logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Filmkritika / 2016/01/24 / Szerző: Kitahito

Legenda

A film, melyben Tom Hardy kétszer szerepel. Ez a legnagyobb állítás, amit el lehet mondani a Legenda c. filmről. És nagyjából az egyetlen. Mert ez egy olyan legenda, amit tényleg nem volt érdemes elmesélni.

Legend 0

Nos. Ma a Legenda c. filmről lesz szó, melynek főszereplője a sokat (és amúgy nem véletlenül) dicsért Tom Hardy, illetve egyből két Tom Hardy, ugyanis itt egy ikerpár mindkét tagját el kellett játszania, ami ugye nem túl könnyű feladat, pláne, ha olyan különböző mentalitású és habitusú karakterekről van szó, mint Ron és Reggie. A filmet egyébként Brian Helgeland jegyzi, akinek eddig vállalható munkák kerültek ki a kezei közül. Helgeland az a fajta alkotó, aki rendezőként és forgatókönyvíróként sem tudott széles körben ismertté válni, hisz nem annyira tehetséges, hogy igazán emlékezetes műveket hozzon létre, és nem elég esetlen és alulfinanszírozott ahhoz, hogy átütően rossz végeredményt produkáljon. Nincs meg benne a kellő kraft, de nem is teljesen avatatlan, így munkái a középszerűség körül gravitálnak, nem tudva elszakadni sem az egyik, sem a másik irányba. Ezt már csak azért is érdemes figyelembe venni, mert a Legenda egyik legnagyobb problémája pont ebből a mentalitásból, rizikókerülő átlagosságból fakad.

A történet szerint a ’60-as évek Londonját egy fiatal gengszter testvérpár, Ron és Reggie tartja “rettegésben”. Reggie nyugodt, kiegyensúlyozott vezető, az East-end önjelölt királya és playboya, míg Ron erőszakos, hirtelen haragú, kiszámíthatatlan, és mellette még homoszexuális is, aki sok tekintetben rászorul a testvére segítségére még akkor is, ha ezt nem lenne képes beismerni. Szóval Kray testvérek, bár csak az egyik őrült. Kezdetben úgy néz ki tökéletes párost alkotnak: Reggie az agy, és Ron az ököl. Az üzlet virágzik, Reggie összejön az egyik embere húgával, Francessel (Emily Browning), és láthatólag Ron is képes türtőztetni magát.

Double Hardy, double trouble.

Aztán egy ponton minden felborul, a a testvérek egymás torkának esnek, és a végén mindenki azt kapja, amit már az első perctől lehetett tudni, hogy kapni fog. Nehéz lenne elpalástolnom, így már most leszögezem: nekem nagyon nem tetszett a Legenda. Nem láttam benne semmit, amit legendásnak lehetne nevezni. Semmit. Nem estem hanyatt sem a sztoritól, sem Tom Hardy színészi alakításától. Nem látom be, hogy miért indokol egy Oscar-jelölést az, hogy két félembert többé-kevésbé el tudott játszani. Na de ne rohanjunk előre, mindent a maga idejében és mélységében!

Kezdjük hát az elején! Mi a bajom a film történetével? Elvégre olyan vagány, olyan izmos, tesztoszteronszagú és borostás, nagyon maffia és very gengszter, meg minden, igaz? Hát, pont nem. Eleve, in medias res belecsapunk az események közepébe. Nem ismerjük meg a karaktereket, a köztük lévő viszonyrendszert, sőt, még az épp aktuális helyzetet sem tisztázzuk, és máris fel kéne vennünk olyan eseményeknek a fonalát, melyekről fogalmunk sincs. Ki ez a két testvér? Miért hozza ki Reggie Ront az elmegyógyintézetből? Milyen üzletet folytattak? Mivel foglalkoztak ezidáig? Kik a szervezet tagjai, meddig terjed a banda hatásköre, milyen kapcsolatban vannak más bandákkal, milyen más bandák vannak…stb. Fogalmunk sincs semmiről, és gyakorlatilag nem is derül ki semmi. Nem lehet az egy film alapvetése, hogy a néző tisztában van a ’60-as évek Angliájának szervezetbűnözésével. Legalább gesztusokat kellett volna tenni a háttér megismertetésére, mert így az események csak lógnak a levegőben.

„London in the 1960s. Everyone had a story about the Krays. You could walk into any pub to hear a lie or two about them. But I was there and Im not careless with the truth. They were brothers, but bound by more than blood.”

Egy tisztességes maffiatörténetben a maffiózó lét és annak körülményei is legalább olyan fontosak, mint a szereplők közötti interakciók. Gondoljunk bármelyik híres gengszteres’ filmre, mindegyik szilárd, kézzelfogható alapokat fektet le, és azokra építkezik. Itt erről szó sincs. Ron és Reggie már a történet legelején egy sikeres “vállalkozást” igazgatnak. Védelmi pénzek beszedése? Csempészet? Fegyverkereskedelem? Sikkasztás? Drogdílerkedés? Prostitúció? Sportfogadás? Kaszinók és klubok üzemeltetése? Tudja a franc, Reggienek elvileg van egy saját klubja, ami pillanatok alatt annyi pénzt fial, hogy megvehet belőle bármit, amire a gold digger barátnője rámutat. És a mártíromkodás patetikus nagyasszonya szeret mutogatni.

Its okey to be gay, let’s rejoice with the boys!

Az egész gengszterkedésből annyit láthatunk, hogy pénzt öntenek az asztalra zsákszám, és néha megvernek pár tahót és nyugdíjast valamelyik pubban, de ez is annyira olcsó, annyira ad hoc módon van belerakva a filmbe. Egyszer csak feltűnik egy ellenséges banda, akikről annyit tudunk, hogy szeretnek cosplay bírósági tárgyalásokat folytatni elhagyott gyárépületekben, ami nyilván baromira nagy fenyegetés, mert szét kell verni mind az öt emberüket, aztán maguktól felszámolódnak. Olaszok jönnek, olaszok mennek. Újabb ellenséges banda, megint csak a könnyedén leszerelhető fajtából.

Tudom, hogy ez nem Amerika, és nem várhatok el olyan kiterjedt szervezeteket, mint mondjuk a Keresztapa vagy a Sebhelyesarcú esetében, de akkor is nevetséges, hogy maga a maffiózó lét kb. annyiban merül ki, hogy Ron feláll a színpadra, és kijelenti: ő a város legnagyobb gengsztere. És el kell hinnünk neki, mert nem látunk más konkurenciát, csak piti suhancokat és poros autóroncsok között ülésező freak-eket. Oké, értem én, életrajzi ihletettségű film. Megtörtént események alapján. Vettem. De hol vannak azok az események? Egy gengszter történetben nem az érdekel engem, hogy Reggie hogyan fűzi Emily Browningot, hanem a leszámolások, vagy legalábbis a “biznisz”. A diplomáciai játszadozások. Esetleg a rendőrségi nyomozás a főszereplők után. Akármi. A film legalább a fele arra megy el, hogy Tom Hardy családi drámáját kell néznünk, ami komolyan… nagyon fontos, tényleg. Nem tudom, hogy az a kis fruska Frances mire számított, mikor hozzáment egy ország-világ előtt kakaskodó maffiózóhoz, de úgy látszik a menő klubokba járással, drága kocsikkal, ékszerekkel meg drogokkal nincs baja, de ha a férje későn ér haza, akkor egyből depressziós lesz és válni akar.

„A cup of tea can solve anything. Bit under the weather? Tea. You left you husband? Tea is the answer.”

De talán egy saját klub majd kiengeszteli. Igen… Sütött a karakteréről a felszínesség és az álszentség, irritált az állandó szenvelgése a semmin. Tényleg képtelen voltam sajnálni, és őszintén szólva a filmnek ezen vonulata nem is foglalkoztatott, de foglalkoznom kellett vele, mert annyira túl volt reprezentálva minden máshoz képest. Reggie amúgy sem egy érdekes karakter, nem igényelt semmi különösebb színészi talentumot Tom Hardytól, hogy eljátssza. Ron viszont más kérdés. Ő valóban egy színfolt, akit aztán nem lehetett félvállról venni. Az ő karakteréből annyi mindent ki lehetett volna hozni. Nemcsak egy jobb forgatókönyvvel, hanem egy jobb színésszel. Mert Tom Hardy repertoárja kimerült abban, hogy Marlon Brandot majmolva próbálta előadni a “miért nem barátként jöttél hozzám”-magánszámot, de ahelyett, hogy méltóságteljes lett volna az alakítása, inkább komikusra sikerült.

Rossz maffiózó! Rossz! Szégyelld magad!

Részben a szinkron miatt, de a többi sem volt átütő. Mintha egy stroke-ot kapott, fél arcára béna ember próbálna egy kaviccsal a szájában komoly dolgokról beszélni. Az összkép így olyan… derp lett. Tom Hardy sikeresen hozta a fogyatékost, de azt az amúgy nem létező fajtát, mely még a saját fogyatékosságában is következetlen. És az a végtelenül abszurd, hogy amúgy neki, meg a homoszexualitásának kellett volna valami nyakatekert módon a film humorforrásának lennie, de könyörgök! Ne silányítsunk már le egy elvileg komoly történetet a vacak szitkomok szintjére!

A sztori amúgy egy pillanatra sem tudta lekötni a figyelmemet. Történtek mindenféle felvezetés nélküli intrikák fotókkal, random börtönbevonulásokkal, konkurens érdekcsoportokkal, de igazából egyiknek sem volt súlya. Csak megtörténtek, mintha a forgatókönyvíró nem is próbálkozott volna, hogy bevonja a nézőt az eseményekbe, vagy érdekessé tegye azokat. Nem volt viszonyulásunk az eseményekhez, de úgy tűnik Helgelandnak sem, mert a film súlypontját, a bonyodalom fókuszpontját és úgy eleve a drámai vonal működtetésének egész terhét egyszerűen áthelyezte Tom Hardy vállaira, és a testvérek közötti, egyébként nem valami jól bemutatott viszálykodásra (melyet Frances jelenléte generált), de még inkább Reggie házasságának széthullására. Csakhogy ez nem egy rohadt szappanopera, ez egy legenda! Hol volt itt bármi legendás? Legfeljebb legendásan középszerű. És az is csak a legjobb pillanataiban.

„A paranoid schizophrenic walks into a bar…”

A vége felé ugye kezdett beerősíteni a dráma, de a testvérek közötti valós konfrontálódás, a tetőpont elmaradt. Nem azt vártam, hogy kezdjék el egymást késsel meg törött borosüveggel kaszabolni, hanem egy szópárbajt, vagy legalább egy epikus monológot. Szembemehettek volna a történetiséggel, megpendítve, hogy valójában csak egy Kray testvér van, és Hardy szimplán skizofrén. Teljesen mindegy. Dobjanak be valamit, ami miatt megcsillanhat Tom Hardy tehetsége. Mert az amúgy kétségtelen, hogy jó színész. És még a rá osztott szerep is tökéletes volt. Viszont a forgatókönyv silánysága vastag szíjakkal kötötte meg a színész kezét, és pár felvillanástól eltekintve nem láthattunk olyan alakítást, ami indokolna egy Oscar-jelölést. Nem volt olyan égbekiáltó különbség Reggie és Ron között, illetve Reggie nem volt olyan erős és érdekes szereplő, hogy ellenpontozhassa Ront.

Hold yo’ horses, we have a tea to drink!

A film hosszú volt, rettentően vontatott, és végtelenül unalmas. Talán azért, mert nem azt kaptam, amit vártam (és amit egyébként megígértek…), de a percek csigalassúsággal vánszorogtak. Az események kiszámíthatóak voltak, a kezdeti, be nem mutatott sikerek be nem mutatott ragyogása után elkezdett minden széthullani, és a “minden” alatt itt Ron, Reggie és Frances furcsa hármasát kell érteni. Amúgy hatalmas taps a film rendezőjének. Behozott egy karaktert, a könyvelőt, aki lényegében az ikerpár kétszemélyes maffiabirodalmának (már ha volt ilyen egyáltalán…) harmadik pillére.

Ő volt a csendestárs, ő intézte a pénzügyeket, és ő volt az, akire rá lehetett fogni, hogy „Túl sokat tud az üzletről“. Tehát volt üzlet, volt biznisz, csak minket nem avattak be, nehogy a Kray-zee ikreknek minket is el kelljen tennie láb alól. Tiszta sor. Elég néha lepofozni egy vigyori pojácát, aki minden létező feladatot elszúr, és már dől is a pénz. A Legenda megpróbált könnyed lenni. Vicceskedni, amolyan angolosan lazán bemutatni a maffiavilágot. Nem ment neki. Ebben Guy Ritchie a mester, ő a piti bandák és a kispolgári panelgengszterek koronázatlan királya. Talán nem Brian Helgelandra kellett volna bízni a sztori megfilmesítését. Nem tudom, lehet, LEHET, hogy itt volt a hiba. Ő maradjon csak az ilyen “szódával elmegy”-típusú könnyed, egész család számára remek szórakozást nyújtó moziknál, mint a Lovagregény vagy a Robin Hood. Komolyabb hangvételű művet nem érdemes rábízni. Mert ez lesz belőle. Egy identitászavaros, langyos kotyvalék.

„Listen to yourself Ron… YOU’RE FUCKING NUTS!”

Őszintén szólva senkitől sem láttam kiemelkedő alakítást. Hardy… rendben volt. De ennyi. Nem sikerült emlékezetessé tennie Ront és Reggiet. Ha annyira hozzá akarnak vágni egy Oscar-díjat, akkor jelölhették volna akár a Visszatérőben nyújtott teljesítményéért is. Ott nagyságrendekkel jobban játszott, de a szakáll miatt senki sem ismert volna fel. Emily Browning olyan volt, mint a karaktere: kellemesen hozzáidomult Hardyhoz, nem zavart sok vizet, szolid játékával megteremtett egyfajta viszonyítási minimumot kiváló és rettenetes között. Elvegetált a maga tollpihével faragott egyszerűségében a totális 0 pH-értéken. Más színészt megemlíteni sem érdemes, mert ha valaki elmarad Ron homokos, gyéren nevesített ‘fogdmegjeinek szintjétől, azt egyszerűen szóra sem méltatom.

Ezért már tényleg muszáj lesz neki!

Ütős zenéket, impozáns látványvilágot ne várjunk egy ilyen filmtől. Nincsenek széles spektrumú panorámafotók, és a pár másodpercig feltűnő CGI városképtől eltekintve Londont sem láthatjuk másképp, csak szűk utcácskák és füstös klubok perspektívájából. Nem mintha a jó kamerakompozíciók megmenthetnék ezt a… művet, de legalább azt mondhatnám, hogy láttunk egy művészi igénnyel készült rossz gengszterfilmet. De mint minden mást, ezt is félgőzzel és félmegoldásokkal próbálták kivitelezni.

Mi a végső értékelés? A Legenda egy hatalmas csalódás. Nagyon sokat vállalt, és egyik ígéretet sem tudta teljesíteni. Kapunk érdektelen sztorit, kiforratlan gengszterkedést, kínos poénkodást, és egy olyan takaréklángon égő drámát, amire igazából nem is vagyunk kíváncsiak. Nem sikerült sem a filmbe, sem a karakterekbe egyediséget csepegtetni. Egy maffiafilm után az embernek kedvet kell kapnia a gengszterélethez, vagy épp el kell tőle rettennie, de ez a két óra csak egy kiadós alvásra készít fel, de arra nagyon. Ez nem legenda, ez legfeljebb pletyka. Szóbeszéd. Egy szappanopera epizód, és annak is csak az ismétlése. Legendát akarsz? Nézd meg a Közellenségeket. Ott van dráma, van akció, van maffiatevékenység, kivételesen a rendőrség is csinál valamit, akárcsak Vincent Cassel, akinek nem kell két külön karaktert eljátszania ahhoz, hogy egy teljes értékűt nyújtani tudjon…

Hogy merülhet fel egyáltalán, hogy egy ilyen alakításért Tom Hardy díjat kapjon? Akármilyen díjat! Ha fogsz egy követ, eldobod valamilyen irányba, akkor arra valószínűleg méltóbb jelöltet találsz. Nem arról van szó, hogy Hardy rossz színész lenne. Sőt, szerintem az utóbbi években rengeteget fejlődött, és ha továbbra is jó szerepeket kap, akkor nemsokára érdemes lesz a felsőbb mezőnyök kritériumai szerint tekinteni rá. Addig viszont nem legyezgetném az egóját egy ilyen elismeréssel. Visszatérve a filmre, felejthető darab. Fél év múlva senki sem fog emlékezni rá, és ezen nem változtat se díj, se dicséret, se fizetett médiavisszhang. A Legenda gyenge. Hiányzik belőle minden, ami egy jó filmet azzá tesz, ami. Hiányzik belőle a lendület…a kreativitás… az angol tökösség és elegancia. Csak mímel, és azt is rosszul, hanyagul és lustán. Félgőzzel. A kasszasikerhez több kell annál, hogy akarod. Több kell egy ütős trailernél. Több kell egy igaz történetnél. És több kell két Tom Hardynál.

3 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Az elit mártíro...

Következő kritika:

Modern igazságk...

Még több Filmkritika