hogy nem csak a történet prostituálja a hősünket, hanem ő is kész prostituálni saját magát. Mert hát miből élne meg a kis mulatt Maddy? Majd házakat tervez, meg egybekezdéses kritikákat ír, mi? Abban van a nagy lóvé! Pláne, ha az épületek tervezése abból áll, hogy ki tudja honnan szerzett fehér műanyagelemekből ‘összeMindecraftozol magadnak valami art-deco stadiont, amelynek a 90%-a légüres tér, 10%-a lépcső, és van benne hozzávetőlegesen két könyvespolc. Még ha lenne olyan elmebeteg állat, aki hajlandó lenne egy ilyen építészeti szörnyszülött kivitelezésére forrásokat elkülöníteni, akkor is másfél perccel az átadás előtt összeomlana az egész. Attól még nem leszel mérnök, hogy fehér plasztikból készült csináld magad babaházban bohóckodsz egy asztronauta bábúval. Baromi nagy meglepetés, mi? Persze egy konkrétan burokban nevelkedett gyépés így képzeli el az életet. Csak az a baj, hogy a valóságnak pont nem kéne visszaigazolnia a tévképzeteit, hanem le kéne törnie az infantilis naivitását.

This holiday is sponsored by: yo’ crazy black mother.

Ezt követően megbeszélnek egy randit Olly-val a könyvesboltban. A könyvek jók, értem? Úgy veszik, hogy ez lesz a második első találkozásuk, és ezt megpecsételendő elkezdenek smárolni, mint ahogy azt két vadidegen is tenné, akik csak most találkoztak egy random könyvesboltban. Így ér véget a film, és borítékolható, hogy hőseink bárgyú és rózsaszín ködbe burkolózó young adult boldogsága ki fog tartani még legalább… három teljes éjszakán át. Irakot sem egy nap alatt bombázták le, ugye. Hamar rájönnek, hogy bár a szerelem az Minden, minden, megenni, meginni, vagy épp betakarózni vele azért nem lehet, és még a villanyszámlát sem fizeti be helyettünk. Plot twist: a nagyon könnyen kiadott hitelkártya nevében sem véletlenül van benne a hitel szó. Fájdalom, de a négymondatos könyvismertetők nem hoznak annyira sokat a konyhára. Maddy és Olly ovis kalandjára nem a minden minden, sokkal inkább a minden mindegy illik. Egy csókig, egy ölelésig gondolkodunk előre, a többit majd a szülők megoldják. És már lehet is menni az erőszakos apához vagy a pszichopata anyához zsebpénzért, mert bár 18 éven át tönkretetted az életemet, annyira azért mégsem utállak, hogy ne fogadnék el tőled csekket vagy készpénzt, ha a helyzet épp úgy kívánja. Bromeo és Júlia a XXI. században, csak itt nem a családok, hanem a friss veronai levegő választ el titeket egymástól, ami olyan erős ellenhatás, hogy akár fél perc alatt kiegyenesíti az EKG-d szinuszgörbéjét. Ja, mégsem. Csudálatos. Szinte látom magam előtt azt a semmit, ami a stáblista alatt megtörténik ezzel a két teljesen hihető és életképes karakterrel. Titokban reméltem, hogy legalább az egyikük meghal, tudjuk, a dramaturgia 101-ig eljutott forgatókönyvírók így dolgoznak, de még ez sem jött össze.

„I was happy before I met him. But I’m alive now, and those are not the same thing.”

Úgy látszik a mai tizenéveseknek ennyi is bőven elég. Hiszen a szerelem az minden. MINDEN! Ki is mondják nagy diszkréten, csak hogy nehogy elkerülje a figyelmünket. Kinek kell forgatókönyv, színészek, karakterek, vagy koherens cselekmény, mikor ott a szerelem? Vagy legalábbis azt mondjuk, hogy ott van. Mert a konzerv érzelmek már csak ilyenek, elég beleönteni őket egy kivajazott tepsibe, és akkor ott lesznek, romantikát meg jó filmet csinálnak nekünk, 240 fokon, előmelegített sütőben. Mert milyen cukik együtt! Nézd, hogy szeretik egymást! Jaaaaaj! Hát egyem meg az arcukat vörösborban párolva és egy csipetnyi oregánóval! Ha szerelem van, akkor szerelem van. És kész. Ez így működik, tudjuk. 10/10, de legalábbis 9/10, mert so beautiful. Mert a szerelem önérték, igaz? A l’amour megvált és felszabadít, megtisztít és felemel, ugye? Évszázadok irodalma foglalkozik azzal, hogy a szerelem milyen borzasztóan nehéz, gyötrelmes és hogy mennyire meg kell küzdeni érte.

Egy ablak legyen nyitva vagy csukva. Nincs középút.

Hát egy nagy szart! A szerelem könnyű, hisz utat tör, mint az élet, csak jobban, mert a szerelmet nem lehet megállítani! Egyetlen akadálya a játékidő kétharmadánál megtörténő konfliktus. Itt még erre se vették a fáradtságot. Máshol legalább valaki hazudik, eltitkol valami lényegtelen banalitást, amin aztán a szerelem trambulinján túl lehet lendülni. Itt még csak konfliktus sincs. Nincs titkos szerető, nyomulós ex, vagy féltékeny barátnő. Nem beszélek veled. Na jó, inkább mégis. Irány Hawaii! És komolyan át kéne szellemülnöm, mikor ez a két éretlen kartonpapírfigura egymásra borul? Hát nem is volt más választásuk! Meglátja az ablakban, és szereti. Azt mondják neki, hogy ne szeresse, DE AKKOR IS SZERETI! Szemkontaktus, kuglóf, SMS-ek, találkozás, csók, még több SMS, kirohanás, nem lehet, de lehet, Hawaii, és happy end. Előre lefektetett, beolajozott és jól karbantartott sínpályán gurítanak végig minket, és egy rohadt pillanatig sem hisszük el, hogy lehetne másként is.

A Minden, minden annyira sok sebből vérzik, hogy nehéz rajta ép bőrfelületet találni. Ezerszer használt és elhasznált panelekből építkezik, ráadásul még azt is rosszul. Sablonos, kiszámítható és érdektelen. Egy doboz alkoholmentes sör jobban megmozgat érzelmileg, mint ez a film. A szereplők unalmasak, vázlatosak és épp emiatt teljességgel azonosulhatatlanok, akárcsak a kapcsolatuk. Persze az érzelmi sekélyesség bizonyos mélységeiben ez a coming of age romantika is átélhető, ami meg inkább az egy számjegyű életkor közelségének és a hormonháztartás aktivitásának köszönhető, mintsem bármi másnak. Fogalmam sincs, hogy az adaptált könyv milyen volt, azt viszont tudom, hogy ez a semmi, semmi jelenleg 6,3 ponton áll IMDb-n, ami nagyon súlyos kórtünet. Ha nem lenne az a többé-kevésbé racionális réteg, mely kegyetlenül lepontozza a filmet, az ondóban, nyálban és könnyekben fetrengő rajongók simán felhúznák 8 pont fölé Stella Meghie kontármunkáját. Látjuk, egy ilyen közönségnek minden mindegy. Végletes véglények. Ha valami tetszik, akkor az NAGYON JÓÓÓ! ISTENKIRÁLY! MA NÉZTEM MEG 12. ALKALOMMAL ÉS MÉG MINDIG IMÁDOOOM! Ha valami nem tetszik, akkor meg EZT A SZART, PFUJJ, MIEZMÁÁ?!

You smooth talkin pussy slayer son of a gun, you…

Első filmes rendező? Zagyva forgatókönyv, vagy pontosabban a forgatókönyv teljes hiánya? Kidolgozatlan karakterek? Átélhetetlen, hiteltelen és unalmas történet? Kiszámítható, csavarosnak szánt befejezés? Szerelem! Trú’ lov, son! Ennyi kell, ennyike. Csak a szerelem! Mert olyan romi. Annyira szép. Jól kondicionált közönség ez, amely vevő a közhelyességre. Sőt, a közhelyesség a természetes közege. Olyanok, mint Pavlov kutyája, ezeknek is megindul a nyáltermelése, ha meghallják a szükséges hívószavakat. Teremtsd meg a romantika vázlatát, adj nekik egy tényleg minimális keretrendszert, dobj eléjük egy Rorschach-tesztet, és ők kötelességtudó zombikként beleprojektálják neked a lepkét, a halált, a szerelmet, meg a lányt, akit tíz éves korában szexuálisan zaklatott a nagybátyja. Annyira végtelenül szánalmas, hogy manapság meg sem kell erőltetnie magát a készítőknek, mert a kisérdemű mindent, de mindent megkajál, kritikátlanul zabálva a levesporosított, tartósítószerektől terhelt szemetet. És ha megkérdezed, hogy miért ez volt minden idők legjobb filmje a mai napon, akkor jön a mindent igazoló SZERELEM, mely előre nyálazott hüvelykujjként masszírozza végig az összes erogén zónát. Tényleg nincs szükség többre? Hát persze hogy nincs! Ezeknek? Minek? Így is úgy is kitermelitek majd a gyártási költségek háromszorosát pár hónap alatt! Akkor meg miért kapnátok többet, mint a már vállalhatatlanság felé erősen tendáló minimumot? YOU give love a bad name!

3 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

PENIGEN!

Következő kritika:

Amikor a farok ...

Még több Filmkritika