logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Kommentár / 2021/11/06 / Szerző: Kitahito

A sors (a.k.a. Isten) furcsa játéka.

0,086%. Ha hihetünk a statisztikáknak (nem evidencia), két oltás után a korcsoportomba tartozók ekkora százaléka kapta el a covidot. Nos, az adatok már nem naprakészek, hisz pár tízezrelékkel én is eltoltam a számot. Jó öreg Isten pajtás, ismét tréfálkozik! Mindez nagyjából annyira közérdekű, mint egy használt papír zsebkendő tartalmának a színe, mégis írok pár sort a tapasztalataimról, annak reményében, hogy valami tanulságos sül ki belőle. Valószínűleg nem fog, de azért csak próbáljuk meg...

Járványügyi megfigyelés TILTÓTÁBLA

Ahogy tapasztaltam, a covidos betegek két nagy csoportba különíthetőek a fertőzésre adott utólagos reakcióik alapján. (Most tekintsünk el azoktól, akik sajnálatos módon elhaláloztak, az ő viszonyulásuk a legautentikusabb, és nincs is mit firtatni rajta.) Először is vannak, akik azzal vagiznak, hogy nekik meg sem kottyant a vírus, nem is értik, mi ez az egész hatalmas felhajtás, ők gyakorlatilag lábon kihordták, mint valami csíra kis náthát, a sok hülye meg itt nyavalyog, hogy hú pandémia így, jaj világvége úgy, ahelyett hogy tisztes polgár módjára befognák a pofájukat, dolgoznának, és pörgetnék a GDP-t, ahogy kell. A másik csoport a Holokauszt túlélőket megszégyenítő mártíromságba vágja magát, szavaiból csöpög a pátosz, ahogy olyan klisék hagyják el a szájukat, mint hogy “megtanultam élvezni az élet apró örömeit”, vagy hogy “szinte újjászülettem”, és nem győznek minden adandó alkalommal elmorzsolni egy könnycseppet a saját hatalmas kálváriájuk felett. Azzal együtt is, hogy nyilvánvalóan mindkét tábor viselkedésének megvan a maga (sok esetben felnagyított) érvényessége, és nem is vitatnám el válogatás nélkül az őszinteségüket, ez nem változtat azon a tényen, hogy… nos, rohadtul idegesítőek. Így vagy úgy, de mindenki próbál valamiféle erényt kovácsolni a szerencsétlen eseményből: legyen az akár az erő maszkulin önértéke, a gyengeséggel járó sajnálatraméltó áldozatiság, vagy a konspiráció szúnyoghálóján átlátó panelbölcs street smart okossága. Szinte már a szenvedők és halottak milliói felé tanúsított kötelező tiszteletadási gesztus lett, hogy csatlakozz vagy az egyik, vagy a másik csoporthoz. Patetikusan siránkozva vagy álszerényen büszkélkedve, esetleg a másik vállát átkarolva és tudálékosan megmondva a világ megfejtését, de mindenképp a végletesség mértéktelenségének felszabadultságától megittasultan. Mindezt természetesen csak azért írom le, hogy patetikusan büszkélkedhessek a saját elkülönbözésemmel! Én nem olyan vagyok, mint ők, az én viszonyulásom a helyes, tanítani kéne a példámat, meg minden, szóval úgy in general jobb vagyok náluk! Viccet félretéve, csupán csak arról van szó: nem visz rá a lélek, hogy valamelyiket behazudjam a hangzatosabb életesemény kreditjeinek megszerzése kedvéért.

„A földi léttel kapcsolatban abszolút pesszimista vagyok, az élet dolgait két részre osztom: rettenetesre és nyomorúságosra. (…) Ha szerencsével túljutsz az életen, örülj, hogy nyomorúságos lehettél!”

Mert hát engem is utolért a kórság, jelentem pironkodva. Először még úgy volt, hogy pár napot maradok ki a munkából, gondoltam egy kis heverészés után majd helyrerázódok, de aztán mikor egyik reggel arra ébredtem, hogy nem érzek ízeket és szagokat, elkezdtem gyanakodni, hogy itt talán többről lesz szó egy szimpla megfázásnál. Pozitív gyorsteszt után (melyet azoknak a kaján félmosolyával fogadtam, akik tudják, hogy Isten koma már megint mókás kedvében van, és úgy köszöntik a viszontagságot, mint régi jó ismerőst…) egyből házi karanténba kerültem, melynek a harmadik hete most fog letelni. Az eleje kissé kellemetlen volt, a fáradtság és émelygés kombó leginkább egy rosszabb másnaposságra emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy most mintha valaki pusztán a hecc kedvéért a tüdőmben felejtett volna egy lefelé fordított kalapácsot. Ha megkérdeztek az állapotomról, azt mondtam, hogy tűrhetően, illetve vállalhatóan vagyok, és ez igaz is volt. Az egész “krízis” elveszítette krízis jellegét (felteszem a vakcina is közrejátszott ebben…), szürke és unalmas pihenéssé szelídült, és míg hagytam, hogy a szervezetem elvégezze a feladatát, azzal ütöttem el az időt, hogy filmeket és animéket néztem, olvastam, időnként pedig festettem. Nyilván, ha egy kórházi ágyon fekve, lélegeztetőgéphez kötve kellett volna átvegetálnom ezt az időszakot, akkor én is hajlamosabb lennék a melodrámára, és lenne is rá okom. A két oltás nélkül a vírus valószínűleg jobban megtépáz, de így csak pihentem, mint nyirkos törlőrongy a szárítókötélen, és vártam, hogy megtörténjen a lassú javulás. Ugyanakkor a körülöttem lévőknek, ismerősöknek és barátoknak mintha kicsit hiányérzete lett volna, mert voltam olyan rohadék, hogy sem a szenvelgőknek, sem pedig a nagyzolóknak nem tettem a kedvére, a vírustagadókról és oltásellenesekről nem is beszélve. Nem volt elég ütős a narratíva!

Szóval a tanulság, hogy nincs tanulság. Az egész teljesen értelmetlen volt. Nem tanított meg semmire, nem adott vagy vett el semmit, legalábbis az ízlelésen és szagláson kívül, de azok is visszajönnek előbb vagy utóbb. Nem történt meg a nagy, egész világomat felforgató reveláció, ami láthatólag egy mini-katarzis keretében mindenkit kibillentett az egyensúlyi állapotából. Nem szállt le rám Tóth Gabi áldásával a Szentlélek, és az übermensch-lét tudatállapota is várat magára. És nem érzem, hogy ez különösebben baj lenne. Ráébredtem a saját halandóságomra? Nem ma kezdtem, Sanyikám! Megtanultam jobban értékelni az egészségemet? Aligha. Büszke vagyok, amiért túljutottam ezen a betegségen? Nem igazán. Sajnálom magam, és átkozom a balsorsot, amiért minden elővigyázatosság ellenére elkaptam a vírust? Semmiképpen. Ott vagyok, ahol az elején. Ahonnan valójában el sem indultam semerre. A legtöbb, amit le tudok desztillálni az elmúlt hetek eseménytelenségéből, az nagyjából összefoglalható Kurt Vonnegut Ötös számú vágóhíd c. regényének ikonikus mondatával: így megy ez.

Na, hol is hagytuk abba?

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Szekértáborok h...

Következő kritika:

A sors (a.k.a. ...

Még több Kommentár