Tekintettel a pihentetően perzselő időjárásra, úgy döntöttem, valami finom és súlytalan témát fogok választani a mai kritikám témájául. Valamit, amiről könnyen írhatok, anélkül, hogy túl sok és túl komoly gondolatot kéne beleinvesztálnom a dologba. Olyasmit kerestem, amitől nem kapok agyérgörcsöt, és nem kell utána egy 3 órás fürdéssel kiáztatnom magamból a negatív energiákat. Mivel mostanában csak kiváltképp dühítő dolgokkal találkoztam, így nemsokára a listánkon szereplő blogok felé fordultam, és felfedeztem (illetőleg újra felfedeztem) Vantana Forest novelláját, mely a Völgy dala címet viseli. Úgy gondoltam, ez alkalmas lesz egy kis délutáni lazításra. Elvégre három oldalnyi szöveg nem lehet olyan kriminális, nem igaz? Nos, ebből a felvezetésből az olvasó arra következtethet, hogy bizony a várakozásaimmal ellentétben komoly problémákkal találkoztam, olyanokkal, melyek tönkretették a kellemes délutáni kávézásomat, de őszintén szólva ezúttal nem éreztem késztetést arra, hogy az arcommal közelebbről megismerjek egy forró vasalót. Úgy értem, a novella magán hordoz bizonyos (középsúlyos) gyermekbetegségeket, melyekre rövidesen ki is fogok térni, de ezek még bőven a tűréshatáromon belül vannak, pláne, hogy Vantana kellemes stílusa messzemenőkig kárpótol értük. Mivel a novella Wattpadon íródott, azt hiszem minden okunk megvan rá, hogy eltekintsünk a kinézet helypazarló boncolgatásától, és rögtön rátérhetünk a lényegre.

Történetünk egy alternatív Földön játszódik, melyet az alternatív teremtéstörténet egyből világossá is tesz. Van nekünk két istenünk, a Fény és a Sötétség, melyből az előbbi nő, az utóbbi pedig férfi. Az persze nem egészen világos, hogy elvont metafizikai létezőknek hogy lehet neme, mindenesetre ez a két entitás egy hatalmas kozmikus kopulációba kezdett, melynek eredményeként létrejött a Föld (és feltételezem az a sok, fekete paravánra ragasztott fehér pont is ekkortájt keletkezett fölöttünk…). Isten-anya látta, hogy ez annyira azért nem jó, hisz nem kifejezetten érdekes, ezért létrehozta a légkört, a tengereket, megteremtette a halakat, madarakat, emlősöket, növényeket, tehát úgy kb. mindent. A világ tökéletes harmóniában létezett, mindenki maradéktalanul boldog volt. Na, hát Isten-apa látta, hogy ez nem jó, és tipikus férfi módjára nagyszerűen széttrollkodta a nő által megteremtett egységet. Ezek a rohadt férfiak, nem tudnak csak csendben megülni a seggükön, meccset nézni és sört inni, igaz? Szóval az Atya létrehozta az éveket, hónapokat, napokat, perceket és másodperceket, vagyis szépen felosztotta az időt, mindezt anélkül, hogy létezett volna egy rohadt óra a bolygón, vagy ember, mely ezt észlelni illetve mérni tudta volna az időt, tehát itt még gyakorlatilag semmi sem változott. Viszont nem állt meg, és megteremtette az éjszakát is, ami kissé ellent mond a Vantana által később felállított szabálynak, miszerint amit az egyik isten teremt, azt a másik el nem törölheti, hisz ezzel megszüntette a napfényes órák felét. Persze a logika nem csorbul, ha a fényt nem tekintjük teremtett dolognak, viszont akkor a fény hiánya még kevésbé lenne az, tehát elvileg vissza lehetne vonni, vagy felül lehetne írni… mindegy. A lényeg, hogy az állatokat ez a változás nem zavarta, éjszakára elbújtak, és aludni tértek (tehát korábban nem is aludtak?). Ezen az Isten-apa annyira feldühödött, hogy teremtett egy csomó ragadozót, hogy jól felfalják a szegény alvó állatkákat. Láthatjuk, a radikális gender-kurzusnak végig igaza volt! Nő és férfi között nem lehet béke, hisz a férfi egy erőszakos agresszor, így a nő nem tehet mást, mint hogy defenzívába vonul, vagy visszatámad. A harc sajnálatos módon elkerülhetetlen. Már megint ezek a rohadt férfiak, igaz? Egyszerűen nem bírják hagyni, hogy a Földön béke és nyugalom honoljon, mindig ki kell találniuk valamit, ami felborítja a természetes világrendet!

„Kérlelte a Sötétséget, hogy álljon meg, ne rontsa tovább a világot. Nem hallgatott rá.”

Na, viccet félretéve, Isten-anyának értelemszerűen mindez nem tetszett. Szépen megteremtett mindent a maga rendje és rangja szerint, erre ez a sötét gyökér szétbarmolja az egészet! Megpróbálta megkérni, hogy kicsit vegyen vissza a hülyeségéből, de persze a férfi nem hallgat rá, és folytatja a zavarkeltést, ami… nem derül ki, hogy pontosan miben is nyilvánul meg, mindenesetre rövidesen beállt egyfajta egyensúly, amit valamiért a két istenség közös megegyezéssel fel akart borítani azáltal, hogy megteremtették az embert. „Ne uralkodj, hanem élj békében a természettel!” Természetesen az ember nem így tett, és elkezdte legyilkolni és megenni az összes állatot, ami csak élt és mozgott, amit meg nem ölt meg, azt befogta és megszelídítette. Össze-vissza lovagolt, mert úgy érezte, hiányzik valami az életéből, amit az állatokkal való fajtala… úgy értem pajtáskodás nem tudott pótolni, így hát meglátogatta az Isten-anyát, aki, mint a legtöbb spirituális entitás, kifejezetten könnyen megtalálható, legalábbis ha elég kitartóan keresed. Azt szerette volna, hogy adjon neki egy hozzá hasonló társat, erre az istenség félbevágta a férfi lelkét, és megteremtette belőle a nőt. Ebből is láthatjuk, hogy a nők olyanok, mint a férfiak, csak fele olyan értelmesek. Persze ez még mindig jobb, mint ha valami bordából klónoznák le őket, ugye. Szinte hallom a radikális feministák autista sikítását a távolban.

Szóval elkészült az első emberpár (ki tudja, miért nem eleve kettőt teremtettek, ha már egyáltalán belefogtak ebbe a projektbe…). Boldogok voltak, meg minden, összepacsiztak, melynek következtében az egyiknek a bal, a másiknak pedig a jobb kézfején megjelent egy nonfiguratív tetoválás. Az ilyesmi előfordul, ha nagyon erősen lepacsizol valakivel. Ezek a lélekminták pontosan kiegészítik egymást, ami megint csak egy kicsit… problémás, pláne ha meg akarod keresni a párodat, de szerencsére csak ketten vannak, így biztos nem lesz nehéz dolguk. Látva ezt az istenek teremtettek még jó csomó emberpárt, hátha ezzel ki tudnak tolni velük. Ez sajnálatos módon nem sikerült, hisz az emberek a kezükön lévő tetoválás alapján mindig fellelték a párjukat. A minta egyébként pontban akkor jön elő, mikor valaki betölti a 18 éves kort, így a konzervatív istenek indirekt módon előre lefektették, hogy kiskorúakkal nem szabad szexuális viszonyt létesíteni. Később ez lett a dohányzás, az alkoholfogyasztás, és a büntethetőségi korhatár küszöbe is. Tehát, az emberek szaporodtak és sokasodtak, az istenek pedig látták, hogy ez így nem jó. Nem sikerült eléggé kibaszni velük. Ezért fogták, és szétszórták az ősfalu lakóit szerte a planétán, hátha így nem találják meg a párjukat, és kihalnak, vagy valami. De az embereket nem lehet csak úgy elpusztítani: egyre újabb módjait találták fel az utazásnak, fejlődtek, városokat, országokat hoztak létre, amire ugye volt idejük, miközben kontinenseken átívelő keresést folytattak az elveszett lelki társuk után.

„Nemsokára az ember elfoglalta a levegőt is, ezzel már a földrészek között is sokkal gyorsabban utazhattak. Egyre többen találták meg a mintájuk párját.”

Ebben a világban, akinek valami szívfájdalma van, annak a negatív energiái kisugárzódnak, és amolyan természeti erőként formálják a tájat, mint azt a kissé modoros, de egyébként egész korrekt költői kép („A Grand Canyont is könnyekkel ásták ki.“) jól megmutatja. El sem tudom képzelni, hogy a már felemlegetett infrastruktúra, a vasúti sínpályák, az utak, telefonkábelek miként létezhetnek, hogy épülhettek fel hatalmas városok, mikor minden sarkon találsz egy nyavalygó tizenévest, aki valami mondvacsinált okból egy Grand Canyon méretű árkot sír a háza mellé. Most képzeljük el ezt egy pillanatra. Mert papíron nagyon jól hangzik. Értem én. De a valóságban, ha ez így működne, akkor CoD-on üvöltve anyázó 8 évesek érzelmi hullámzása már réges-rég kettészakította volna a bolygót. Ennek a mellékszálnak abszolúte semmi értelme sincs. A kézen megjelenő lélektetoválást még meg tudom érteni, az valamennyire a történet belső logikájából következik. De honnan a viharból jön ez az érzelmekkel való kapálás meg gereblyézés? Nem lehet ilyesmit csak úgy ad hoc módon bedobni a kalapba. Vagy ez volt a teremtés apró betűs része? Mert ez teljesen más fajta világot, más társadalmi berendezkedést szülne. Egy nagyon instabil fajtát, de legalább lennének olyan erőművek, melyekben Justin Bieber számokat hallgató tinilányokból termelnének áramot.

Így érkezünk el a jelenkorba, ahol az emberiség már nagyjából alkalmazkodott ehhez a két, teljesen valószerűtlen körülményhez. A tinik a depressziójukkal árkokat ásnak, és van egy közösségi oldal, ahol a lélektetoválásod alapján megtalálhatod a párodat. Hősünk, a klasszikus magyar nevű Kiara épp most készül betölteni a 18. életévét. Az arcát a nap első sugaraira reagálva lassan szétrágja a macskája, tehát felébred, belövi szőke afro-frizuráját, lemegy csacsogni kicsit a szüleivel, majd fogadja a barátnőit, akik a nagy esemény okán meglátogatják. Együtt várják a pillanatot, amikor végre feltűnik a lány kezén a jel, melynek birtokában elkezdheti keresni élete nagy szerelmét. Filmezés, popcorn, visszaszámlálás. Öt, négy, három, kettő, egy… és semmi. A kezén nem a jel jelenik meg, hanem… egy HALOTT felirat. Oké, mi van?! Ezen a ponton meg kellett állnom, mert másfél percig nevettem. Egyrészt, ez a misztikus rendszer tudja, hogy mi az anyanyelved? Mi van, ha valaki nem tud olvasni? És úgy eleve, nem lehet ezt egy kicsit diszkrétebben megoldani? Egy piros X-jellel, vagy egy koponyával? Nincs ezekben az istenségekben egy cseppnyi jó ízlés sem?! Jó magasra teszik a lécet a nonfiguratív lélektetkó ötlettel, majd kiszúrják a szemed egy ‘tökönrúgással egyenértékű HALOTT tetkóval. Mondom én, hogy ki akarnak cseszni az emberekkel. Arról már nem is beszélve, ha a neked rendelt lelki társ mondjuk pár nappal azután hal meg, hogy te betöltötted a 18-at, akkor gyakorlatilag úgy kell elvesztegetned az életedet a keresésére, hogy még csak nem is tudod, hogy hiába fáradtál. Mindenesetre Kiara érthető módon picit depressziós lesz, hiszen most már örökké magányosnak kell lennie. Ugrunk vagy 80 évet, hősünk már vénlány, felnevelt 3 fogadott gyereket (úgy tűnik a tökéletes családoknak is vannak árváik…), és utolsó erejével még eltotyog a Grand Canyonig, ahol lefekszik, és meghal. Itt ér véget a novella.

„Lehunyta szemeit, és várta, hogy végre egyesüljön a párjával. A boldog várakozás még utoljára megmelegítette a szívét, majd elaludt. Örökre.”

Nos. Egyszer már kitárgyaltam ezt a témát, azt hiszem pont a Hooligans Félember c. száma kapcsán, de akkor most megint beszéljünk róla egy kicsit. Ha azt képzeled, hogy a világon csak egy ember van, akit direkt neked szánt a sors, az Isten-anya, Jehova, Mohamed, Buddha, a Mikulás, vagy nevezd aminek akarod, akkor akasztani való bolond vagy, és ahogy Kövér László tanácsolta annak idején, el is kezdheted keresni azt az ominózus kötelet, szöget és kalapácsot. Most így hirtelen kevés ennél nagyobb ostobaság jut az eszembe, Vantana pedig pont ezt találta meg, és duzzasztotta fel egy olyan világképpé, melynél nyomasztóbbat még elképzelni is nehéz. Most gondoljunk bele: több mint 7 milliárd ember közül csak 1 kompatibilis veled. Lehet, hogy az egy 70 éves argentin gyöngyhalász, egy 10 éves Fülöp-szigeteki gyerekprostituált, vagy akár valami gender queer, aki menet közben delfinné operáltatta magát. Mennyi az esélye, hogy egy ilyen világban megtalálhatod az IGAZI-t?! Hogy remélhetsz egyáltalán boldogságot, ha csak azzal az eggyel élhetsz együtt? Számomra ez a iszonyatos és szörnyű. Hogy még ha valami csoda folytán ráakadsz a párodra, az csak egy random ember lesz, akinek a kezén hasonló minta van. Jelent ez bármit a hétköznapokra nézve? Vagy ez egy olyan rendszer, ahol az alkoholistához bárpultost, a szadistához mazochistát rendelnek az égiek, a homoszexuálisokhoz pedig… ja igen, hát ők megszívták. Nekik egy átnevelőtábor telefonszáma jelenik meg a kezükön a 18. születésnapjukon. Az ilyen elborult világban kialakult társadalmakban mindenki magányosan élne és halna. Csodaszámba menne, ha valaki képes lenne megtalálni a párját. Basszus, a Föld népességének egyharmada még televíziót sem látott soha életében! De most komolyan, így gyakorlatilag esélytelen, hogy rálelj a szerelmedre.

Bemész a riói nyomornegyedekbe vagy a mexikóvárosi favelába, és elkezded odapróbálgatni a kezed a helyiekéhez? Ez a vízió egyszerűen nem életképes. Pláne úgy, hogy ha nem találod meg az IGAZI-t, akkor örök életedben magányosnak kell lenned. A férfiaknak lehullik a pénisze, a nőknek meg összenőnek a szeméremajkai? Fel sem merül ebben a pokolban, hogy esetleg te magad, a saját erődből megtalálhatsz valakit, akivel ha nem is tökéletesen, de azért nagyon jól el tudsz lenni. Nem. Vagy az IGAZI, a sors által neked rendelt abszolút ideálkép, vagy pedig a magány. Szó sincs középútról vagy alternatíváról, az istenke így rendelte, lezsírozta nekem a tökéletes életet, mint egy jó kerítő. Nincs szabad akaratod, nincs igazi beleszólásod a dologba. Ez egy olyan rémálom-vízió, ahol a romantikus komédiák legsötétebb, legdemagógabb pátosza átültetődik a gyakorlatba, és létrehoz egy olyan élhetetlen, elviselhetetlen és kilátástalan disztópiát, ahol mindenki szükségszerűen lelki nyomorra és magányosságra van ítélve.

El kéne felejteni ezt a baromságot. Nem csak egy jelölt van, és nem attól lesz valami tökéletes, hogy egy rohadt tetoválás azt mondja, hanem amiatt, mert azzá teszed. Ezt a munkát nem végezheti el senki helyetted. Az a legszörnyűbb az egészben, hogy ebben a Kiara lányban fel sem merül, hogy esetleg más partner után nézzen. Meghalt Adam Sandler, Ryan Gosling vonat alá esett, lőttek az esküvőnek! Ezzel a gondolkodással a fiatal és naiv lányok csalódások sorozatára és boldogtalanságra kárhoztatják magukat. Hiszen nincs lélektetoválás, de a nők ettől függetlenül látni vélik azt. Mert minden kapcsolatba úgy mennek bele, hogy ez lesz a TÖKÉLETES. És nem az. Sosem az. Erre menthetetlenül rá kell ébredni, és akkor jön a Mónika show-féle „három éven át tönkretetted az életemet, te geci!“, jön a szakítás, jön az új jelölt, aki pár első éjszaka után megint megbukik, mert nem szereti a Titanicot, vagy rossz kosárba tette az alsónadrágját, és kezdődhet minden elölről! Egészen addig, amíg 25-30 év körül már kezd égető lenni a társadalmi nyomás, és így családot alapítanak valaki mellett, aki nem tökéletes, nem is olyan jó, de hát már megszoktad vele a középszerűt. Megtanultad elviselni azt, amit korábban vállalhatatlannak hittél, meg úgyis jönnek a csimoták, elnevelgeted őket, és majdnem elfelejted, hogy igazából rohadtul boldogtalan vagy.

A másik alternatívaként belemenekülhetnek a karrierbe meg a feminizmusba, és elkezdhetik hibáztatni a férfiakat, amiért azok kihasználják őket. Elnézést a cinizmusomért, de szerintem az a gondolkodásmód, amit Vantana képvisel ebben a történetben, messzemenőkig káros a nőkre nézve. Ez nem romantika, hanem színtiszta téveszme. A Völgy dala egy olyan fikció, mely papíron nagyon érzelmesnek és mélynek tűnik, de valójában teljességgel működésképtelen. Vicces, hogy ez a ‘romkom alapkoncepció még a legideálisabb, laboratóriumi körülmények között sem valósulhat meg. Persze látom, hogy egy átgondolt sztoriról van szó, és megvan a szívfájdító tragikuma annak, ha az ember nem találhatja meg az egyetlen igaz párját, akit neki rendelt a Húsvéti nyuszi, és így egy egész életen át nélkülöznie kell a férfi genitáliák örömeit, de az ilyen nemtelen szenvelgést hagyjuk meg Hollywoodnak, ha lehetséges.

Vantana kellemes, könnyen emészthető és egyenletes stílusban ír, ügyesen építi fel a novelláját, ami leveszi az élét a korábbiakban felvázolt, kissé visszás képnek. Öröm volt olvasni a sorait, melyek (ha élhetek ilyen negédes szavakkal) még a tartalmi kivetnivalók ellenére is szinte folyékony selyemként hullámzanak, van bennük valamiféle kecsesség… egészen addig, amíg véget nem ér a genezis bemutatása, mert utána kissé leegyszerűsödik a szóhasználat, de hát minden jónak vége kell szakadnia egyszer. Egészen mellesleg meg kétlem, hogy az az emelkedett hangnem, mely a (kvázi) bevezetőt jellemezte, passzolt volna Kiara tanulságoktól és mélyebb gondolatiságtól mentes kalandjához. Már ha kalandnak lehet nevezni azt, hogy felkelt, filmet nézett, majd indokolatlanul depressziós lett valakinek a halálán, akit még csak nem is ismert, ezt követően pedig egy bekezdés alatt megöregedett és meghalt. Bár, ha úgy vesszük ez is egyfajta utazás. Csak igen rövid és vázlatos. Menet közben az volt az érzésem, hogy ez a novella akár lehetne egy regény nagyon zanzásított szinopszisa, ugyanakkor nem tudom, hogy van-e annyi potenciál ebben a történetben, hogy érdemes legyen ráépíteni egy több száz oldalas irományt, de persze ezt nem az én tisztem eldönteni.

Szóval mindent összevetve egy külsőségeiben igényes, beltartalmi értékeit tekintve pedig legjobb esetben is naiv (nem fűlik a fogam a kompromittáló kifejezéshez…) novellával gazdagodhat az, aki ellátogat Vantana Forest oldalára, és elolvassa az írását. Remélem a jövőben hasonlóan igényes, de kicsit szerencsésebb témaválasztású munkákkal gazdagítja az étert (mondjuk ennek a szerencséhez nem sok köze van, de így illik mondani, na!). Tehát érdemes lehet odafigyelni rá. Ha a világ mocskos valósága összekuszálja a művésznő pedáns és ártatlan világnézetét, úgy gondolom értékes alkotásokra számíthatunk tőle. Legyen így, sok sikert kívánok hozzá!

- Kitahito

Megosztás