logo

Mértékmegőrző

Animekritika / 2017/04/21 / Szerző: Kitahito

Akame ga Kill

Az Akame ga Kill ígérete, hogy egy sötét, komoly, történetet kíván elmesélni az érettebb korosztálynak, mely nem riad vissza a fajsúlyosabb morális kérdésektől. Sajnos viszonylag hamar kiderült, hogy azok a sajátosságok, melyek látszólag a sorozat értékét adták, nem voltak többek egy nagyon könnyedén leleplezhető intellektuális blöffnél. És ami engem illet, nem igazán kedvelem, ha hülyének néznek...

Akame ga Kill

Úgy terveztem, hogy megírom a Gantz második évadáról a kritikámat, hisz a hosszúra nyúlt lelki rákészülés után végül pár hete sort kerítettem rá, és megnéztem. Amint az várható volt, adott rá okot, hogy alaposabban is foglalkozzak vele. Azonban úgy adódott, hogy egy másik anime betolakodott elé a sorban, így mindenki kedvenc art deco gömbjének, meg a béna latex powersuitban rohangáló, tötymörgő idiótáknak várniuk kell, ugyanis ma Takahiro mangájából adaptált Akame ga Kill c. 2014-es animét fogom (remélhetőleg nem túl hosszan, de annál tartalmasabban) értékelni. Spoilerek természetesen lesznek, mint mindig, így aki nem akar idejekorán megtudni olyan mellékes apróságokat, mint hogy ki és mikor halálozik el, az most menjen, és csináljon valami mást. Komolyan, hagyd abba az olvasást! Eleve, mit keresel itt, ha még nem nézted végig a sorozatot? Azt akarod tudni, hogy érdemes-e rá elpocsékolni 24×20 percet az életedből? Én azt mondanám, hogy nem kifejezetten, és ajánlanék sokkal érdemesebb jelölteket, amik épületesebbek és szórakoztatóbbak, mint ez a darab, de persze ki vagyok én, hogy eltántorítsalak, és megmondjam neked, mire pazarold el az értékes szabadidődet? Na, most pedig shoo, shoo!

Far away, in a distant land, where the political correctness never existed…

Történetünk egy fantasy, sci-fi, steampunk, középkori, keleti-nyugati, szamurájos, és kissé western elemek önkényes keverékéből felépülő, meglehetősen identitászavaros világban játszódik, ahol van a BIRODALOM, ami hanyatlik, mert/ezért korrupt és rossz. Minden rosszaságnak a központja a FŐVÁROS. Értelemszerűen tele van hatalommániás politikusokkal (élükön a manipulatív, ármánykodó, alattomos rohadék Honest miniszterrel… piros pont a névválasztásért), félpszichopata, szadista gazdagokkal, meg elnyomott, szerencsétlen, kizsákmányolt nyomorultakkal, akiknek jobb híján tűrniük kell, hogy napi szinten alázzák és kedvtelésből halálra kínozzák őket a feljebbvalóik, vagy megegyék őket a szörnyek. Just an another casual day. Az egyszerűség kedvéért mondjuk, hogy ez a szegény ember Attack on Titan világa. Ha ott híján voltunk a sztori komolyságát biztosítani hivatott árnyalatoknak, hát itt még annyit se kapunk belőlük. Gazdag rossz, ‘szegíny jó, és pont. Ugyanakkor nyilvánvalóan egy akció elemekkel bőven megtűzdelt shounen anime komoly és komolyan vehető kell, hogy legyen, tehát ez egy brutális, kegyetlen, már-már horrorisztikus és élhetetlen közeg, ahol az ártatlanságot, a jóságot és a naivitást csírájában fojtja el a valóság kérlelhetetlen racionalitása. Persze ennek hitelességébe némiképp belerondít az a kellemetlen tény, hogy vannak mindenféle teigunak nevezett koridegen, ultramodern ereklyék, melyek különleges képességeket kölcsönöznek a viselőiknek, így nem lehet meglepődni azon, ha 1 méter 50 centi magas lánykák 60 kilós puskákkal vagy túlméretezett ollókkal mászkálnak, és néha feltűnnek óriási mecha robotok is, de ennyi következetlenséget talán még meg lehet bocsájtani egy ilyen típusú animének. Vagy nem… rövidesen kiderül.

„Only those who comprehend the implications of war can be capable of bearing arms.”

Hősünket Tatsuminak hívják, aki egy peremvidéki kis faluból mindenféle gazdasági regressziós okokból két társával elhatározza, hogy felmennek a Fővárosba megcsinálni a szerencséjüket. Mert tudjuk, a kistérségi problémák megoldását nem a felnőttekre, hanem 12 éves kölykökre kell bízni. Keljenek csak át a veszélyes, szörnyekkel teli vadonon, mi addig majd eszünk sült krumplit és várunk. Előkereshetném Tatsumi barátainak a nevét, de igazából felesleges lenne, mert már az első epizódban meghalnak, ugyanis a fiatalok elkövetik azt a hibát, hogy bizalmat szavaznak az útjukba kerülő kawaii nemes kisasszonynak, aki, mint kiderült, egy elmebeteg pszichopata, és pusztán szórakozásból kínoz halálra embereket, ezúttal palánta hősünk puttó útitársait. A vidéki srácok nem tudták, hogy mennek a dolgok a centrumban, jól meg is nyúzták őket. A falu bölcse esetleg figyelmeztethette volna őket ködös sejtetések helyett, de hát ez van.

Kezeket a derékszíj fölé, éljenek a csajok!

Mielőtt Tatsumi is hasonló sajnálatos sorsra jutna, feltűnik Akame, a szamurájkardos bérgyilkoslány, így a helyzet véres, de kedvező véget ér, melynek következtében a srác világnézeti krízisbe kerül, ezért gyorsan csatlakozik a Night Raid nevű gerilla/bérgyilkos szervezethez, melynek Akame is a tagja. A feladatuk csupán annyi, hogy megdöntsék a nagy és ördögi birodalmat. A gyengébbek kedvéért: a Night Raidek a jók, őket kell szeretni, velük kell azonosulni. Idealisták, elhivatottak, önzetlenek. Egy kósza koszfolt sem árnyékolja be glóriával övezett nemes jellemüket. Számukra olyan magától értetődő az elemi gonoszságot képviselő hatalommal szembeni szélmalomharc, mint másoknak a levegővétel. Éteri, már-már szent alakok, ártatlan nemtörődömség látszata mögé bújt angyali figurák. A legjobbak, akiket az emberiség a világnak adhat. Tipikus forradalmárok, na! Tudják, hogy a harcot az osztálykülönbségek mentén kell megvívni. Le a burzsoáziával! Persze egy magára valamit is adó titkos bérgyilkosszervezet nem fogadna a soraiba egy tökéletesen tapasztalatlan, gyönge tizenévest, de hát ez egy ilyen történet, tessék elfogadni! Biztos meglátták benne a hatalmas potenciált, meg ilyenek…

„…There are two ways to change a country. Destroy it from the outside, or correct it from the inside.”

Ezen a ponton érdemes lenne bemutatnom a Night Raid tagjait. Kevésről keveset, de hát hozott anyagból dolgozunk. Mindegy, kezdjük talán Akame karakterével: elsőre talán úgy tűnhet, hogy ez a csendes, nyugodt, érzelemmentes lány, aki az evésen és a harcon kívül semmi iránt nem mutat érdeklődést. Nulla árnyalás, még morális indíttatása sincs a harcra, vagy legalábbis nem köti az orrunkra, egyszer csak rájött, hogy birodalmi bérgyilkosnak lenni rossz, ezért ellenálló lett, és most a gazdagokat, meg a gazdagok pribékjeit öli. Csupán egy érdektelen kartonpapír figurának tűnik, viszont ha… na jó, akárhányszor nézed, mindig az marad. Akame sablonos, ezerszer látott szereplő, aki nélkülöz mindennemű egyediséget. Őszintén szólva pont emiatt már a puszta jelenléte is irritált. A húgával való viszonya pedig, mely a fő belső konfliktusforrása lenne a személyének, béna, rosszul kidolgozott és indokolatlan.

Szervezzünk hát békés demonstrációt a facebookon!

Egészen pontosan miért utálta meg Kurome Akamét? Mert lelépett annak a birodalomnak kötelékéből, amelyik erőszakkal bérgyilkosnak képezte, éheztette, kínozta, és gyilkolásra kényszerítette őket, arról nem is beszélve, hogy Kuromén még kísérleteztek is? Ezekkel a rohadékokkal érez a hugica bajtársi rokonszenvet? Emiatt akarja megölni a nővérét? Hol van ebben a logika? A dolog különösen fájó, hiszen a két testvér közötti leszámolást ilyen nagyon drámai, nagyon érzelmes és megindító másod-tetőpontnak akarták eladni a végső epikus összecsapás előtt, de ehelyett csak néztem értetlenül, hogy ennek a két ütődöttnek most mi a franc baja van egymással. Mert nagy ellentét kell ahhoz, hogy szamurájkardokkal leöljétek egymást, ehhez nem elég holmi kis csipp-csupp lányos nyavalygás vagy felszínes ideológiai nézeteltérés, itt elvileg utálat van, engesztelhetetlen gyűlölet, ami miatt LE AKARJÁTOK GYILKOLNI EGYMÁST, és ebből nagyjából semmi nem jön át. Akame idegesítő és unalmas, az egész sztorija átgondolatlan, pedig ő lenne az a hű de vagány katanás csaj, de mivel annyira tipikus szereplő, hogy a falba vered tőle a fejedet, egy pillanatig sem tud érdekelni a sorsa, viszont mivel ő az anime névadó karaktere, így sajnos borítékolható, hogy túl fogja élni a sztorit.

Mine egy tőről metszett tsundere. Nagyjából ennyi. Rózsaszín a haja, kicsi mindene, viszont van egy hatalmas mesterlövész puskához hasonló fegyvere, ami nagyjából háromszor annyit nyomhat, mint ő maga, de ennek ellenére úgy forgatja, mintha csak egy seprűnyél lenne. Tudjuk, így megy ez a realista igényű animék világában. Eleinte kifejezetten idegesítő, aztán amikor elkezd a Tatsumi iránt érzett sablon szerelme miatt megnyílni, gyorsan meg is hal egy egyébként viszonylag drámai jelenet során. (Megjegyzés: a mangában ez nem következik be, boldogan neveli Tatsumi gyerekeit, aki meg sárkánnyá változott, vagy mi… komoly történet ez, kérem!)

„The reason doesn’t matter. As long as a tiny bit of hope exists, that’s all that matters.”

Aztán ott van még Leone, aki egy ilyen wannabe furry oroszlánlány. Minden nívós sztori elengedhetetlen kelléke az ilyen. Mivel érettebb a többieknél, ő játssza az idősebb nővér szerepét, ami a legtöbb esetben annyiban merül ki, hogy teljesen indokolatlan és helyzetidegen módon a mellei közé nyomja Tatsumi fejét. Nagyhangú, extrovertált karakter, kiváltképp szerethető lehet azok számára, akik kedvelik az egyszerű, fejjel a falnak rohanó bögyös szőkeségeket. Róla sem lehet sok mindent elmondani. A személyisége a pozitivizmus és az életöröm vektora mentén gravitál, ami nem igazán fér össze azzal, hogy passzióból embereket öl, de hát ilyenek ezek a világjobbító idealisták. Az ő halála egyébként a legdühítőbb és legindokolatlanabb mind közül, tisztán a hatáskeltés miatt gyilkolják le az utolsó utáni pillanatban. Olcsó szemét húzás, és sajnos nem az egyetlen, amit az Akame ga Kill megenged magának.

Köszönjük expozíció, ma is tanultunk valamit.

Meg kell még említeni Lubbockot, aki szerintem a legérdekesebb karakter a gárdából, persze ez nem nagy szó egy olyan hitvány mezőnyben, ahol mindenki archetipikus kirakatfigura, és annak is elfuserált. Ő hasonlít leginkább egy bérgyilkosra az eredeti csapatból: késeket és drótokat használ, kifejezetten körmönfont, és így túlél legalább 10 olyan szituációt, ahol minden valószínűség szerint meg kellett volna halnia. Mindezt azért, hogy az anime vége felé hatásvadász sztori alattomosan kivégezze. Béke a felnyársalt és összezúzott porhüvelyére. Öröm nézni, ahogy harcol, de fizikai fájdalmat okoz, amikor a filler epizódokban a nők kegyeibe akarja lopni magát, nem tudva, hogy a 12 éves japán tiniknek hízelgő író minden létező csajt (és néhány srácot is…) Tatsuminak rendelt. Enyhén hóbortos, könnyed szereplő, de megvan a maga külön bejáratú kálváriája a szervezet vezetője iránt táplált viszonzatlan szerelmével.

Najenda, a Night Raid vezetője tőről metszett tomboy. Fehér haja van, és robotkeze, amit ki tud lőni és visszahúzni. Méltán mellőzött szereplő, aki csak egyetlen pillanatig tudta megcsillogtatni az egyéniségét, amire ironikus módon a Lubbuck halála felett érzett gyásza adott lehetőséget. Sheele kedves, ügyetlen és butácska. Azt hihetnénk, hogy semmi keresnivalója a bérgyilkosok között, de elvileg piszkosul jól harcol hatalmas olló-kardjával, amit úgy bizonyít, hogy az első komolyabb összecsapás során felfalja egy kutya. Bulat enyhén homoerotikus ‘nagytesó-figura. Az a fajta megtermett, egyenes aniki, akinek a halála személyiségfejlődési ugródeszka a főszereplőnek, hogy erősebb legyen. Többet szerepel visszaemlékezésekben, és megelevenedett morális iránytűként, mint élve, de nem baj, mert így legalább Tatsumi megörökölheti az elpusztíthatatlan, szupererős páncélját, ami ugye jól jön, ha alapból béna és használhatatlan vagy.

„I don’t understand the feelings of the weak. The law of the world is survival of the fittest. It’s how the weak are weeded out. It just means those people that died were too weak. It’s only natural for the weak to perish.”

Chelsea félúton csatlakozik a csapathoz. Vöröses hajú, nyalókázó középiskolás-forma csaj, aki bárkivé át tud változni. Az áldozatai közelébe férkőzik, és egy gerincvelőbe szúrt tűvel végez velük. Rohadt sok lehetőség van ebben a karakterben (már csak azért is, mert kb. egymaga megoldhatná a sztori fő konfliktusait egy kis akupunktúrával), amit még véletlenül se aknáznának ki, helyette inkább beleszeret Tatsumiba, és meghal. Nem akarom túl sokszor használni a “hatásvadász” szót, mert gyakorlatilag minden elhullott szereplő okán előcitálhatnám, de Chelsea esetében ez fokozottan igaz. Oh, és van még egy Susanoo, aki szeret főzni, és kényszeresen rendmániás. Egyebet nem lehet róla elmondani. Ennyit is alig. Tudom, igazságtalan vagyok vele, de az anime is az, mert belőle sem hoznak ki ennél többet…

Oh, hogy ez a birodalom! A harmadik! Így már világos…

A történetet részleteiben ismertetnem igazából felesleges, foglalkozzunk inkább a tematikus felépítményével! Ha röviden össze kéne foglalnom, akkor azt mondanám, hogy fontosnak titulált események (küldetések) okán lezajló harcok és filler epizódok egymást váltó sorozatából áll a sztori, ezen túl nincs sok rálátásunk sem a világra, sem a globális eseményekre. Egy pillanatig sem volt olyan érzésem, hogy egy maréknyi ellenálló elkeseredett harcot vív a hatalmas és erős birodalommal, ehelyett inkább egy kifejezetten kiegyenlített, dualista adok-kapok rajzolódott ki előttem, persze lehet, hogy velem van a baj, és én voltam képtelen kiérezni az erőviszonyokat abból, amit csak elmondtak ahelyett, hogy láttattak volna. Morális dilemmákra, árnyalatokra, ideológiai vagy világnézeti érvütköztetésekre természetesen ne is számítsunk. A két oldal, a Night Raid és a Jaegers összecsap, és valaki mindig meghal. Ilyenkor hátralépünk, veszünk egy nagy levegőt, és felkészülünk a következő összecsapásra, ahol aztán megint kiesik egy szereplő, és ez megy egészen addig, míg a végén az aktívan szemben álló 18 harcoló karakterből marad… négy. Látjuk tehát, hogy átlagosan két részenként meg kell halnia valakinek, és a sorozat nagyjából be is tartja ezt a szabályt. Menet közben ledarálunk még kb. 20-25 kisebb ellenséget is, és néhány száz töltelékszörnyet, szóval láthatjuk, hogy az Akame ga Kill hű marad a nevéhez, nagy fordulatszámon megy a gyilkolás, ráadásul meglehetősen naturalista módon. Ez az egyik fő bajom az animével… nem hagy helyet a kiváltott hatásnak, csak az arcunkba vágja a halált, a halál tényét, és emiatt gyorsan eltompulunk, hozzászokunk a konstans veszteségekhez. Ahogy a legtöbb anime görcsösen, már-már a csalással határos ex machinák bevetésével igyekszik életben tartani a főszereplőket, az Akame ga Kill ugyan ezzel az olcsó, parodisztikusan erőlködős módszerrel pusztítja őket, és ez bár másként unfair, de pontosan ugyan úgy hagy kellemetlen szájízt maga után.

„You’ll have some painful, despair-ridden experiences. In fact, most of them will be tragic. But we chose to walk this path.”

Nincs lehetőségünk megismerni a karaktereket, mert az előéletükre, vágyaikra és motivációikra épp csak egy futó pillantást vethetünk, mielőtt a plot kérlelhetetlen következetességgel beőrölné őket, érzékeltetve, hogy ez egy nagyon nagyon kegyetlen világ. Az Attack on Titan esetében is hasonló dolgot sérelmeztem, de most elsősorban nem a céltalan brutalitással van a problémám. Itt egy kicsit más a helyzet, és ez üdvös változás is lehetne, de sajnos a készítők annyira ellenpontozni akarták az előbb említett formulát, hogy azzal a lendülettel át is estek a ló túloldalára. A végeredmény továbbra is formuláris, csak másképp. Kockázat és kiszámíthatatlanság nélkül nincs feszültség, akkor pedig nincs hangulat, nincs drámaiság, és ez elfogadhatatlan. A közönségnek el kell hinnie, hogy az eseményeknek tétje van.

Állatok… még a fejhallgatót sem vették le róla.

Az anime a háttérben meghúzódó, de valójában végig érezhető séma kiismerhetőségén bukik el, és a hatalmasra felfújt, túldramatizált búcsújeleneteken, melyeket nem támogattak meg olyan karakterekkel, akikért érdemes izgulni. Bár a konfliktus elkerülhető lenne, a feleket mégis egymás felé lökdösi a forgatókönyv, hogy gyilkolják halomra egymást, holott ne feledjük: a Night Raid egy bérgyilkos szervezet. Minden áron kerülniük kellene a nyílt konfrontációt, és arra kéne koncentrálniuk, hogy kiiktassák a célszemélyeket, vagyis a birodalom vezetőit (A gazdagok rosszak, a szegények pedig jók, értem?!), nem pedig semmitérő kis nemeseket, kapitányokat, korrupt papokat. Elvileg célzott, stratégiai csapásokra szakosodtak. Ehelyett azonban direkt belesétálnak a csapdákba, veszélyes frontális támadásokat intéznek, kilométerekről látható fellegvárakban tanyáznak, csak hogy rájuk találjanak és rajtuk üssenek. Tipikus bérgyilkosok, na! Elvégre mi értelme taktikázni, indirekt módon szabotálni és eliminálni az ellenséget, amikor legyilkoltathatjátok magatokat olyan túlerő elleni harcokban, melyek a korrektség kedvéért fair párbajokká szelídülnek a kedvetekért? Nem lehet örökké a forgatókönyvíró jóindulatára támaszkodni. El kéne dönteni, hogy nyerni akartok, és jobbá akarjátok tenni az emberek életét, vagy pedig látványos shounen harcokban akartok részt venni. Mert a kettő nem nagyon működik együtt ebben a szcenárióban.

Azokkal viaskodnak, akik valójában nem is az ellenségeik: tanúsított bárki a Jaegerek közül ideológiai jellegű kiállást a birodalom mellett? Milyen motivációk alapján támogatják a korrupt karhatalmat? Miért gyilkolnak? Miért gyilkoltatják le magukat? A szociopatákat, pszichopatákat, meg azt a fanatikus Seryut (akiben olyan élesre fenték a normalitás és deviancia önellentmondó kettősségét, hogy épp emiatt hiteltelen) még úgy ahogy megértem, hisz legitimáltan ölhetik az ártatlanokat. Viszont a többiek értelmetlenül túráztatják magukat egy olyan rendszer védelmében, amelyben nem is hisznek igazán. Részről részre zajlik az erőszakpornó, csak azért, hogy a néző sajnálkozására és szórakoztatására kvázi arénaharcosként párbajozzanak egymással az idealisták és a konformisták. Miért kell egyáltalán a Night Raidnek Jaegerekkel foglalkozna? Nem láttam, hogy bármelyiküket megmérgezték, távolról lelőtték, álmában megfojtották volna, ahogy az bérgyilkosokhoz illene. Chelsea próbálkozott, meg is ölte Bolst, aki egyébként csak ezért élte túl a korábbi konfrontációt. De ez édeskevés. Az egész szervezetnek így kellett volna működnie, hisz ez a lételemük.

„If you begin with overconfidence and arrogance, you’ll die.”

Spontaneitásnak hazudott hatásvadász shounen péniszméregetés zajlik, melyet mindig követ egy tragikusnak szánt halál, mely a mérhetetlen, de rosszul, vagy egyáltalán nem elővezetett dráma miatt menthetetlenül önmaga komédiájába fordul. Az egész koncepció öncélú és végtelenül kiszámíthatóvá válik, ha az ember egy kicsit is odafigyel, és észreveszi a formulát. Mindkét (harcoló) oldalon többé-kevésbé azonosulható szereplők állnak, akik ahelyett, hogy a másik tábor valódi célpontjait vadásznák le, inkább egymást aprítják minden lehetséges alkalommal, hogy legyen min keseregni, és felfűtsenek egy olyan langymeleg konfliktust, amit igazából senki sem venne komolyan, ha nem tennék személyessé a két csoportosulás közötti értelmetlen hadakozás következtében egyre szaporodó halottak.

Valaki szóljon a Jobbiknak, ebből óriásplakát lesz!

Csak hogy érthető legyen: aki elkezdi mesélni az előzménysztoriját, vagy hogy mit akar csinálni az események után, az 1-2 részen belül meghal. Aki szerelmes lesz Tatsumiba, meghal, kivéve ha az Esdeath, mert ő csak a legvégén hal meg. Akinek megmutatják a családját, vagy a barátaival való bensőséges viszonyát, meghal. Aki megígéri, hogy nem fog meghalni, meghal. Aki elkezd személyiséget kapni, rövidesen meghal. Tendenciózusan 1-2 epizódonként KÖTELEZŐEN meg kell halnia valamilyen fontosabb szereplőnek. Ha nem értelmes módon, akkor majd értelmetlenül. Felesleges önfeláldozás által. Vagy azért, mert már egyszerűen nem tudtak mit kihozni az adott karakterből, és gyorsan megölették, hogy ne tűnjön fel: meleg levegővel van feltöltve belülről. Mindegyikük sablonos figura a maga nemében, de fontos a mérték. Sheele például annyira kidolgozatlan volt, hogy csak a hatodik epizódig bírta. Bulat kicsit érdekesebb volt, ő a 8. rész alatt hullott ki. Persze ez nem azt jelenti, hogy mondjuk Akame, aki a túléli az eseményeket, annyira érdekes lenne. Mindenki baltával faragott és kétdimenziós, de van, akit félúton kell megrágnia és félkemény fekália formájában kiadnia magából a sztorinak, és van, akit a végén égetünk el a szórakozásunk végett.

„I’ll always be there to save you, because you’re my friend.”

Ugyanakkor igaztalan lenne, ha elhallgatnánk ennek a tematikának a pozitívumait, hiszen számos jól felépített, már-már tényleg drámai halált is láthatunk. Itt van egyből Bols, a nagydarab, maszkos/lángszórós fazon, aki kinézetre valami bdsm klubból szabadult állatnak tűnik, ugyanakkor egy végtelenül gyöngéd, jólelkű, és családcentrikus ember. Szereti a feleségét, a kislányát, és a barátait, vezekel a régen elkövetett bűneiért, igyekszik az igazságot és a jót szolgálni… csak hát balszerencséjére épp rossz oldalon áll. Az ő végjátéka fájdalmas volt, bár az animétől szokatlan méltósággal zajlott le. Bols nagy pozitívum, a második legnagyobb, amit az Akame ga Kill kapcsán említhetek. Az első helyen persze vitán felül Tatsumi halála áll, hisz ritkán esik meg, hogy egy shounen animében ténylegesen életét veszti a főszereplő, és ez mindenképp okot ad a méltatásra. De erről majd később. Érdemes még megemlíteni Chelsea megölését, ami bár rohadtul nem volt fair, mégis viszonylag váratlan volt, emiatt a készítők megérdemelnek némi dicséretet.

Hamvasztást vagy koporsós temetést szeretnél, Mine?

Említettem, hogy aki szerelmes lesz Tatsumiba, az meghal, és sajnos egyből 3 (de inkább 4) lányt ér így utol a végzet, és akkor még nem számítottam ide a gyanúsan langyi Bulatot, akit egy motivációs jedi mesterré aljasít le a sztori, és becsatornáz hősünk nemlétező fejlődéstörténetébe. Két szerelmi szálról érdemes itt megemlékezni: Esdeath, valamint Mine románcáról. Nézzük először Mine viszonyát a hősünkkel, ugyanis még mindig ez a kevésbé kínos. Ahogy az lenni szokott a tsundere karakterekkel, Mine először kifejezetten rühelli Tatsumit, ahol lehet leugatja, de szép lassan megnyílik felé, hisz egyre több csatát vívnak meg és élnek túl együtt, ráadásul úgy, hogy Tatsumi időnként megmenti a lányt. Ez először egy eltagadott és bizonytalan vonzalomhoz vezet, majd miután Mine ráébred az érzéseire, belekeveredik az összecsapásba, amit nem élhet túl. Van itt minden: naplemente, karok közt haldoklás, szerelmi vallomás, csók, égre üvöltés… ismerjük. A jelenet giccses, de egyébként erős, még annak tudatában is, hogy az egész történetszál direkt csak a drámai katarzis igényével vett ilyen irányt (a manga valamivel pozitívabb kimenetelű).

„The weak are destined to lie beneath the boots of the strong. If that angers you, overcome your deficits.”

Viszont Esdeath egészen más lapra tartozik. Ő ugye egy szadista pszichopata, aki az egyetlen örömét abban leli, hogy embereket gyilkol. Csodás, kétdimenziós karakter, és az egyik legbénább főgonosz, akivel valaha találkoztam. A nyomorult, ad hoc vérszomját egy vacak, semmit meg nem magyarázó előzménysztoriból gyökerező, TESCO gazdaságos ideológiával igazolja (az erő jó, az erősnek igaza van… meg ilyenek). Szóval ez a tányérsapkás wannabe fasiszta totális karaktervesztés áldozata lesz, amint Tatsumi közelébe kerül, és átmegy tüzelő szukába: látszólag az életben kizárólagos célja az lesz, hogy a srác péniszét valamely testnyílásába édesgesse. Mivel Esdeath alapvetően az erő híve, ezért a csábítás művészetét is a domina szerepkör felől közelíti meg: lerohanni, bevenni, elfoglalni, megülni, begyűrni. Erre az elementáris női libidóra, mely minden előzmény vagy ok nélkül lángol fel, Tatsumi természetesen zsigeri szintű elutasítással reagál, amit persze a lány amolyan szerelmi játszadozásnak fog fel, és tovább ostromolja hősünk önmegtartóztató szemérmességét. (Nagyon úgy tűnik, hogy a szende, impotens tini főszereplő éthosza az utolsó, megdönthetetlen tabu, amit még az anime műfajnak le kell győznie.)

Ilyen névvel eléggé beszűkültek a karrierlehetőségei…

Mindez nyilván számos erotikától túlfűtött jelenetet eredményez, melyet értékelnék is, ha kangörcsös tizenéves lennék, aki már egy mélyen dekoltált felső látványától a nadrágjába ejakulál, de sajnálatos módon ebből a korszakból kinőttem egy ideje, és így nem tudtam nem arra gondolni, hogy ez az egész helyzet mennyire bizarr. Csak úgy beleerőszakolták a történetbe.

Nincs megmagyarázva vagy legalább bemutatva, hogy Esdeath miért érez ilyen elsöprő erejű vágyat ez iránt a kölyöksorból éppen kinőtt, fejletlen srác iránt. Kiváló apropó lenne ez, hogy jobban megismerjük az ellenség vezetőjét, esetleg ne adj Isten azonosuljunk vele, és szurkoljunk egy békés végkifejletért? Az alapötlet jó lehetne, de sajnos mint már korábban szóvá tettem, Esdeath nagyon elszomorító: a karaktere a sztorihoz hasonlóan árnyalatok nélküli, kidolgozatlan, és bárgyú. A többiekhez képest meglepően sok időt fordítottak arra, hogy megpróbáljanak kontrasztot adni a személyének (a hangsúly természetesen a megpróbáltak kifejezésen van…), de még így is egy kétdimenziós, célok és motivációk nélküli kartonpapír antagonistát kapunk, aki azon túl, hogy karakterét és mentalitását tekintve is messzemenőkig kiábrándító, még a harcmodorában is hagy “némi” kívánnivalót maga után.

„If you see a girl lookin’ unhappy, be a man and help her.”

Ugye Esdeath, mivel a havas északi területekről jött, értelemszerűen jég alapú képességeket használ, és… egyszerűen nem tűnik veszélyesnek. Nagyon látványos, persze, hogy képes emeletes ház méretű jégoszlopokat emelni, meg óriási jégtömböket dobálni, de valahogy ezt nem túl kielégítő nézni, különösen, mert ha elhisszük a sztori hazugságát, akkor egyből meg kéne ölnie mindenkit, ami meg ugye nem történhet meg, mert az túl egyoldalú és nem túl izgalmas. Így az elvileg OP Esdeath kvázi használhatatlan lesz a gyakorlatban. Olyan, mintha csak azért nem csapná le őt valamelyik közelharcban járatosabb Night Raid tag, mert túl kell élnie az utolsó epizód a nagy fináléjáig, és ez elég elszomorító. Legyőzhetetlenül erősnek állítják be, aki egész seregeket képes elpusztítani, és a vele való konfrontáció egyenértékű az öngyilkossággal, de hasonlítsuk össze mondjuk Priscilla (Claymore), Gilgamesh (Fate/Stay Night), vagy akár csak Dio (JoJo’s Bizarre Adventure) karakterével, és láthatjuk, hogy Esdeath mennyire méltatlan az általa betölteni hivatott szerepre, lényegében minden tekintetben. Arról a hülyeségről meg, hogy képes megfagyasztani az időt, egyszerűen nem vagyok hajlandó beszélni, mert ennél nagyobb baromságot még elképzelni is nehéz… lenne, ha a mód, ahogy Akame legyőzi Esdeathet, nem lenne valahogy még annál is sokkal nagyobb ostobaság.

…befagyaszt egy kisebb országot, de nem bír el egy tucat ellenállóval.

Ha már a méltatlanul betöltött szerepeknél tartunk… Tatsumi. Ha a halála az anime legnagyobb pozitívuma, akkor a személye pedig a legnagyobb negatívuma. Tipikusan az a jól ismert, unalmas, futószalagon gyártott hős, akivel tucatszám találkozhatunk hasonló sztorikban: kedves, barátságos, tisztalelkű legény, aki a naiv idealizmusból indul, de az egymást követő nehézségek miatt szenved és szenveleg, míg végül… NEM JUT EL SEHOVÁ! Ugyanaz a semmitmondó, bárgyú ‘hülyegyerek marad, aki az elején is volt, csak kap egy erős lovagi páncélt, ami miatt túlél mindent, egészen a fináléig. Ennek a karakter archetípusnak pont az a lényege, hogy ebből a lehetetlen embrió stádiumból kell továbbfejlődnie az események és sorozatos krízisek hatására. Itt lespórolták ezt a fejlődést. Nem történik meg. Tatsumi megmarad olyannak, amilyennek az elején megismertük. Mintha egy mozgó kamera lenne, akin keresztül az eseményeket személéjük, hisz semmiféle ráhatása sincs a történet alakulására. A karakterfejlődése (már ha ezt a lefelé ívelő, szánalmas kudarcspirált nevezhetjük fejlődésnek) kimerül a társai elvesztése fölötti kesergésben, így megfogadja, hogy erősebb lesz, és meg fog védeni mindenkit, ami ugye nem sikerül, így megint erősebb akar lenni, megint nem lesz erősebb, megint nem tud megvédeni senkit, és így tovább.

„Everyone has their own reasons to fight! Sometimes, you have to settle it yourself or there’s no way forward!”

A halálának is nem a mikéntje, hanem csupán a puszta ténye becsülendő. Beleképzelhetjük az összes kis idegesítő shounen protagonistát, akik minden valószínűség ellenére túlélték, feléledtek az utolsó pillanatban, és együtt sétáltak el a naplementébe a barátaikkal. Tatsumi viszont meghal, és ez jó. Történetek ezreivel kondicionáltak arra minket, hogy a hősnek túl KELL élnie, és itt ez nem történik meg. Érzem, hogy ez így nem helyes, de ugyanakkor tudom, hogy így életszerű. Persze kellett egy szuperhalálrobot, ami a birodalmi főváros közepéből mászott elő, mert az uralkodó nem tud csak úgy egyszerűen meghalni, hatalmas mecha transformerré kell változnia, ami lézersugarakat lő, és egész kerületeket pusztít el, mert fuck you ellenállók (?). Ez ellen kell hősünknek felvennie a már eleve esélytelen harcot, de a srác nagyon küzd, nagyon igyekszik, és bár többször is telibe kapják olyan lövedékek, melyek amúgy ezreket robbantanak atomjaikra, végül győz, mert nagyon kitartóan és hangosan képes üvölteni. Tudjuk, attól erősebb leszel. Seems legit, right?! És miközben igyekszik az elboruló robotot megállítani, hogy nehogy ráessen a dramaturgia kedvéért láttatott síró anime kislányra és az anyukájára, Tatsumi elvérzik. Mármint szó szerint. A vérveszteségbe hal bele. Nyál és csillagpor. Összeszorul tőle a szív… vagy inkább a rekeszizom? Nem tudom, de valamelyik a kettő közül…

…másfél perccel később meghalt.

Persze azért sem kell messzire mennünk, ha elvesztegetett, kihasználatlan karaktereket és lehetőségeket akarunk találni. A legtipikusabb példa Honest miniszter fia, Syura, aki egy ilyen teleportálós, dimenziók közt ugráló, kvázi legyőzhetetlen pszichopata rohadék. A személyisége ugyan baltával faragott, nincs motivációja a gonoszságra, egyszerűen kedveli az erőszakot, és szeret sikoltozó embereket felkoncolni, meg ilyenek. (Talán mégsem akkora kár érte.) Egy kicsit gyanús, hogy a birodalom nem bírna el ennyi pszichopatát, és pár év alatt a forradalom nélkül is összeomlana, de ugye ne várjunk racionalitást egy olyan történettől, ahol ha egy karakternek levágod a kezét, akkor az akaraterejével össze tudja húzni a sebet, és elállítani a vérzést, de ugyan így elviselhető az is, ha 12-szer hasba lőnek pisztollyal. Most viccen kívül, az Akame ga Kill kifejezetten brutális, de ugyanakkor olyan ostoba, hogy emiatt sokszor már inkább vicces, mintsem sokkoló. Szóval Syura… ezt a lehetetlenül erős, anime főellenséghez leginkább hasonlító elmebeteget a drótos Lubbuck győzi le, egy szánalmas és pitiáner harcban, és az egésznek az égvilágon semmi jelentősége sincs. Ott érhető a leginkább tetten az események súlytalansága, és ironikus módon épp a cinikus miniszter reagál erre, hisz amikor elmondják neki a fia halálhírét, elkezd zokogni, látványosan drámázik, mint ahogy az egy ilyen helyzetben elvárható, aztán hirtelen fapofát vág, azt mondja, hogy „Na, mindegy.“, és innentől kezdve egy büdös szó nem esik róla többet. Ezzel természetesen nem önreflexió volt a készítők részéről, csupán érzékeltetni kívánták, hogy Honest mekkora egy lélektelen szemétláda, de a hatás pont ellentétes volt, és indirekt módon rávilágítottak, hogy ennek az animének sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja.

„If we quit now, then all the dead would have died for nothing.”

Úgy érik egymást a bagatell, életszerűtlen baromságok, hogy nem is tudsz reagálni rájuk, és a tételes számbavételük is hosszú oldalakat tenne ki. Mondok egy példát! A Jaegers egyik tagja, Run (az angyalszárnyas szőke srác) gyakorlatilag semmit sem csinál az egész cselekmény alatt, viszont a végső harcban, mikor az ellenállók megtámadják a fővárost, hogy megöljék a császárt és a minisztert, konfrontálódik a hőseinkkel. Elmondja, hogy ő nem ért egyet a birodalom elitizmusával, emberellenes mentalitásával, látja a napi szinten megtörténő igazságtalanságot, és megérti a lázadókat, de az erőszak nem megoldás, túl sokan halnak meg emiatt a forradalom miatt. Ő tanár volt, egy jelentéktelen kis faluból származott, felnőtt, és belülről akarja megváltoztatni a rendszert, túl kockázatosnak tartja ezt a puccskísérletet…stb. És csak mondja, mondja, meséli az előzménytörténetét, kihívja párbajra a Night Raid tagokat, keményen kiáll valamiért, amiben hisz… MINDEZT EGY AJTÓNYIRA A MINISZTERTŐL ÉS A CSÁSZÁRTÓL!

The trollhand is stong in this one!

Csak be kellett volna menniük azon a rohadt ajtón, kinyírni az ott tartózkodó három őrt, lecsapni az intrikust, elfogni a bábját, és kész. Győzött volna a forradalom, és megmenekült volna a Birodalom. Ehelyett ez a fogyatékos gyökér feltartotta a hőseinket, ezzel elég időt hagyva a császárnak, hogy aktiválja a szuperhalálrobotot, amivel aztán szétlövi a fél várost, és tízezreket öl meg, mire végül sikerül legyőzni. Hát köszönjük! Köszönjük, hogy egy ajtónyira a végső győzelemtől kellett előjönnöd a senkit sem érdeklő, hülye történeteddel, meg roppant időszerű módon felvázolnod a kis pacifista terveidet, csupán néhány tízezer ember életébe került a faszságod, nem nagy ügy! Több ártatlan halálát okozta ezzel a tettével, mint BÁRKI a történetben, eltekintve persze a császártól. Csak jelzem. És a rohadéknak még van képe ezek után elfogadni valami minisztériumi tisztséget, mert hát ő olyan becsületes volt, megérdemli! A lézersugarak következtében bekövetkezett atomrobbanásban elporladt tömegek nevében, elmész te a becsületeddel a jó kurv…

De ideráncigálhatnám a danger beastnek nevezett szörnyeket is, amik faluszámra zabálják fel a centrumtól távol élő embereket (ami ugye az ellenállók területe), és ezzel valószínűleg nagyobb kárt okoznak a populusznak, mint a korrupt politikusok, a szadista nemesek és a pszichopata Jaegerek együttvéve, de nem baj, majd valaki más levadássza őket, a Night Raidnek ennél fontosabb dolga is van! Például kitakarítani a kastélyt, mert poros! Igaz, hogy az egész forradalom a gyengék védelme körül gravitál (ezért is az erőt fetisizáló Esdeath a főellenség…), de ezek szerint az eszme csak addig fontos, amíg lehet vele pózolni, és a genyó birodalmat revolverezni. Szinte elhiszem, hogy jobb lesz a helyzet a birodalomban, mikor ezek a nyomorultak hatalomra kerülnek!

„I chose night raid because my heart told me it was the right thing to do. I simply decided to follow the path in which I believe.”

Nem vagyok kibékülve azzal sem, ahogy az Akame ga Kill ötvözi a drámát és a komédiát. A félreértések elkerülése végett leszögezem: természetesen lehetséges ezt a két, látszólag egymást kioltó elemet sikeresen elegyíteni, persze ehhez meg kell találni a kellő keverési arányt. Itt ez nagyjából 50-50 százalék, ráadásul jól elszeparáltan egymástól, emiatt az lehet a benyomásunk, hogy két teljesen különböző zsánerű animét fésültek össze: az akcióban gazdag shounent, mely bővelkedik a vérben, leszakadt végtagokban és tragikusan elhulló karakterekben, valamint egy fantasy slice of life szitkom vígjátékot, ahol a mindennapi élet apró örömeit és bohózatát mutatják meg nekünk, ki tudja miért.

A Császár a frissen átadott Paks II atomerőművet csodálja.

Papíron jól hangzik, igen. Azt hihetnénk, hogy ezzel a kontrasztosítással folyamatosan emlékeztetve vagyunk (mi nézők, és a szereplők is), hogy miért folyik a harc, mi az, amit mindenáron meg kell védeniük, és hogy milyen kérész életű is a boldogság ebben a korban. Nos, a gyakorlatban ez úgy jön le, mintha a hőseink egy csettintéssel letudnák a társaik halálát, akiknek az elvesztésén olyan látványosan keseregtek, levetnék magukról a gyilkolás mentális terhét, és érdemi átmenet vagy érezhető őszintétlenség nélkül képesek bohóckodni, ahogy tették korábban is. Ha őket ennyire nem tudja érdekelni a történet drámája, engem miért kéne? Egészen Mine haláláig megmarad a küldetéseken kívüli miliő pozitív, safe space jellege, ahová nem törhet be a világ rút valósága, szóval egy fokozatos elkomorodás helyett egyszer csak váltunk. Ami ugye két dolgot feltételezhet: egyrészt a rózsaszín hajú lány elvesztése jobban lesújtott mindenkit, mint a korábbiaké en block, vagy szimplán csak Tatsumi viszonyrendszere miatt fájóbb és megemészthetetlenebb ez a gyász. Mindkét verzió roppant igazságtalan, még akkor is, ha valójában akaratlanul láttatták így a készítők.

Ami az anime technikai részét illeti, igazából nem lehet okunk panaszra. A grafika tűrhető, bár a témaválasztáshoz mérten talán kicsit túlságosan is elnagyolt, színes és vidám kisugárzású. A középiskolás slice of life sorozatok szoktak ilyen színvilággal és karakterdizájnnal dolgozni, itt viszont jobb lett volna valami… sötétebb és fenyegetőbb. Az OST nem volt túl emlékezetes, ami enyhe eufemizmus, ugyanis így pár nappal az Akame ga Kill befejezése után egy aláfestőzenét sem tudok visszaidézni, sőt, ami azt illeti, még az openinget és az endinget sem. Egyáltalán nem maradandó számok, aligha fogjuk külön meghallgatni őket. A szinkron átlagos, vagyis a megszokott színvonalú. Ezt szerencsére nem nagyon lehet elrontani, és a japán seiyuu-k értik a dolgukat.

Mivel egy akció animéről beszélünk, talán érthető, ha így a vége felé ejtek még pár szót magukról az akciójelenetekről is. Mindent összevetve rendben voltak, pörgős, többnyire látványos harcokat kapunk. Végtagok szakadnak le, fröcsög a piros, és ugye bármikor bárki meghalhat, lényegében figyelmeztetés nélkül, így ha nem egy olyan veterán arc vagy, mint én, akkor talán még izgulhatsz is egy kicsit. Sokszor éreztem azonban, hogy a mutatós effektek mögött nincs meg a kellő erő, mintha csak cirkusz lett volna az egész, tűzijáték, lézershow, ami jól néz ki, de a gyakorlatban nem sokat érnek, és el lehet előlük ugrani. Valahogy úgy, ahogy anno a néphadseregben tanították: atomvillanás balról! Persze, egy kicsit megkarcolódsz, meg vért fogsz felköhögni, de ha nem nyír ki a sztori, akkor elég egy tál kétes eredetű leves, és a következő epizódra gyakorlatilag rendbe jössz. Mondjuk ez leginkább az ilyen roppant erősnek beállított teigu-k esetében volt megfigyelhető, az alap kardozós/lövöldözős részek korrektül meg lettek csinálva.

Erős női karaktereket akartál? Kapufa…

Azonban a harcjelenetek komolyan vehetőségét nagyban csökkenti a tény, hogy az anime nem állít fel egy jól körülhatárolt keretet a képességeknek és erőknek. Igazából fogalmunk sincs, hogy ki mire képes, milyen titkos, végső ütőkártya utáni ütőkártyát tartogat a tarsolyában, emiatt bár a karakterek harcolnak, nem tudhatjuk, hogy ki áll nyerésre, mert mint azt dr. Stylish esete is mutatja, bármikor átváltozhatsz óriási mutáns robotszörnnyé. De ne menjünk ilyen messzire. Ott van a legtipikusabb példa, Seriyu. Az egyik jelenetben, mikor úgy tűnt, hogy már majdnem legyőzik, kitátotta a száját, és egy, a torkában lévő (!) pisztolyból kilőtt egy lövedéket, és megfordította a harc menetét. Hogyan tölti újra a fegyvert? Hogy tud vele célozni? Nem vágja torkon a fegyver visszarúgása? Lenyelte a hüvelyt, vagy egyszer majd kiköpi? Később meg könyöktől lefelé levágják a kezeit, azt hinnéd, innen már nincs tovább, de ekkor előtűnik egy alkarba épített gépfegyver, mellyel folytatja a párbajt. Azon túllépve, hogy egy ilyen fegyver előállítása, testbe való implementálása úgy, hogy közben ne zavarjon a mindennapi életben vagy akár a harcban, mennyire meghaladja a világuk technológiai és orvosi fejlettségének a korlátait (amúgy a miénkét is)… Seriyu, vagy az őt karbantartó dr. Stylish számított erre a helyzetre, vagyis hogy könyöktől lefelé amputálják a lány karját egy karddal, és PONT EZÉRT beépített oda egy géppisztolyt?!

„There will always be a gray area, and that is where judgement will start. The judgment between mercy or death, and I will be the one who delivers that judgement. That is my concept of justice. Because, I am my own justice.”

Érted, azt a fegyvert nem is használhatja, csak akkor, ha pontosan ott vágják le a karját! Mekkora ökörség ez? Persze mi a francot kötözködök, és akadok fenn ilyen jelentéktelen részletkérdéseken, mikor a csaj képes a háziállatként tartott falatnyi kiskutyájából egy SCUD rakétát előhúzni?! Én vagyok a hülye, amiért egyáltalán értelmet keresek ebben a sok baromságban! Mine mesterlövész puskája annál erősebb, minél zaklatottabb a viselője ÉRZELMILEG. Valószínűleg Oravecz Nóra tervezte. Tatsumi a sztori egy bizonyos pontján megtanul láthatatlanná válni, később meg szárnyakat növeszt, és repül. Komolyan… a szereplők bármikor képesek akár a legostobább módon átlépni a saját korlátaikat, csak hogy tovább harcolhassanak, vagy leszámoljanak az ellenségeikkel. A történet bármelyik pillanatban előhúzhat valami baromságot a seggéből, kioszthat vagy elvehet pár képességet, megfordíthatja bármelyik összecsapás állását, és önkényesen megölethet bárkit, akit csak a készítők ki akarnak írni a sztoriból. Nagyon ritkán látni ennél inkorrektebb, tehetségtelenebb és öncélúbb módját a történetvezetésnek.

Mert tudjuk, az igazságnak ilyen, vagy nagyon hasonló arca van.

Ízléstelen lenne az atombombára mutogatnom, ami Seriyuba van építve, ezért inkább Tatsumi páncéljának azon tulajdonságát emelném ki, hogy akármeddig képes erősödni (ezt természetesen csak akkor fedi fel a plot, amikor a végső megnyerhetetlen párbajt kell megnyernie…). De ugyan így felhozhatnám Bols bombáját, Esdeath időmegfagyasztó baromságát, Kurome szelektív halhatatlanságát, Akame önellentmondásos végső formáját, Leone bullshit regenerációs képességét (ami persze akkor működik, amikor a plot megkívánja), Lubbuck drótból készült lándzsáját… az anime olyan, mint egy hamiskártyás, aki folyamatosan ászokat meg királyokat húz elő az ingujjából. Nem az erőviszonyok, hanem az alkotók tematizáló önkénye dönti el, hogy ki fog győzni egy összecsapásban. Ez pedig nemcsak hogy baromira olcsó és lusta dolog, de még csalás is. Képzeljük el például Luke Skywalker és Darth Vader párharcát, melyben a sarokba szorított fiatal jedi hirtelen visszanöveszti a levágott kezét, láthatatlanná válik, megidéz négy fénykardot, vagy elővarázsol egy lézer géppuskát a bal orrlyukából, erő szellemmé változva kitér egy csapás elől, majd villámokat szórva legyőzi az apját. Hát ott helyben megtanulta a képességeket! Illetve mindig is tudta őket, csak mi nem tudtunk róla! Meg amúgy volt egy beépített atomtöltet is a testében, biztos ami biztos alapon. Még Yodától kapta. …érezzük, hogy ez így annyira nem kielégítő, igaz? Na, az Akame ga Kill ezt játssza el kb. minden egyes alkalommal, hasonlóan diszkrét módon.

„People who abuse power they were born into piss me off more than anything else.”

Összegezve az eddig leírtakat… gyenge közepes. Butácska sztori, butácska karakterek, még a brutalitás, a halál és a dráma is butácska, ráadásul jó nagyra duzzasztott. Emiatt haragudhatnék az Akame ga Killre, és elmarasztalhatnám, de ugyanakkor tudom, hogy senki nem ígért nekünk világmegváltó gondolatokat, mély, filozofikus tartalmat, nagyívű igazságokat. Igazából már az is meglepő, hogy egy ilyen részletességű díszletet megteremtettek, persze… ha rosszmájú lennék, akkor azt mondanám, hogy ennyi a minimum, amivel meg lehet indokolni ezt a nagy füsttel égő ellentétet a két harcos frakció között, de legyünk hálásak azért, hogy legalább megpróbálták. Ha a karakterek lemorzsolódása nem lett volna ennyire látványosan tematizált, akkor képes lettem volna átadni magam a harcoknak (persze azokon is bőven van mit faragni, de itt is sok hibát küszöbölt volna ki), és talán még a veszteségek fölött is el tudtam volna morzsolni egy-két könnycseppet. Mondjuk ehhez előfeltétel, hogy a filler epizódok infantilis poénkodása helyett tényleg a szereplők bemutatására fókuszáljanak, ami ugye nem igazán történt meg… mindegy.

(Imádom ezeket a túlspilázott képességneveket.)

Nem volt ez annyira rossz. Könnyed darabnak talán túl súlyos, súlyos darabhoz mérten meg túl keveset vállalt, szóval megvan a maga kis identitászavara, de amikor azt látom, hogy a széles tömegek által kultivált Sword Art Online klónok gombamód szaporodnak, az ilyen ügyetlen, de alapvetően jó szándékú, és a trendekkel többé-kevésbé szembemenő próbálkozásoknak mindenképp örülnünk kell. Csökkennek az elvárások. Van még mit csiszolni rajta, mert ez így továbbra is csak egy tipikus shounen anime, a megszokottnál véresebben és gyakrabban elhalálozó hullajelöltekkel. Amikor az első fontosabb karaktert megölték, az egy erős állítás volt: a hősök is meghalhatnak. Sajnos egyből látni lehetett, kik azok, akik valóban kellenek a sztori működtetéséhez, és kik azok, akiket fel lehet áldozni. Öntudatlanul is azt éreztem, hogy minek invesztálnék érzelmi energiákat olyan szereplőkkel való azonosulásra, akiket úgyis kinyír a sztori pár részen belül, csak azért, mert megteheti? Miért érdekeljenek engem, ha a készítők is csak áldozati báránynak használják őket? Talán azt gondolták, hogy ennek a mostani közönségnek nagyon oda kell ütni ahhoz, hogy megérezzék, és pont ezzel érvénytelenítették el a megteremteni kívánt légkört. Ajánlani semmi esetre sem ajánlom, egyrészt azért, mert aki ezt olvassa, az már túl van rajta, másrészt mert lelőttem minden olyan csavart, ami miatt érdemes lenne megnézni. De ha valami csoda folytán pont ezeknél a soroknál kezdted el az olvasást… nos, akkor sem ajánlom. Nem érdemes erre 8 órát elvesztegetned. Akkor már akár aludhatnál is, igaz?

4 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás
Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Összes hozzászólás megtekintése

Még több Animekritika