Már napok óta tűkön ülve izgultam, hogy jaj, elmaradt a tűzijáték, most mi lesz velünk, magyarokkal? Hogy fogunk így az ezeréves államiság jogfolytonosságában, az Istváni örökség és a nyugati orientáció megfellebbezhetetlen igazságában, az Ázsiából Európába való megtérés aktusának katarzisában elmélyülni? Most akkor gyertyaláng mellett olvasgassam az Aranybullát? Letargia kerülgetett, alvási problémáim voltak, és időnként teljesen indokolatlan módon elordítottam egy-egy jelesebb középkori csatánk dátumát. Tegnap a helyzet odáig fajult, hogy meg kellett néznem az elmúlt évek augusztus 20-ai televíziós közvetítéseit, mert már elvonási tüneteim voltak. Láz gyötört: magyar sejtjeim magyar tűzijátékért kiáltottak. Szerencsére a Magyarok Istenéhez intézett imáim meghallgatásra találtak, és az elemek (kiderült, hogy az időjárás is liberális, nemzetelveszejtő jelleget öltött, bizonyára valamilyen nyugati machináció miatt) utat engedtek a magyarság kollektív akaratának, és egy héttel a tervezett időpont után megtörtént az égi csoda. Megkésve bár, de törve nem, ahogy Kölcsey a Nemzeti dalban nagyon helyesen megírta! Én pedig tapsoltam, mert szeretem a színes fényeket, de nagyon.

A Magyar Honvédség e jeles alkalomra előállította három legszebb Gripen vadászgépét (vagyis légierőnk hozzávetőlegesen 10 százalékát, mert nem árt erőt demonstrálni is, elvégre rendkívüli háborús vészhelyzet van…), hogy tegyenek egy trikolór kört a Parlament felett, majd gyorsan odébb is repültek, nehogy a szerteszét pattogó szikrák hatására a repülők alkotóelemeikre essenek. A tömeg visszafojtott lélegzettel és égre emelt mobiltelefonokkal várta a kezdést. Aztán 9-kor megindult a vizuális történetmesélés: igen, itt nem elég csupán 40.000 rakétát fellőni, az 5 perc csillogás és mérhetetlen pazarlás nem reprezentálja eléggé a magyarságot, ennél nekünk több kell, el kell regélni az ezer éves haza történetét… fél órában. Komoly vállalás, de mi magyarok sosem riadtunk vissza a kihívásoktól. Igaz, rendre el is buktunk rajtuk, ahogy elbuktunk most is, de legalább senki sem vádolhat minket azzal, hogy nem próbálkozunk! Feltárult hát a Tűz és Fény dala. Akár J. R. R. Martin is írhatta volna, de persze akkor 2040 előtt aligha készülne el. Monumentális, epikus, és végtelenül abszurd összművészeti vegyesfelvágott tanúi lehettünk, melyet az M1 riportere igen találóan így foglalt össze: „A történetben egy kisgyermek álma elevenedett meg, aki találkozott a Szent Korona szellemével, és együtt visszautaztak az időben.” – hát én ekkora faszságot még nem hallottam ezen a héten, pedig még csak csütörtök van! Egy gyerek az álmában találkozik valami misztikus hanggal, és visszautaznak az időben? Mi van?! Nem tudom, hogy milyen nyereg alatt puhított peyote gombát kevernek annak a szerencsétlen kölyöknek az ételébe, aki ilyen hülyeségeket álmodik, de valószínűleg nem kéne vele többször megnézetni vele a Pozsonyi csata történetét elmesélő Age of Empires I átvezetővideót, mert ez az egész magyarság téma kezdi kikezdeni az agyát. És most jóhiszemű vagyok, mert valami bőrtarsolyos, kassai íjjal a hátsó udvarban ősmagyarkodó házaspár gyereknevelési csődjét vizionálom oda, ahol valószínűleg szarrá pénzelt pártkreatívok kávészüneti brainstormingja található. A magyar történelem… egy kisgyermek álmában! A Szent Korona szelleme, mint Dante Isteni Színjátékában Vergilius vezeti végig őt a balsors minden nyűgét és nyilait átélt nemzet évezredes kálváriáján. A Trianoni békeszerződés aláírásakor pedig, egy könnycsepp gördül le a gyermeki orcán… basszus, ezek nem érezték, hogy milyen gejl ez az egész koncepció?

Mennyire unatkozhatott az a nyomorult gyerek, hogy végig kellett moziznia  a Parlament kupolája alatt tíz évszázadnyi szívást, melynek a nagy részét a tankönyvi események közötti unalmas hétköznapok teszik ki. Na meg persze az a rengeteg vér, gyilkolás és halál. -Ne fordítsd el a tekinteted Lacika! – suttogott a kipeckelt szemű gyermek fülébe a Szent Korona szelleme sejtelmes, már-már fenyegető hangon. -Nézned kell, át kell élned minden egyes pillanatát, hogy megtanuld gyűlölni a zsidót, és az áruló románt! …legalábbis én valahogy így képzelem, de lehet hogy csak túl sokszor láttam a Mechanikus Narancsot. Ahogy Lacikát, úgy minket is meg kell tanítani a FONTOS ÜZENET-re, vagyis hogy egy nép vagyunk, összetartozunk, szeretnünk és támogatnunk kell egymást. Jó látni, hogy a kultúrharcot minden pillanatban szító kormány, mely rohadtul érdekelt abban, hogy a baloldal-jobboldal testvérháború árkait soha a büdös életbe ne temessük be, legalább egy napra képes beszüntetni az őrjöngő sárdobálást, hogy álszent módon a megbékélésről, a nemzeti összetartozásról és egymás tiszteletéről beszéljen. Az is igen dicséretes, hogy ez az ellentmondás nem okoz nekik, vagy épp a támogatóiknak fennakadást, és Orbán Viktor másnap ennek a nagy kollektív megbékélésnek a jegyében újra kinyitja a szennymédia szarcsapját, hogy mindenki belefulladjon a gyűlölködésbe. Amikor az utolsó rakéta is elpukkan az égen, Bayer Zsoltról megint leveszik a nyakörvet, hogy verbálisan arcon fejelje a másként gondolkodó kiirtandó férgeket, és ugye ez olyan jól harmonizál az “egy vérből valók vagyunk” sorsközösségének dagályos demózásával. Olyankor valahogy a Szent Korona szelleme is kussol, és beáll buzikat dobálni a békemenetbe.

„Szeretném ha a kormány időben szólna idén mikor tartjuk a karácsonyt illetve a szilvesztert.”

Az év 364 napján a nagy megbékélők átharapják a torkodat, de ott van az az egy nap, amikor odaülnek a Duna partra, és jól vállon veregetik magukat, hogy hát igen, igen… a magyarság! Karoljunk össze, tűzzünk tulipánt egymás hajába, és ünnepeljük a szabadságot, a bátorságot, a szent összetartozást! És ellágyul a szívem, mert mennék ölelkezni, én, a tegnap és holnap nemzetáruló, sorosbérenc féregember, lennék velük magyar, de valahogy mindig a földön találom magam, az acélbetétes bakancsok alatt. Volt alkalmunk megtanulni, hogy az a barátian kinyújtott kar igazából csak gyomorszájon akar bokszolni. És tudod, amikor már negyedjére árulják el a bizalmadat, akkor szerintem joggal érezheti úgy az ember, hogy dugjátok fel magatoknak a Szent Korona szellemét, ha kirugdostok a magyarságból, akkor én meg beelőzlek titeket, és önként iratkozok ki onnan. Na, ez az a csábítás, vagy ha úgy tetszik a DAC, aminek nem szabad engedni. Ugyanis a magyarság nem az övék, hogy onnan kiutasítsanak vagy épp meghívjanak, ha nekik úgy hozza kedvük, illetve érdekük. Tudom, hogy ez nagy szívfájdalom azoknak, akik ideológiai alapon utasítanak ki másokat a nemzetből, de attól még így van. Elvtársuk semmiképp, nemzettársuk mindenképp vagyok. Kár lenne tehát a hatalmi elit kamu identitáspolitizálásával szembeni ellenérzéseinket a nemzettudaton leverni, szegény így is eléggé meg van tépázva attól a sok baromságtól, amit az elmúlt évtizedekben hozzávágtak. Ez a Szent Korona szellemével időutazó kisgyerekes blődség is ilyen: nem tudom, hogy a kínos feszengésnek és a cringe-nek, vagy épp az égen elpukkanó fénypamacsoknak (ez már nem a XX. század eleje basszus, amikor a gyári munkás ámulva nézte a szép színeket) hogyan kéne nagyobb fokú összetartozást szülnie, de ha lehet, inkább ne ezek a hipokrita kóklerek akarjanak minket kiokosítani magyarságtudatból, mert láthatóan annyi közük van hozzá, mint a kereszténységhez: nagyjából semmi.

- Kitahito

Megosztás