Milyen volt a Дeva előtti Dorina? Tudod, aki még csak vágyott a sikerre, de nem érte el.
Az akkori Dorina nagyon dühös tudott lenni a világra. Vadabb volt, kevésbé önreflektív, viszont kevésbé is szorongott.

Sokaknál a siker torzítja a személyiséget, téged viszont inkább alázatra nevelt. Mi volt az a tapasztalat, ami úgymond kielégített, vagy kiábrándított a hírnévből?
Volt régen egy bandánk, és igen, vágytunk a hírnévre. Később egyedül kezdtem el zenéket írni az otthoni mini stúdiómban, a kis szintim, laptopom és podcast mikrofonom segítségével. Nem sokkal ezután kaptam egy lehetőséget, hogy telt ház előtt játszhassak az A38-ban a Fran Palermo előtt. Azután nagyon sok koncert felkérés érkezett, szóval pillanatok alatt történt meg velem a népszerűség, az, amire valahol legbelül vágytam is, de még magamnak sem mertem beismerni. Egyre több emberhez jutott el a zeném, és megtapasztaltam a hírnévvel járó nehézségeket is. Túl gyorsan csöppentem bele ebbe az egészbe, és ez először ijesztő volt.

Melyik része volt ijesztő? Az, hogy gyorsan, magas minőségben és prezentálható módon kellett teljesíteni, vagy inkább a rajongók? Mert az is félelmetes tud lenni, hogy ennyi ember előtt kell zenélni, míg korábban a stúdiódban magányában alkottál.
Jól megfogtad a két fő pontját. Hirtelen kellett kiállnom a színpadra, jó minőségű zenével és érzelmekkel… az érzelmekkel nem volt gond, de nem feltétlenül volt még meg a tudásom arról, hogy egy produkciót hogyan kell színpadra vinni, és ez rengeteg energiát kivett belőlem. Emellett az is furcsa volt, hogy az emberek elkezdtek felismerni az utcán: mindenkinek a szemében csillogást láttam, ami nagyon jól esett, de sokszor nem tudtam ezt hova tenni.

Gondolom az sem könnyű, hogy ennyi koncert jön egymás után, és mintegy gombnyomásra kell mindig ugyanabba az érzelmi állapotba hoznod magad.
Igen, ez abszolút kihívás. Volt már olyan koncert, ahol próbáltam előhozni az érzelmeket, mégsem jutottam el abba az állapotba, amit az én nézőpontom szerint a dal megkövetelt volna, és nem tudtam a teljesség örömét, a szomorúságot vagy magányt kierőszakolni magamból, mert mondjuk szorongtam, vagy épp nagyon boldog voltam. Viszont szerintem egy előadónak nem kell mindig 100%-osan átkerülnie a kívánt lelkiállapotba, mert a szöveg és a dallamok sokszor már magukban hordoznak valamiféle esszenciális információt, mely a zenésztől függetlenül is hat az emberekre.

Úgy emlékszem az egyik Telexes interjúdban beszéltél arról, hogy nagyon más az a művészet, amit az ember annak tudatában űz, hogy valószínűleg nem fog eljutni másokhoz, és az, amit direkt a tömegeknek szán. Te hogyan éled meg ezt a nagyobb közönséggel járó másfajta alkotói mentalitást? Fókuszálja a figyelmedet, vagy inkább megkötésnek érzed?
Ez most pont egy időszerű kérdés, mert van egy-két akusztikus dalfeldolgozás, amiket még évekkel ezelőtt írtunk az egyik barátommal, és azon gondolkozom, hogy kiadjam-e ezeket. Fontosak számomra, viszont nem tudom, hogy a rajongók hogyan fogadnák őket, hisz nagyon különböznek a többi zenémtől.
Azt hiszem jobb elengedni azt a gondolatot, hogy egy dallal az emberek elé kell állnod, de nehéz ebbe az állapotba visszatérni. Minél kevesebb a megkötés, annál önazonosabb tudsz lenni. Bár szerintem amúgy a közönségem elég nyitott, és jól fogadná az ilyen, megszokottól eltérő dalokat. Nagyon kedvesek. Ahhoz képest, hogy mennyi negatív kommentet látok a közösségi médiában, hozzám szerencsére elég kevés ér el ebből.

Szíven üt, ha mégis betalálnak valami sértő beszólással?
Amúgy igen. Néhány napig fel-felvillan a fejemben egy ilyen üzenet, mert valahol nem tartom véletlennek, hogy eljutott hozzám, de közben lehet, hogy nem kell az ilyesmibe túl sokat belelátni.

Ne adjunk ötletet senkinek, de mi az, amit nehezebben viselsz: azt, ha a zenédet, vagy ha a személyedet támadják?
A személyemet kevésbé szokták kommentekben bántani, de azt hiszem az jobban fáj. Viszont ezt is érdemes lenne megtanulnom kezelni, mert tudom, hogy nem felelhetsz meg mindenkinek, én mégis sokszor azt veszem észre magamon, hogy jó benyomást akarok tenni az emberekre, miközben nem feladatom, hogy mindenkivel megszerettessem magam. A ‘people pleasing‘ ott van bennem.

Alapvetően mit tartasz a legnagyobb karaktergyengeségednek vagy jellemhibádnak, amin változtatni szeretnél?
Talán pont ezt a megfelelési kényszert. Előfordul, hogy meghazudtolom az érzéseimet és az igazi jellememet azért, hogy szimpatikusabb legyek, és ne bántsak meg másokat. Ezen még sokat kell dolgoznom.

Mit gondolsz, mi az az élmény, ami ennyire vonzza az embereket hozzád és a zenédhez?
Az egyik meghatározó elem az elektronikus hangzás: ez az, ami most itt a XXI. században megmozdít és “vonz” minket. Amikor érzed, hogy a tested elindul, táncolni szeretne. A másik pedig a népdalokból és népdaléneklésből eredhet, a közösségélményből. A mélyről jövő tapasztalat, hogy tartozol valahová. Egy nyelvet beszélsz a másikkal, hasonló hagyományok, emlékek, traumák kötnek össze titeket, és ezáltal része vagy valami sokkal nagyobbnak.

Ami talán csak illúzió, de az illúzióink tartanak minket a víz felett. Muszáj megkérdeznem: miért nem prédált el a magát népnemzetinek aposztrofáló oldal? Ezekkel a népzenei motívummal nagyon jól mutatnál a bocskai zakójuk gomblyukában. Miért nem lett belőled Tóth Gabi?
Hát, mert nem akarok az lenni. Ennyire egyszerű. Volt, hogy megkerestek, igen. Még hívtak is, hogy énekeljek együtt Tóth Gabival, de nem szeretnék beállni egyik politikai tábor mellé sem. A zenének nem ez lenne a feladata: annak egyesítő ereje van, egyetemes, és össze kell kötnie minket. A pártok pedig szilárd dolgok, amik kővé dermeszthetik a művészetet. Ügyek mellett kiállni, az viszont teljesen más kérdés.

Milyen ügyek mellett állnál ki?
A természet pusztítása az, ami nagyon sok érzelmet vált ki belőlem. A környezetvédelem ügyét nagyon szívesen képviselem. Persze van sok más is, de a legjobban az tud feldühíteni, amikor látom, hogy irtják az erdőket, pedig az lenne a feladatunk, hogy visszaadjunk a földnek ahelyett, hogy még többet elvennénk.

Szerinted mennyire lehet a XXI. századi ember tudásával kivonulni a társadalomból? El tudunk bújni a modernitás elől és archaikus emberként élni azzal a tudattal, hogy potenciálisan egy gombnyomásra van tőlünk minden és mindenki?
Sajnos egyre sötétebben látom a helyzetet. Borzasztóan elszoktunk attól az egyszerűbb élettől, ellustultunk, és ezt a saját bőrömön is tapasztalom. Már az megterhelő, hogy az almafának kiáss egy gödröt, ami 1×1 méter. A folyamatos stimuláció miatt olyan gyorsan jár az agyunk, hogy már egy gödörnyire sem elég a kitartásunk, és elunjuk magunkat. Sokszor nem is látod az értelmét ennek az egésznek, mert oké, beültetted a fát, jó estben nem pusztul el, mint a többiek, és talán 5 év múlva terem is valamit… miközben ott van 5 percnyire a Lidl, ahol 100 forintért árulják az alma kilóját. Azt veszem észre magamon, hogy ahogy idősödöm, egyre több reménytelenséget érzek ezzel kapcsolatban.

És mi a helyzet a haraggal? Amikor ez a reménytelenség erőt vesz rajtad, nem jön elő az a fajta indulat, hogy “gyújtsuk fel a toronyházakat, szedjük fel az aszfaltutakat és ültessünk pityókát a helyükre”?
Ilyen erős tűz azért talán nincs bennem. Az efféle radikális lépéseket nem látom előremutatónak. Mondjuk 8-10 évvel ezelőtt igaz lett volna rám ez a düh. Egy időben vissza is fojtottam, most viszont úgy érzem, hogy tudom kezelni, és engedem, hogy jelen legyen, de vigyázok, hogy ne ártson. A harag is lehet energiaforrás, amit ha épp annyira izzítasz fel, hogy előre vigyen, az hasznos, de óvatosnak kell lenni, hogy ne lobbantson lángra mindent. Itt is az arany középútra érdemes törekedni.

Igen, mert mindkét véglet megbénít. A rezignáltság, hogy lángolnak az esőerdők, és a düh is, hogy lángoljanak a városok. Egyik szélsőség sem tud konstruktív lenni. Viszont nagyon vékony a mezsgye a kettő között. Egyre vékonyabb.
Pont ez a kihívás: meglátni, hogy hol húzódik az a mezsgye, és kis lépésekkel haladni rajta. Ami megint csak nehéz, mert nem látod azonnal az eredményét, viszont ezek alakulhatnak át szokássá, és sok ember szokása lassan elhozza a változást. Szóval csak a kis lépések erejében bízhatunk. Mert különben jönnek a nagy lépések, a szigorú szabályozások, melyeket nem feltétlenül lehet demokratikus keretek között megvalósítani.

Kéne egy óriási Földszellem, aki hirtelen emberi alakot öltene, hogy megoldja a problémákat. És megoldja majd így is, csak hát közben mi, emberek szenvedni fogunk. Jönnek majd az özönvizek, a szárazság… ha így folytatjuk, akkor el fogunk jutni odáig. Sajnos egyre inkább azt látom, hogy ez elkerülhetetlen.

Úgy tudom, hogy régebben vegetáriánus voltál, most viszont, felteszem a természetközeli élet jegyében, állatokat tartasz otthon. Hogyan viszonyulsz a húsevéshez?
Nagyon sokáig, úgy 10 évig nem ettem húst, mert nem szerettem az ízét. Aztán ahogy jobban ráláttam az állatok szenvedésére, lassan kialakult bennem egy tudatosabb vegetáriánus szemlélet. Majd elkezdett egyre szimpatikusabbá válni az, ahogy régen a parasztok saját maguk nevelték az állataikat, emiatt kevesebbet is öltek meg, viszont amikor hús került az asztalukra, azt megbecsülték. Úgy képzelem, hogy egyfajta ünnepi érzés is társult hozzá: ez az állat az életét adta értem! Ezzel szemben most ott tartunk, hogy az állat nemcsak odaadja az életét, de a haláláig vezető utat is szenvedéssel tölti. És mindezért még hálásak sem vagyunk, hisz elenyészett az értéke, csupán összetevő lett, felismerhetetlen alkotóelem egy hamburger húspogácsájában! Egyébként azért kezdtem el újra húst enni, mert nagyon beteg voltam és megkívántam. Ritkán fogyasztok húst, de akkor is belegondolok abba, hogy azért lett vége az életének, hogy én megehessem. És amióta állatokat tartok, csak még jobban becsülöm őket.

Például ott vannak a disznók: egészen elképesztő, hogy mennyire okosak, és milyen boldogok, szomorúak, játékosak tudnak lenni! Vagy a csirkék, akiket hogyha kiengedsz a kertbe, annyira örülnek annak, hogy nincsenek bezárva és ehetik a zöld füvet, hogy futás közben felrepülnek! Látszik rajtuk, hogy élni akarnak, és bennük is hihetetlen sok érzelem van.

Humánusabb körülményeket biztosítasz nekik, de… ha eljön az idő, akkor le is vágod őket?
Nem sokszor fordult eddig elő: a tyúkudvarban egy kakas fér meg. Egyszer nem tudtuk jó helyre eladni a többit, levágtuk őket. Nem volt könnyű. Nehéz átérezni egy élet súlyát, ha csak már termékként készen leveszed a polcról. Így ötször meggondolod, hogy megveszed-e a csirkecombot, vagy inkább maradsz a falafelnél.

Kicsit visszakanyarodva az elektro-folkhoz: mit gondolsz, mennyire skálázható a zenéd? Nem veszik el a nagyszínpadon az az intimitás és autentikus hang, amitől különleges tud lenni?
Nehéz kérdés. Lehet. Abban biztos vagyok, hogy a sok koncertezés az nem tesz jót ennek a zenének. Vagy pontosabban nekem. Még nem gondolkoztam azon, hogy melyik műfajnak, milyen zenének jó, ha sokat játsszák élőben, és melyiknek árt. Valójában talán semelyiknek sem használ.

Gesztust teszel a közönség felé, mikor elhozod nekik a városba a paganizmust és a népzenei hangzást, valamint gesztust teszel az elektronikus fúzióval is. Tudom, hogy monetáris szempontból felérne egy harakirivel, de megfordult már a fejedben, hogy kicsit provokatív, hippi lendülettel azt mondd: ha kíváncsiak vagytok rám, akkor gyertek ki utánam a természetbe, és ott hallgassatok meg?

Azt hiszem akkor rossz helyen lenne a zeném, mert a laptop nem a mezőre való. Már azzal el van rontva, hogy a notebook ott van a repertoáromban, és egy nagyon fontos zenésztársam a színpadon. Szóval akkor ki kéne mennem oda, egyedül a hangommal. Fanni hozná a fuvoláját, Fati a dobját, Martin ugyanúgy az énekhangját, és teljesen akusztikusan előadnánk valamit. Tény, hogy sokkal igazibb lenne… ezen még mindenképp gondolkozni fogok.

A színpadi jelenléted kapcsán felmerült bennem, hogy milyen organikusan egyesíted magadban a nagy, klasszikus női archetípusokat, és olykor egészen eksztatikusnak tűnik, amit csinálsz. Te hogyan definiálod magad: inkább mint zenész, sámán, vagy boszorkány?
Legfőképp azt mondanám, hogy zenész. A sámán túl nagy szó lenne, de igen, a zenén keresztül voltaképp érzelmeket közvetítek a közönség felé. Van, hogy koncert közben megszűnök, mint “én”, és teljesen belefeledkezem a helyzetbe. Szóval nem tudom, hogyan definiálom magam, de sok minden vagyok olyankor: egy szorongó kislány, aki semmit sem tud a világról, és gyermekien rá tud csodálkozni mindenre; egy 80 éves, bölcs öregasszony, aki a falujának énekel; egy anya, aki éppen megszüli a gyermekét.

Több koncertedről készült felvételt is megnéztem, és bár jellemzően csukott szemmel szoktam zenét hallgatni, mert úgy intenzívebb az élmény, nem tudtam nem észrevenni, hogy jellemzően csukott szemmel énekelsz…
Igen, egyrészt jobban tudok koncentrálni az éneklésre, illetve így talán az érzelmek is könnyebben előjönnek. Nem érkezik kívülről annyi input: nem látom a közönséget, nem látom a zenészeket magam mellett a színpadon, és akkor belülről dolgozhatok mindenféle külső inger nélkül.

Egy interjúban említetted, hogy hiányold azt a fajta közösségi élményét a zenélésnek, ami a népi kultúrában megvolt, viszont azáltal, hogy kizárod a közönséget, valamilyen szinten elvágod magad attól a közös tértől, ami téged is magába fogadna. Vagy inkább valami olyasmire vágysz, mint egy krisnás bajan-on, mikor az emberek a Haré Krisna mantra éneklése közben spontán módon hozzák létre a zenét?
Pontosan ezt a fajta közösségi élményt hiányolom. Viszont az ilyesmit csak akkor lehet igazán megélni, ha mindenki egy szinten van, és az emberek együtt zenélnek, énekelnek. Az pedig, hogy leválasztom a közönséget… néha valahogy nehéz átélnem azt, hogy mennyi ember kíváncsi arra, amit a színpadon művelünk. Talán ezért okoz nehézséget tömeg előtt beszélni. Szívesen eléneklek bármit, de amikor eljutunk oda, hogy konferálni kell, vagy kommunikálni a közönséggel, az nagyon nehezen megy.

Egyébként talán nem is annyira szükséges, pláne ha ennyire nem komfortos számodra. Volt olyan, amikor nagyon közel érezted magad a közönséghez, és nem kellett ráerőszakolnod magadra a kapcsolódást?
Volt, az egyik tavaly nyári koncertünkön, a Kolorádó Fesztiválon. Valamiért az első sorokban kihúztak egy WC-papír gurigát, a színpad egyik végétől a másikig. Vagy 50 ember kapaszkodott bele. Ugye csukva volt a szemem, és amikor kinyitottam ott volt előttem egy hihetetlen hosszú fehér csík, az emberek pedig fogták a kezükben és táncoltak. Jót nevettem, és talán még mondtam is valamit. Azt éreztem, hogy most tényleg együtt vagyunk!

Sokat elmélkedtem azon a belső magányon, ami szerintem a zenéd legfontosabb motívuma. A népzenén keresztül lenyúlsz egy kollektív ősélményhez, de voltaképp mélyebbre mész, és abból merítesz, amiből a népzenék merítettek.
Igen, ezt tartom igazán lényegesnek. A legfontosabbról szeretnék szólni, azt akarom megragadni. Nehéz néven nevezni, hogy mi ez az érzés, ez a fajta hiány és vágyakozás a teljesség, vagy mindenség felé.

Akkor te a transzcendenst keresed?
Azt hiszem. Még ha néha kerülőúton is, de igen.

- Kitahito

Megosztás