Történetünk helyszíne X felsőoktatási intézmény, melynek már arcpirítóan hosszú ideje hallgatója vagyok. Adott a vizsgaidőszak, és adottak ugye a vizsgák, melyeket azért előbb-utóbb meg kell ugrani, már ha szeretnél valamiféle bizonyítványt kapni a magadra szedett temérdek tudás meglétének hazugságáról. Tehát én is, mint megannyi társam, ott ültem a terem előtt, várakozással vegyes izgalommal olvasva el a kezemben tartott Heinlein sci-fi regény utolsó oldalait, mikor is arra lettem figyelmes, hogy valaki pár méterre tőlem épp készül a hiperventillációból a kényszeres zokogásba váltani, ami már több okból is furcsa volt. Elsősorban azért, mert a vizsga, melynek épp neki készültünk veselkedni, leginkább csak egyfajta baráti rituálénak, kedélyes beszélgetésnek számított a tanár és a diák között. Itt bizony ma senkit sem buktatnak meg, ez teljesen biztos, szóval semmi ok az aggodalomra. Másodsorban viszont azért, mert az illető hölgy (fekete ruhás, rövidre nyírt fekete hajú, babaarcú kislány) még az ajtó közelébe sem került, így esélye sem lehetett, hogy égbekiáltó ostobaságok senki által soha sem hallott, mitologikus kombinációjával, mint valami óidőkből fennmaradt átokkal kiérdemelje az egyest.

Csoporttársaim (akiket a futó ismeretségünk folytán arcról és testalkatról 70%-os pontossággal meg tudtam különböztetni egymástól…) igyekeztek megnyugtatni a lányt, az ilyenkor szokásos, kínos mosolyt is legfeljebb csak udvariasságból elsütött viccekkel, fáradt frázisokkal, de nyilván a dolognak nem sok hatása volt az alanyra, aki épp igyekezett minél kisebbre összehúzni magát a széken, ahogy könnyes arccal magzatpózba gömbölyödött. Ezt látva az egyik csoporttársam, talán csak hogy a felelősség terhét megossza velem is, odajött hozzám, hogy megérdeklődje: nincsen véletlenül nálam egy szelet csokoládé, mert ilyenkor az jó. Hát, nem volt. A táskámban egyedül tollakat, füzeteket, porcicákat, pár szelet másnapos pizzát és egy csomag óvszert tartottam, vagyis semmi olyasmit, amivel a lányt jobb kedvre lehetett volna deríteni, vagy legalábbis nem lett volna túl illendő.

„Némelykor kérdezd meg magadtól: muszáj most megbotránkoznom? Az esetek zömében nem muszáj.”

Mivel a krízis fölött tyúkanyó módjára bábáskodó hölgy időnként odajött hozzám jelenteni a tényállást, és a különböző hüppögések és szipogások sem voltak épp kellemesek, ekkorra már elképzelhetetlen volt, hogy haladjak az olvasással, így könyvjelzőt csúsztattam a lapok közé, leraktam a könyvet a székre, majd felálltam, lementem a büfébe, és némi ár-érték arány kalkuláció után vásároltam egy Mars szeletet, melyet oda is adtam… volna a haldokló lánynak, de az közben bement vizsgázni. Így hát újra kinyitottam a könyvemet, és olvastam tovább. Nemsokára nyílt az ajtó, és a remegő körvonalú alak, aki kitámolygott rajta, és leroskadt a korábbi székébe, továbbra sem nyújtott túl biztató látványt. Mikor tyúkanyó adresszálta a tényt, hogy lementem, és vettem egy csokit neki, a lány pár furcsán hosszú pillanatig csak nézte azt, majd lassan felemelte, kibontotta, és elkezdte majszolgatni.

Én megejtettem egy morgással vegyes hümmögést, jelezve, hogy tudomásul vettem a helyzetet, és ezzel le is tudtam a dolgot. Természetesen sikeresen levizsgáztam, hazamentem, eltelt egy vagy két nap, mikor is valamiért újra eszembe jutott az eset. Kíváncsiságból rákerestem a lányra, meg is találtam az adatlapját a facebookon… és szinte ökölcsapásként ért az a tetemes mennyiségű feminista tartalom, amit a lány megosztott, kedvelt, vagy épp produkált. És itt kénytelen voltam elgondolkozni. Mars szelet… MARS szelet! Mars rúd… pénisz. Csak ültem ott, és képtelen voltam eldönteni, hogy egy kedves és önzetlen tettet hajtottam-e végre, vagy a patriarchátus hímsoviniszta tagjaként öntudatlanul, de mégis ravasz és furmányos módon megaláztam egy nőt a női mivoltában. Valószínűleg mindkettő. Annak biztos tudatában, hogy az illető sosem fogja elolvasni e sorokat, ezúton töredelmesen elnézést kérek.

- Kitahito

Megosztás