A hagyományőrzéssel először úgy 12 éves korom környékén ismerkedtem meg, amikor egy vidéki fesztiválon apám vett nekem egy utángyártott Wehrmacht egyenruhát. Nyilván minden középiskolás gyereknek imponál, hogy egy délután erejéig ő lesz a nap kis dísznácija. Tetszik a figyelem, ami persze nem nekem szólt, hanem a szürke posztóegyenruhának, de ezt a különbséget akkor még nem értettem, vagy nem tartottam fontosnak. És azért be kell vallani, hogy azok az katonakosztümök tényleg jól mutatnak. Persze kicsit idősebb fejjel az ember rájön, hogy nem minden hagyományt kell őrizni, és az egyenruha azóta is ott porosodik valamelyik szekrény alján a többi rövid életű hóbortommal együtt. Talán nem meglepő, hogy sokáig nem is mentem a téma közelébe, és a topik (melynek önjelölt prókátoraként emelek most szót) megmaradt számomra azon a szinten, ahol… nos, lényegében most is van, vagyis hogy furcsa, és kínosan modoros emberek beöltöznek mindenféle régi ruhákba, egy délután erejéig elbábozva azt, hogy úgy viselkednek, és úgy élnek, mint a régiek. Bárhogy is igyekeztem, nem tudtam valódi tartalmat látni az amúgy sem túl autentikusan imitált külsőségek mögé. Tudod, kicsit kiábrándító, mikor a középkori lovagok zsebéből előkerül az iPhone a kötelező Facebookos selfie érdekében. Persze felmerül a kérdés, hogy mennyire érdemes mondjuk az SS esetében a belső tartalmat is reprózni, de szerintem ezt ők is érezhetik, amikor a harckocsi előtti csoportképnél összébb húzódnak az előtt az ominózus szvasztikát tartó birodalmi sas előtt, véletlenül kitakarva azt.

Ahogy Kazinczy írta: „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok.” – azt sokszor látjuk, hogyan lehet a rosszat jól csinálni, vagy a jót rosszul, és még arra is akad néhány igen frenetikus példa, amikor a rosszat csinálják rosszul, viszont a Kazinczy-féle formula a legritkább esetben valósul meg, különösen, ha a Világháborús idők felé érzünk irreális vonzódást. Foglalkozzunk tehát azokkal, akik nem az elmúlt 120 év történelme (és a megideologizált tömeggyilkosságok) iránti nosztalgiájukat kívánják kiélni, hanem mélyebbre mennek. A több évtizedes ellenérzéseimet és nyilvánvalóan meglévő előítéleteimet tompítandó nemrégiben ellátogattam Kassai Lajos lovasíjász központjába, mely Kaposmérő és Bárdudvarnok között félúton helyezkedik el, egy völgyben, ahová a Kassai-féle eredettörténet szerint annak idején megbokrosodott hátasa benyargalt vele. Abban reménykedtem, hogy itt végre megtapasztalhatom: lehet ezt az egész hagyományőrzés dolgot hitelesen is űzni. És nem mellesleg jobban kedvelem a lovakat a tankoknál…

Hans… are we the baddies?

Ebben az eldugott kis völgyben történt meg egy nagyon kis léptékű, és nagyon személyes második Honfoglalást, mely az évtizedeken át tartó áldozatos és kemény munka gyümölcseként mára nagyjából két tucat országban jelen lévő lovasíjász franchise központjává nőtte ki magát. Az a know-how, melyet Kassai a lovakkal való bánásmód, a velük való közös munka, valamint a lovasíjászat önálló sportágként és már-már spirituális tevékenységként való gyakorlásában kimunkált, rendkívül hiteles és kifejezetten jól exportálható, már amennyire ezt így kívülről meg lehet ítélni. Kassai Lajos minden bizonnyal elérte azt az állapotot, ameddig a modern ember el tud jutni az évszázadokkal ezelőtti őseinek életviteléhez és gondolatiságához való közeledésben. Hogyha a kényelmi funkciók miatt nem repülőgéppel utazna ki azokra a külföldi helyszínekre ügyeket intézni, hanem mondjuk lóháton nyergelne el odáig, akkor valószínűleg nem nagyon lehetne megmondani a különbséget. Ő túllépett azon a szinten  (mely voltaképp az egész hagyományőrzés csapdája), hogy egy-egy szombat délután erejéig eljátssza az ősmagyart, és internalizálta azt az archaikus szellemet, mely elődeinket mozgatta: Kassai akkor is lovasíjász, ha öltönyben van, és nincs alatta nyereg. Nem egy hobbista, imitátor, egy lelkes wannabe, hanem a tényleges megtestesülése annak, amit képvisel. Életmódja, személye és világlátása van annyira autentikus, hogy arra fel lehetett építeni egy nemzetközi szervezetet.

„Nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek.”

Értelemszerűen a lovasíjász központ és maga a lovasíjász sport sem lenne ugyanaz Kassai legjobb értelemben vett karizmatikus karaktere nélkül, mely, ahogy azt egy csoportos beszélgetésben is elmondta, ennek a nagyon tudatosan megtervezett felépítménynek a mértani középpontjában áll, és az egész struktúra e köré a centrum köré lett felhúzva egyfajta szimmetrikus, geometrikus elv szerint. Az iskola fennmaradásának kulcsa, hogy a hozzá legközelebb lévő növendékek valamelyike középre mozduljon, és idővel a helyére lépjen, átvéve tőle a nagymesteri pozíciót. Ám látva a központ növendékeinek Kassaihoz képest lényegesen alacsonyabb teljesítményét, és azt a kissé ügyetlenül kivitelezett koreográfiát, amellyel a nyílt napok alatt megörvendeztették a közönséget, akkor (pusztán csak a teljesítményt véve alapul) még komoly  távolság van köztük és a nagymester között, aki bekötött szemmel, lóháton hátraszaltózva is tízből tízszer eltalálja az ügető túloldalán lévő tábla közepét. Valószínű tehát, hogy ha elő is lép egy utód, akkor az inkább a Bocskai-öltönyt viselő veteránok közül fog kikerülni, mintsem a megszeppent, militáns legények és leányok soraiból.

Kassai Lajos személye miatt nyilvánvalóan át kellett értékelnem a hagyományőrzés megítélését is, visszább véve a némiképp cinikus látásmódomból. Persze nem túlságosan, hisz bár önmagában végtelenül hiteles, egy Kassai nem csinál nyarat. Ahogy ő maga is említette, a követőinek (akik effektíve tanítványokként helyezkednek el körülötte a geometriai szimmetria szerint) tőle való távolsága azt is mutatja, hogy mennyire tudnak autentikusak lenni a betölteni kívánt szerepükben. Mielőtt lementem volna a Völgybe, készítettem egy interjút Kassaival a Visegrádi Palotajátékokon. Na, ptt azért inkább a másik véglethez közelítő példákat látja az ember: nyilván nem akarom minősíteni ennek az eseménynek a résztvevőit, hisz mindenki érezhetően nagyon igyekezett szerepben maradni és komolyan venni azt, amit épp csinálnak, de nehéz volt elvonatkoztatni a túlzottan domináns show-elemektől. Meg persze a piszkosul túlárazott lángostól és az állítólag kézzel készített övtáskáktól. Az ember ugye húzhatja a száját, és megkérdőjelezheti, hogy ez a fajta (voltaképp ártalmatlan, viszont jelenleg rendkívül profitábilis) vurstliszagú mézeskalács-magyarságtudat mennyire hiteles, viszont ha az eseménybe a Nemzeti Kulturális Alap, a Szerencsejáték Zrt. és a Külügyminisztérium is vödörszám önti a pénzt, akkor valószínűleg valamit azért mégiscsak jól csinálnak. Na nem szükségszerűen a hagyományőrzést, de tudod… valamit.

Természetesen tippjeink azért vannak…

Mondanom sem kell, hogy Kassai ott is igyekezett megképezni a kivételt a szabály alól, és próbálta az autentikus magyar identitást, a történelem- és korhűséget képviselni, ám önmagában sajnos nem tud ellentartani annak a hatásnak, mely a tradíciót konzumtermékké zülleszti. A palotajátékokra alapvetően egy minden tekintetben vérszegény, nagyközönség számára kitalált műsorral készültek a szervezők, vagyis adott volt, hogy a középkori páncélzatba öltözött és mindenféle középkori fegyverrel egymást (valójában az egymástól egy-másfél méterre lévő levegőt) csépelő szereplők performansza nem volt túlságosan hiteles, hisz még azok is, akik össze merték érinteni a fegyvereiket, látványosan a kardjaik, és nem egymás ellen küzdöttek. Mutatványukkal maradéktalanul beváltották azt az évek alatt jól bebetonozódott előítéletemet, hogy itt azért mégiscsak egy színházról van szó, statisztákkal, valamint látványos, és jellemzően látványosan mű koreográfiával. Persze az egyszeri, pattogatott málét majszolgató plakátcsaláddal bármikor el tudják hitetni, hogy most egy korhű csatát láthatnak, ahol Mátyás király 15 fős okkersárga serege megütközik Napóleon janicsárjaival, de 8 év felett, illetve 2,5 ezrelékes véralkoholszint alatt az ilyesmi azért már nem annyira köti le az ember figyelmét.

Amivel önmagában nem is lenne baj, az ilyesfajta szórakoztatóipari műsoroknak is megvan a maguk helye a teremtésben, és nem kell túlságosan szigorúnak lenni velük, pusztán csak a helyükön kell kezelni őket… ezt írom, de valahogy mégiscsak rossz szájízt hagy maga után, amikor azt látjuk, hogy a hagyományainkat, legnagyobb becsben tartott ikonjainkat, és úgy eleve a nemzeti identitásunkat szódával felvizezve árusítják ki, a Nagy-Magyarország alakú kenyérlángossal, túlárazott termelői sütőtökszörppel és OSB lapból kivágott trikolór gyerekkardokkal együtt. A magyarságtudatot talán nem ilyen gyorséttermi fogásokkal kéne táplálni, de persze ki vagyok én, hogy mások diétájába beleszóljak? Hisz még csak nem most alakult ki az az iparág, mely a nemzeti öntudatunkból igyekszik profitálni, és már meg sem lepődünk, mikor egy tüntetésen, ahol a hangulat olyan puskaporos, hogy a tömeg kész lenne lámpavasra húzni a néhány közellenségnek kikiáltott elemet, az öklüket rázva berzenkedő emberek mellett unott arccal ott állnak a kokárdát, piros-fehér-zöld zászlót, vagy épp üdítőt és sós perecet kínáló kufárok.

Persze igazságtalan vagyok, amikor a magor virágmézet, szittya bőrsisakot, kézzel készült ékszereket vagy tradicionális édességeket árusító eladókat összemosom a korábban említett, nemzettest hátra csimpaszkodott parazitákkal, de az mindenképp igaz, hogy kiszolgálni a magyar identitásunknak ezt a nagyon felszínes és bugyuta részét igencsak profitábilis dolog. Kassai Lajos természetesen nem ebben a ligában játszik, hisz esetében a kereskedelmi tevékenység mögött ott van az érdemi tartalom, és az íjai nem fognak eltörni a gyerek kezében, mielőtt hazaérnének velük PET-palackokra lövöldözni. A bennem élő puritán persze fel-felhördül, hogy akkor lenne ez az egész igazán autentikus, ha lovasíjász mesterünk tudatos brandépítéssel és termékeinek széles skálájával nem monetizálná a saját, egyébként roppant hiteles nevét, de a pragmatikus énem elfogadja, hogy a mai világban ez másként egyszerűen nem megy. A kérdés nyilván csak az, hogy a webshop van-e a lovasíjász központért, vagy fordítva, és én úgy gondolom, hogy Kassai élete és tevékenysége olyan fedezet, mely még a legcinikusabb vizsgálódó kételyeit is eloszlatja.

- Kitahito

Megosztás