logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Játékkritika / 2015/06/14 / Szerző: Kitahito

Alien: Isolation

Eljöhet a nap, mikor a tehetség elhagy minket, mikor cserbenhagyjuk rajongóinkat, felbontjuk stúdióinkat, DE EZ NEM AZ A NAP! A részvényesek órájának, mikor az elvárások széttörnek, és az emberek kora széthullik... MÉG NEM JÖTT EL A NAPJA!

Alien Isolation 0

Alien: Isolation. Féltem ettől a játéktól, és elsősorban nem azért, mert félelmetes (pedig az). Nagy rajongója vagyok az Alien univerzumnak, többször láttam a filmeket (természetesen az AvP kivételével, azt kerülje minden jó ízlésű ember…), elolvastam a nem csekély mennyiségű könyv és képregény tetemes részét, valamint elmélyültem miatta H.R. Giger svájci festő és szobrász elborult munkásságában. Történeti visszatekintés: kis tányérnyaló koromban, mikor megkaptam az első asztali számítógépemet, már az Alien Triologyt játszottam, majd jött az Aliens vs Predator, az Aliens vs Predator 2. A remake kimaradt, csak az Aliens: Colonial Marinesnál kapcsolódtam vissza, és bár ne tettem volna. Az a program maga volt a megtestesült csalódás, oka minden neurózis határát súroló aggodalmamnak. A korábbiak sem voltak a szó klasszikus értelmében vett “jó” játékok, de legalább egyben voltak, és valós, az Alien világához tartozó tartalmat közvetítettek. Így mikor 2014-ben végre megérkezett az Isolation, erős késztetést éreztem, hogy kihagyjam. Nem akartam újra csalódni, és utáltam volna, ha az elvárásaim ellenére megint valami olcsó FPS-t kapok, ami még 10-12 éves fejjel elviselhető, talán még élvezetes is, de később már az eredeti hangulatra vágyik az ember, és sajnos azt egyetlen játék sem tudta méltóképp megragadni. Egészen mostanáig.

„The other members of the crew are dead. Cargo and ship destroyed. I should reach the frontier in about six weeks. With a little luck, the network will pick me up. This is Ripley, last survivor of the Nostromo, signing off.”

Játékunkat a Creative Assembly jegyzi, mely az utóbbi 10-15 évben jószerivel csak a Total War sorozatát gyarapította, és nem igazán nyúlt más zsánerhez. Persze becsúszott egy-két kivétel (Viking: Battle for Asgard, Stormrise), de ezek a próbálkozások még némi jóindulattal is csak közepes eredménnyel zártak. Aztán a csapat 2013 tájékán belefogott egy igen impozáns, ám meglehetősen kis médiavisszhangot kapott projektbe, ez volt az Alien: Isolation. Egy atmoszférikus túlélő horror, ahol nem a harc, az eszetlen géppuskázás meg a fröcsögő ‘élienvér kerül a középpontba, hanem a lopakodás, a konfrontáció elkerülése, a történet és a horror. A sokat látott pesszimista gamer reakciója: ‘ugyiselrontják. És én is valahogy így voltam vele. Nem is szenteltem neki különösebb figyelmet. Pár korai kép kivételével jó darabig gyakorlatilag semmilyen információ nem szivárgott ki, aztán mintegy a semmiből (bár lehet, hogy csak engem kerültek el a legfrissebb teaser trailerek és gameplay videók…) megjelent a játék.

Tüzelj mindenre, ami megmozdul, és talán túléled a kalandot!

Igen, ódzkodtam tőle, hogy beszerezzem, vagy egyáltalán a közelébe menjek. Aki egyszer megégeti magát, az félni fog a tűztől. És én kifejezetten sokszor égettem már meg magam, mivel bizakodó természetű vagyok, és kész vagyok a koncepciók iránti tiszta elragadtatással beleugrani az új kalandokba. Ez (meg a nagyobb teljesítményű számítógép megvásárlása) lehetett a fő indok, hogy végül kipróbáltam. És basszus, nem bántam meg. Mert az Alien: Isolation visszatér a gyökerekhez, és a legjobbat hozza ki az univerzumból.

15 évvel járunk az Alien 1 film eseményei után, mikor (mint tudjuk) Ripley elpusztítja a Nostromo nevű teherhajót, az idegen lényt kilöki az űrbe, ő maga pedig sztázisban sodródik hazafelé. Mi Sigourney Weaver lányát, Amanda Ripleyt alakítjuk, aki teljesen érthető módon szeretné felkutatni az eltűnt anyját. Történetünk kezdetekor egy Samuels nevű (nyilvánvalóan android) illető elhúzza előttünk a mézesmadzagot, hogy a távoli Sevastopol űrállomáson fogták az anyánk vészjelzését és megtalálták a Nostromo feketedobozát. Természetesen pár pillanat múlva már az állomás felé tartó űrhajón, a Torresen találjuk magunkat, kikecmeregve a sztáziskamrából. Váltunk pár szót az utastársainkkal, és már is érkeztünk. Viszont a Sevastopol nem válaszol a hívásainkra, dokkolni se nagyon tudunk, így kitaláljuk, hogy Samuelssel és Taylorrel “átűrsétálunk” a legközelebbi bejáratig. Ami (mondanom sem kell) katasztrofális következményekkel jár: elszakadunk a társainktól, megsérülünk, és a játék első óráiban idegenek és az idegen közt kell utat törnünk magunknak…

„This is the worst shit I’ve ever seen, man.”

Talán nem lep meg senkit, hogy a Sevastopol állomás kicsit kihalt. Gyanúsan kihalt, és ha találkozunk is élő emberekkel, azok is paranoiásak, vagy nyíltan ellenségesek velünk szemben. Óvatosnak kell lennünk. De nemcsak a helyiek miatt. Mivel értelemszerűen tudjuk, milyen játékkal játszunk, folyamatosan fennáll a veszély, hogy ránk veti magát egy xenomprf. És mivel teljességgel védtelenek vagyunk, ez igencsak kellemetlen következményekkel járna az egészségünkre nézve. Így mi is paranoiásak leszünk, asztaltól dobozig, majd onnan a fal kiszögelléséig törpejárás-kommandózva haladunk előre, nehogy felhívjuk magunkra a sötétben leselkedő idegen figyelmét. Természetesen ez teljesen felesleges, egészen addig a pontig, amikor tényleg megjelenik a szörny (nem fogom elmondani, hogy mikor…), mert onnantól kezdve háromszor olyan paranoiásak leszünk.

Oké, tehát Alien. Érdemes neki egy külön bekezdést szentelni. Nem akarsz szórakozni az idegennel. Az a sok szöveg arról, hogy tökéletes ragadozó, megkonstruált gyilkológép, itt és most nyeri el a valódi jelentését. EZT egyik film vagy játék sem tudta ilyen jól átadni. A xenomorf büntet. Kegyetlen. Kíméletlen. És megérdemli a tiszteletedet. Mert ha nem tiszteled, akkor kíméletlenül és kegyetlenül meg fog büntetni. Nem arról van szó csupán, hogy megöl, hanem meg is aláz. Hallani kell azokat a dübörgő lépteket, a pengés végű farok siklását a padlón, a motoszkálást a szellőzőjáratokban.

A világot jelentő kicsi, zöld képernyő.

Jelenléte van. Olyan elementáris ereje, hogy önmagában ezzel megteremt egy irtózatosan feszült atmoszférát. Ha kinyitsz egy ajtót, elborítasz egy széket, vagy elkezdesz rohanni, biztosra veheted, hogy észrevesz. És nem fogod tudni lefutni. Erre a játék külön figyelmeztet egy tipp formájában, miközben töltődik a program. Az egyetlen fegyvered ellene az, ha elkerülöd, elbújsz előle egy asztal alatt, egy szekrényben, vagy meghúzod magad egy sötét, félreeső sarokban. Így a legjobb barátod nem a sokkoló, de még csak nem is a revolver lesz, hanem a (lángszóró…de erről majd később) mozgásérzékelő szenzor. Ezzel nyomon tudod követni a lény mozgását, és ki tudsz térni előle. Nem ajánlatos azonban folyamatosan a műszert vizslatni, mert (gondolom) a pittyegése is felhívja magára a figyelmét. Egyébként próbálkozhatunk eltereléssel is: a csavarkulcsunkkal ütögethetjük a falakat és ládákat, majd elbújhatunk és kicselezhetjük az odarohanó lényt, dobálhatunk rá molotov-koktélokat, vagy zajgeneráló gránátokkal szívathatjuk, de úgy vettem észre ezzel csak annyit lehet elérni, hogy sokkal, de sokkal idegesebb lesz, és még a megszokott gyilkos magabiztosságon túl, már-már gyűlölettel fog ránk vadászni, és biztosíthatlak: soha nem akarod hallani az Alien biztos halált ígérő, futva közeledő lépteit.

„You still don’t understand what you’re dealing with, do you? The perfect organism. Its structural perfection is matched only by its hostility.”

Emiatt a kiszolgáltatottság miatt a játék (nagyjából) első fele rettentően félelmetes, igen nehéz, és okos. Mert van egy rejtett fejlődési rendszer, ami nem képességpontok elosztásáról vagy apró bónuszok feloldásáról szól, hanem a saját mentális felkészülésedről. Az első óra végén semmivel sincs több eszközöd a Xenomorf ellen, mint a negyedikben, mégis sokkal rutinosabb leszel, kiismered a lény mozgását, szokásait, ingerküszöbét, és már nem tart negyed óráig átosonni egyik szobából a másikba. Ugyan így Ripley is egyre felkészültebb, egyre “tökösebb” lesz, és a szende rémült kislányból a történet végére fel tud nőni az anyja szerepéhez. Ez a megoldás (legyen bár szándékos vagy önkéntelen) nagyon szimpatikus, és rettentően élvezetessé teszi a játék első felét. A beleélést segíti egyébként, hogy nincsen HUD (képernyőn lévő kijelző), így semmi sem takarja ki a borzalmakat. De persze az ilyen hangulatot nem lehet igazán sokáig fenntartani, és valószínűleg ezt érezték a fejlesztők is.

Mikor megkapjuk a lángszórót, a játékszabályok teljes mértékben megváltoznak. Képesek leszünk felvenni a harcot az ellenséggel, és bár megölni nem tudjuk, de egy rövid időre megfutamíthatjuk. Véget érnek az óvatosan, szenzorhoz nyomott orral osonós napjaink, mert nagyon hamar rájövünk, hogyan lehet maximálisan kihasználni a lángszóróban rejlő lehetőségeket. Mint szenteltvizet a démoni megszállás áldozatára, úgy kell finoman ráspriccelnünk a Xenomorfra egy kevéske lángoló benzint, az máris futásnak ered, és beveti magát a szellőzők biztonságába. Ha egy kicsit odafigyelünk a fejünk felett tátongó szellőzőnyílásokra, nyugodtan futkározhatunk össze-vissza és csinálhatjuk a küldetéseket, mert ha feltűnik a rém, elég csak megöntözni pár spriccelésnyi lángoló kölnivel, és máris szalad vissza a mama szoknyája mögé. Értelemszerűen a legerősebb fokozaton vittem végig a játékot, és a legvégéig nem voltam szűkében a lángszóró naftának, pedig nem spóroltam vele…

I’m gonna set the world on fire!

Persze senki se gondolja, hogy kihasználtam volna ezt a “hibát”. Lángszóró ide vagy oda, én továbbra is osontam, bámultam bele a mozgásérzékelő képernyőjébe, és igyekeztem elkerülni mindennemű konfrontációt. De hiába, mert a puszta tudat, hogy adott esetbe képes vagyok megvédeni magam, elrontotta a hangulatot. Nem lett rossz, de közel sem volt olyan feszült, mint korábban. Aztán eljön az a pont, mikor megszabadulunk az idegentől, és onnantól tényleg lőttek a hangulatnak, odalesz a feszültség.

Mert egy jó darabig csak a béna, futószalagon gyártott pókerarcú androidokkal kell verekednünk, ami gyerekjáték azután, amit a korábbi órákban végig kellett élnünk. A robotpofák begőzölnek, és elkezdik szisztematikusan lemészárolni az állomás megmaradt emberi személyzetét (vajon mi állhat a háttérben, kérdem én!). Korábban sem voltak épp barátságosak, de legalább nem akarták egyből kitekerni a nyakunkat. Sőt, elláttak mindenféle jó tanácsokkal, mint például: „…a futás balesetet okozhat“. Mindenesetre az Alienen edződött hősnek (és játékosnak) ez nem jelentenek kihívást.

Amire eljutottam idáig, már minden felszerelési tárgyból a maximumot halmoztam fel (mivel az idegen ellen hiába pazaroltam volna őket), így az ellenem törő androidokat egyszerűen csak le kellett sokkolnom, szét kellett vernem, meg kellett dobnom EMP gránáttal, vagy sima gránáttal, de fel is gyújthattam, vagy agyon is lőhettem őket pisztollyal, puskával, vagy a sűrített levegős szegecselő… ágyúval. Igazi android holokauszt volt. Idegesítő terepakadályok voltak, semmi több. Leült a hangulat, untam az egészet, tovább akartam haladni, és tovább is haladtam. Jó gyorsan. A maradék túlélő is felfegyverkezett, és most már kérdés nélkül tüzeltek, de velük még könnyebb dolgom volt, mint a robotokkal. Felmerülhettek volna morális kérdések azzal kapcsolatban, hogy lényegében ártatlan embereket ölök meg, de mivel borítékolható volt, hogy ezúttal is a Ripley családban igen erős hagyományok fognak felszínre törni (vagyis ha esetleg Xenomorf probléma alakulna ki, fel kell robbantani mindent a picsába), így nem nagyon terheltem magam ilyen lényegtelen apróságokkal. It’s about survival!

„Danger. The emergency destruct system is now activated. The ship will detonate in T minus ten minutes.”

Ha már itt tartunk, érdemes pár szót ejtenünk a főszereplőről, Amandáról is. Van két keze, két lába és alteste, amit láthatunk is, ha arra vetemedünk, hogy lenézzünk. Apró győzelem, de a mai világban az ilyesminek is örülni kell. De azért ne álljunk meg itt. Akárcsak az anyja, Amanda sem az a kifejezetten kirobbanó nőiességgel rendelkező személy. És ezt még véletlenül se értse senki félre: nem arról beszélek, hogy csúnya lenne, vagy idomtalan, hanem hogy a nőiessége nem olyan felszínes, materiális tulajdonságokból vezethető le, mint a külső nemi jellegek. A gömbölyű fenék, a telt csípő és a nagy mellek csak a férfiszem számára értékteremtő jellemzők, egy nő személyiségéhez igencsak kevés közük van (bár leginkább torzítják azt). Ripley se nem kirakati próbababa, se nem férfi mellekkel, hanem egy klasszikus értelemben vett, valódi és hihető nő.

Casual Ruplej.

Nem akcióhős, csak egy átlagos ember, aki szembekerül valami elképzelhetetlen akadállyal, és nem tehet mást, mint hogy sodródik az eseményekkel, és próbálja túlélni az adott percet. Látni kell, hogy hősünket minden hátráltatja: árulás és intrika veszi körül, a technológia megtagadja a közreműködést, elpártol tőle a szerencse, és ott az a fránya xenomorf is, ami valami rejtélyes oknál fogva be van rágva rá. És ami átsegíti Amandát ezeken a nehézségeken, az nem valami rejtett képesség, nem az erőszak, hanem a saját akarata és bátorsága. A nőiessége mégsem a gyengeségéből és kiszolgáltatottságából ered (mint ahogy sok más történetben…), hanem azon képességéből, hogy felül tud kerekedni ezeken. Lihegve, a sírás határán álló szaggatott zihálással, de legyőzi a félelmét, és megőrzi magában azt, ami emberré teszi. Mindezt azért, hogy ideális esetben, túlélve a kalandot élete végéig sikítva ébredhessen éjszaka.

Azt hiszem a végkifejlet komoly lespoilerezése nélkül nehezen tudnám tovább ecsetelni a történetet, így itt fejezzük is be. Ami az összképet illeti, igen felemás. A játék első fele nagyon erős, míg a második… inkább csak közepes. Persze voltak ott is emlékezetes momentumok (csak hogy egyet említsek: az android kiállítóterem), de igazából nem tudta megütni az első 2-3 óra színvonalát. Viszont nem lehetett elvárni, hogy az egész játékidő alatt kapaszkodjanak az (amúgy jó) osonós alapötletbe, mert akkor menthetetlenül unalomba fúlt volna. Így is rendben volt, kellően változatosra sikeredett a két szegmens hangulata, így nem túl korrekt azt mondanom, hogy az első jobb mint a második, mert szervesen kapcsolódnak egymáshoz és ez a tematika történetvezetési szempontból teljesen indokolt, de hozzám közelebb állt a macska-egér játék, mint az agyaggalamb-lövészet.

„Unfortunately, by, uh, breaking quarantine, you risk everybody’s life.”

Külön respektáltam a rengeteg eldugott vagy nyíltan vállalt visszautalást az Alien filmekre. Némelyik szolid volt, mint az összegöngyölt újságpapírral mélytorkozó halott férfi, de volt, mikor egyenesen fanfillerbe csapott át a dolog. Viszont igen üdvözölt fanfillerbe. Nem kell magyaráznom. Aki kicsit is szerette az első filmet, annak garantáltan megmozgatta a fantáziáját az a lezuhant idegen űrhajó. És most lehetőségünk volt felmenni rá, a “saját szemünkkel” körbenézni, leereszkedni a kamrában pihenő Alien tojások közé… na, az valami fenomenális élmény volt, és már csak önmagában ezért hatalmas köszönet a Creative Assembly csapatának, mert ez egy olyan tapasztalat, amit rajongóként mindenképp át szerettem volna élni egyszer!

Szem és alsónadrág nem marad szárazon!

Beszéljünk a grafikáról és a környezet kidolgozottságáról. Illetve engedjétek meg, hogy áradozzak róluk. Mert az Alien: Isolation egyszerűen gyönyörű. El nem tudom mondani, mennyire alapos munkát végeztek a készítők. Minden egyes csövön más és más kiírások vannak, minden panel, minden egyes rohadt gomb egyedi. A beltér elképesztően részletgazdag, és ami a legfontosabb: retró. A fejlesztők voltak olyan jó arcok, hogy nem akarták a Ridley Scott filmjében látott technológiát modernizálni, a mai néző/játékos szemének kedvesebbé tenni (mint ahogy a Prometheus esetében… duh), hanem meghagyták a szar régi számítógépeket, kazettás magnókat, béna villogó LED-lámpákat…stb. Karcos, koszos, poros, véres minden, ahol karcosnak, koszosnak, porosnak és véresnek kell lennie. Ez is mutatja, hogy mennyire tisztelettel kezelték az alapul szolgáló történetet, és mennyire nem egy kommersz tucatjátékot, hanem egy, a rajongóknak szóló alkotást akartak készíteni, és ez egy hatalmas nagy piros pont.

„Alien life form. Looks like it’s been dead a long time. Fossilized. Looks like it’s growing out of the chair.”

Tényleg el tudtam hinni, hogy egy űrállomáson vagyok. Az egész belső tér klausztrofób, barlangszerű, körülötted mindenhol gépek, csövek, fémfalak, melyek szinte összenyomnak. Mintha egy óriási, mechanikus cethal gyomrában járkálnál. Depresszív az egész, már csak azért is, mert ebből a kényszeredett, bezárt helyzetből csak az űr végtelen ürességébe tudnál szabadulni, amit meg ugye nem lehet, érthető okokból. A fény-árnyék hatások, a háttér elmosódása, a felületek tükröződése és az adott anyagra jellemző csillogása… egyszerűen minden, de minden a helyén volt. A látvány annyira igényes, annyira kidolgozott, hogy én nem is tudom, mikor láttam ilyesmit utoljára. Nem csak a lehengerlően élethű grafikáról van szó. A karakterek arcmimikája kitűnő, hála az alapos motion capture-nek, és a xenomorf mozgása… fenyegető. Úgy járkál a folyosókon, hogy látszik rajta, bármikor kész lenne előrevetni magát, és darabokra tépni valakit. Dobjuk az összes filmet és játékot az ’79-es Alien óta, visszakanyarodunk a gyökerekhez, amikor egyetlen egy lény képes volt akkora fenyegetést jelenteni, hogy űrhajókat kellett felrobbantani miatta.

És a hangok, a neszek… azokról is hosszan lehetne írni. Ha a látvány nem húzna be eléggé, akkor ezek az apró háttérzajok garantáltan kikészítik az idegeidet. A fedélzet rázkódik, recsegnek a falak, a csöveken kongó hangok szaladnak végig, hallani lehet a plafonról lehulló por és rozsdareszelék halk szitálását. Úgy érzed, mindjárt szétesik körülötted ez az egész tákolmány, és amikor tényleg elkezdenek szétesni a dolgok, akkor minden sokkal intenzívebb lesz, öt oldalról bombáznak a vizuális és auditív hatások: szikrák, sikoltva kiszabaduló gőzök és gázok, lángok mindenütt, majd a tűzoltórendszer által szétpermetezett víz hangja, a talpunk alatt ropogó üvegszilánkok rohanás közben, a saját heves szívdobogásod.

Well, fuck…

Egyszerűen elképesztő ez a részletgazdagság, a kakofóniába fúló hangok komplex harmóniája. Ezek után pedig egy külön élmény, amikor ki kell menni űrsétára, és nem hallasz mást, csak a sisakod üvegéhez ütődő jégkristályok és piciny törmelékek kopogását, valamint hősnőnk ütemes lélegzetvételét (melynek hatására a sisak szépen lassan bepárásodik, apró harmatcseppek miriádjai csapódnak ki az üveg belső falán, és… wow. Egyszerűen csak le a kalappal.

Nehéz megmondani, hogy mennyi játékidő van az Alien: Isolationben, mert nagyban függ a haladási sebességedtől. Szerintem nekem olyan 12-15 óra kellett a teljes végigjátszáshoz, és még úgy másfél órát elszórakoztam a survivor móddal, szóval nagyon korrekt tartalommal van dolgunk, tekintve, hogy egy lineáris játékról beszélünk. Az eredeti ára 50 euró, de a nyári akció keretében most féláron szerezhető be a Steamen, ami több mint méltányos. Reklám vége. De viccen kívül, egy ilyen program megérdemli a reklámot, és nem szégyenlek beállni az első sorba, mikor az Alien: Isolation erényeit kell hangoztatni. Lehengerlően erős, példátlanul jól összerakott alkotás, melyben (és ilyet csak a legritkább esetben mondok) még az újrajátszás lehetősége is benne van. Ezt az igényességet és fejlesztői mentalitást érdemes támogatni.

A történet lezárása nem kicsit cliffhangeres és nyitott, emiatt (is, de leginkább a kiszámítható tetőpont miatt) némi csalódást éreztem. Titkon azt reméltem, hogy a mentális felkészültség betetőzéseként valami badass bossfight keretében küzdhetünk meg a xenomorffal, de talán nem lepek meg vele senkit: ez elmaradt. Nem tudom elképzelni, hogy a QTE (quick time event) használata nélkül más módon kivitelezhető lett volna a harc, és őszintén szólva minden esetben méltatlan és olcsó befejezést kaptunk volna. Szóval jó volt ez így. Amanda életútja bőven ad lehetőséget a játékkészítőknek a kreatív munkára, és azt hiszem számíthatunk folytatásra. Addig csak felfut a VR technológia, és legközelebb már Oculussal a fejemen, mozgásérzékelős irányítókarokkal felvértezve fogom elkenni az idegen kisebbik piranha száját! Illetve megpróbálom. Aztán úgyis kiharap egy falatot az arcomból, és alázatra tanít.

8 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Büszkeség és Ba...

Következő kritika:

Hódolat Neily A...

Még több Játékkritika