Mit gondol, az a természetközeli, harmóniára törekvő életmód, melyet folytat, összeegyeztethető a össztársadalmi szinten a mai modern világgal?
Én azt gondolom, hogy egy kultúra minőségét az határozza meg, hogy a hagyomány és a modernitás milyen arányban van jelen. Nagyon fontosnak tartom azt, hogy egy nemzetnek, egy embernek vannak gyökerei, van egy kulturális előélete, hagyományai. Ez legalább olyan lényeges, mint a modernitás. A mai világ szereti szembeállítani a vidéket a várossal, a férfit a nővel, a jobboldalt a baloldallal, a modernitást a hagyománnyal, de ha helyesen vannak kezelve, akkor ezek két, egymást kiegészítő struktúrák tudnak lenni. Nem az a lényeg, hogy ki milyen meggyőződésű, hanem hogy a létrehozott kultúrát középre tudja-e tenni. Tehát mint konzervatív ember, aki a hagyományok felől közelítek, azon vagyok, hogy mindazt, amit megteremtek magam körül, azt mindenki számára hozzáférhetővé tegyem.

Az én kulturális termékem a lovasíjászat, ami mára egy nagyon komoly sportággá vált, és 18 országban jelen van a szervezet, összesen 36 nemzetközi bíró oktatja, Szaúd Arábiától Iránon és Kínán át Amerikáig mindenütt ott vagyunk. Minden nemzetnek megvan a maga kulturális öröksége, és fontosnak tartom, hogy ezeket őrizzük és ápoljuk, de ezzel párhuzamosan a modernitás felé is forduljunk. Egy fának vannak gyökerei, melyekkel mélyen a talajba kapaszkodik, de vannak levelei is, amikkel a Nap felé fordul. Egy normális társadalomnak így kell kinéznie, de nem efelé haladunk, rendkívül mélyek a lövészárkok, minden az ellentétekre van kiélezve.

Ide kívánkozik akkor a kérdés, hogy ön szerint egyáltalán megmenthető, átalakítható ez a mostani, fogyasztói önzésre épülő berendezkedés, vagy ennek az egész világrendnek el kell süllyednie ahhoz, hogy valami más felemelkedhessen?
Azt mindenki érzi, hogy a Titanic süllyed. Szerintem aki egy picit józan gondolkodású, az látja a fogyasztói társadalom anomáliáit, és tudja, hogy ez nem egy fenntartható állapot. Süllyedünk, de vannak mentőcsónakok. És ezek a mentőcsónakok a kis közösségek, melyek képesek arra, hogy a normalitást hosszú távon fenntartsák és átörökítsék.

Itt fekszik mellettem a négyéves kislányom. Minden szülő számára egy óriási kérdés, hogy hogyan tudja megóvni a gyerekét, például a digitális kultúra addikciós hatásaitól. Ugyanis meggyőződésem, hogy mindaz, ami bennünket körülvesz, eredendően jó. Addig, amíg én használom a digitális kultúrát, addig semmi baj. A probléma akkor kezdődik, amikor majd a Facebook, a Tiktok kezdi el használni a lányomat, és nem fogja tudni letenni.

Nem valami ellen kell harcolni, hanem valamiért. Nem a McDonald’s ellen kell küzdeni, hanem a normális táplálkozásért. A Facebook nem ellenség, mert amúgy egy marha jó lehetőség a kommunikációra. Az a feladat, hogy az anomáliákat kigyomláljuk, és megszabjuk a határokat.

Nagyon nehéz ezt a fajta mértéktartást megtanítani egy olyan generáció tagjainak, akik ebbe a digitális korba születtek bele. Ön az analóg világban vert gyökeret, én a koromnál fogva az átmenet embere vagyok, de nekik már a virtualitás a normalitás.
Nézze, akik megjárták a Gulágot vagy Auschwitzot, hogy a két szélsőséget mondjam, és a hadifogságból hazakerültek, nagyon sokan meghaltak azért, mert szeretettel és terített asztallal fogadták őket. Nem történt más, mint hogy jóllaktak, csak a gyomruk nem volt hozzászokva. A végletek problémája mindenütt ott van. A normalitás, a mértéktartás nem a Facebooknál kezdődik, hanem a táplálkozásnál, hogy annyit vegyünk ki a tányérunkra, amennyit megeszünk. Amikor a Facebookon akarok mértéktartó lenni, akkor az késő. Mert hogyha elkezdek egy karaktert, egy személyiséget felépíteni, akkor mire eljutunk a Facebookig, addigra valamilyen szinten tisztában kell lenni a túlzásokkal. Minden a nevelésen múlik, és a nevelést az alapoknál kell kezdeni. Ne az számítson, hogy megengedhetem-e magamnak, hanem az, hogy valójában szükségem van-e rá.

Mindennek ez a gyökere, a fogyasztói társadalom itt rúgta ki maga alól a széket. Megengedheted magadnak, de minek? Itt vagyunk három napig úgy, hogy nem tudunk fürdeni, 38 fok van, én a lószállítóban alszom, a feleségem a két gyerekkel meg az autóban. Azért így, mert kell az alázat ahhoz, hogy valamit át tudjak adni az idelátogatónak a történelemből. Nem lehet, hogy egy légkondicionált szobából lépek ki, és felülök a lovamra. Érti? Van ennek az egésznek egy életmódja, abban van a hitelesség, hogy itt ülünk csapzottan, izzadtan, és ahogy befejezzük ezt az interjút, én már megint ott leszek kint a pályán, lóháton.

Egy kicsit hátrébb lépve a Facebook meg a virtualitás kérdéskörétől, ön szerint, mikor beüt a krack, lesz még természet, amihez a természetközeli ember visszatérhet?
Nagyon sokat utaztam Kínába, keresztül-kasul bejártam az országot. A Covid-19 ugye Wuhanból indult ki, amit a Jangce folyó szel ketté. 12 millió ember él csak abban az egy városban, míg mi, magyarok az egész Kárpát-medencében vagyunk ennyien. Ennek a 12 millió embernek csak a virtualitás maradt. Ők nem tudnak kimozdulni, az egész életüket egy panelban töltik. Amikor a fizikai mozgás beszűkül, csak a virtualitás marad. Az ilyen embereknek a világgal való kapcsolatuk teljesen más, mint a miénk.

Nézze, nem tudni, hogy mi lesz. Szerintem néhány nappal a Berlini fal leomlása előtt még nem tudták, hogy le fog omlani a Berlini fal. Elképzelhető, hogy a mesterséges intelligencia elér egy olyan szintet, amikor az emberre úgy fog tekinteni, mint egy parazitára, ami töntreteszi ezt a szép bolygót. Fogalmunk sincs, hogy mi következik.

Nem ismerek olyan kultúrát, ami önmagát kontrollálta volna. Mindegyik a falig ment, és a falnak ment. A Római Birodalom öröknek gondolta magát, és a nyelvük ma holt nyelv. Eltűnt. Azért vagyok szkeptikus, mert nem láttam mást. Ahogy Lao-ce fogalmazott: „az eszes győz és megtorpan, nem tobzódik diadalban”. Ez a mámor, ez hajszol minket, el egészen a szakadék széléig.

Mi alapján választja ki, hogy mik azok a tradicionalizmusban gyökerező elvek, tanok, szellemi tartalmak, melyeket át lehet emelni és ötvözni a modernitással, és melyek azok, amiket magunk mögött kell hagyni?
Aki megérti a tojást, az megérti ezt is. Beszéljünk hagyományról és modernitásról. Konzervativizmusról és liberalizmusról. Ez két erő. A konzervativizmus? Az a tojáshéj. A liberalizmus pedig, ami a megfelelő időben a tojást belülről föltöri. Ha nagyon erős a héj, a fióka nem tud kikelni. Mind ismerünk olyan családot, ahol nem tudott felnőni a gyermek, mert örökké gyerek maradt. Látjuk azt is, hogy mit eredményez, mikor semmilyen határ nincs lefektetve. A természet ezeket ügyes kézzel szabályozza. Egy tyúk esetében úgy a 22. nap környékén a tojáshéj felreped, és kijön egy fióka. Föl lehet törni a 18. napnál, de az állat nem lesz életképes. Bent marad 25 napig? Szintúgy életképtelen lesz.

Visszatérve arra, amit kérdezett: ez egy nagyon fontos dilemma, mert sajnos ebben nem vagyunk jók. Sokszor a forradalmak próbálnak egy tojáshéjat föltörni, ami már olyan mértékben megszilárdult, hogy csak az agresszió tudja szétrepeszteni. Viszont ebből sem születtek fiókák. Csak meszesgödrök.

Ezek szerint akkor nem hisz a forradalmak létjogosultságában.
Nem, mert a természetben, ami gyönyörűen működteti és szabályozza önmagát, nem látom ennek az eredőjét. Mi sehogy sem találjuk meg azt a 22. napot: vagy óriási véráldozatokkal idejekorán széjjel törjük a héjat, vagy pedig nem hagyjuk a fiókát kikelni a tojásból.

Ahhoz is nagy alázat kell, hogy az ember felismerje mindkét oldal szerepét és szükségességét.
Igen, de a konzervativizmust ne úgy fogja föl, mint egy ideológiát, amibe az ember csak úgy becsatlakozik. Nem emlékszem arra a pontra, amikor konzervatívvá váltam. Én ebbe születtem bele. Ez az eredendő identitásom, itt van a komfortzónám. Az altalaj embere vagyok. Azért tudom elfogadni a liberális gondolkodásúakat, mert tudom, hogy ők meg oda születtek. Nyilvánvalóan ezt elképesztő küzdelmekre lehet kiélezni. Ez politikai síkon zajlik, és amikor leszivárog a kultúrába, ahogy most is történik, az komoly probléma. A szélsőségek lövészárkai terméketlenné teszik maguk között a talajt. A kultúra szereplőinek a másik oldalra kell menniük ihletért, megújulásért. Én ebben hiszek. Abban, hogy ki kell dugni a fejem a lövészárkomból, és át kell mennem a másik oldalra, feltöltődni. A magyarság két malomkő közé szorult. Az egyiknek a piros-fehér-zöld sok, a másiknak az árpádsávos kevés. Ezek őrlik folyamatosan a nemzetet.

Az ön felfogásában a lovasíjászat inkább sport, harciművészet, filozófia, egyfajta szakrális tevékenység, vagy ezek szintézise?
Alapítómesterként úgy hiszem, hogy mindegyik egyszerre. Ezek mind a torta szeletei, és a torta nincs fölszelve. A harci művészet lehetőséget ad az önismeretre, azon keresztül pedig a személyiségfejlődésre. Az íj egy befelé vezető út: minden lövéssel kicsit közelebb tudok kerülni önmagamhoz. A ló pedig a külvilággal való kapcsolatom szimbóluma. Eszközként tekintek az állatra? Alárendelt, vagy partner? Ebben a viszonyrendszerben akaratlanul is meghatározódik és megmutatkozik az egyéniségem.

Megmaradva a lovasíjászat szakrális jellegénél, gondolom látta az Equus c. filmet. Amikor ön a lovasíjászat aktusát gyakorolja, az egyfajta kapcsolatteremtési kísérlet a transzcendenssel, vallási élmény?
Mindenképpen van egy egységélmény-keresés, amikor föloldódok a cselekményben, megszűnök létezni, és eggyé válok azzal, amit csinálok. Mindenki, aki valamilyen művészetet űz, megtapasztalja ezt az élmént. Ezért nevezzük harci művészetnek, mert azt hiszem, hogy az ember képes a bizonyos áldott pillanatokban közvetítővé válni. Amikor azt érzi, hogy rajta keresztül átfolyik a cselekmény anélkül, hogy akadályba ütközne. Egy festő, akinek vezetik az ecsetét, egy zenész, akinek az ujjai szinte maguktól mozognak a billentyűkön… ez csodálatos érzés, ami a hosszas gyakorlás során néha-néha megtörténik, és létrejön a Csíkszentmihályi által flow-ként megnevezett élmény. Amikor eggyé válok azzal, amit csinálok. Az tényleg elképesztő. Akkor nagy felismerések tudnak születni.

Mit gondol, az eredményei, a sikerei, és úgy eleve az élete kevesebbet vagy épp többet ér akkor, ha egy magasabb erő “vezette a kezét”?
Amiről most beszélünk, az a küldetés és küldetéstudat közti különbség. 64 éves vagyok, és már nyugodtan hivatkozhatok egyfajta küldetésre, ugyanis pontosan szét tudom választani életemnek azokat a pillanatait, amikért én vagyok felelős, és azokat, amiket megkaptam. Hogyha mérleget vonok, akkor a “megkaptam” nagyobb számban jelenik meg az életemben, mint a “megcsináltam”. És ez félreérthetetlenül egy küldetés.

Elegendő lehet egy Kassai Lajos, hogy elvégezze azt a sokszor emlegetett altalaj lazítást, vagy erre irányulnak a Kassai-völgybe szóló meghívások és a politikai oldalak közötti párbeszéd elősegítését célzó törekvései? Szövetségeseket keres ehhez a munkához?
Alapvetően nem ez a szándék. Megmondom őszintén: nagyon szeretem a hazámat, és hálát adok a Jóistennek, hogy ide születtem, hogy ezt a nyelvet beszélem, hogy itt élek a Kárpát-medencében. Ez egy csodálatos dolog. Ezt a hazát én mindenkivel együtt szeretem. A konzervatív oldallal és a liberális oldallal együtt. Ezek vagyunk mi. Nem tudom úgy szeretni a hazámat, hogy csak az egyik felét szeretem. Nem sikerült. Nagyon szeretem, így egészben. Gulyás Mártonostul, Puzsér Róbertestül. Itt vannak ezek az emberek… rendkívül karakterek, markáns személyiségek. Sok mindenben nem értek velük egyet, de ha nem lennének, szegényebbek lennénk nélkülük.

- Kitahito

Megosztás