Nemsokára megjelenik az új könyved, a Vegán Disznótor. Tudnál egy kicsit mesélni arról, hogy nálad hogyan néz ki az írás folyamata?
Folyton rá kell jönnöm, hogy aki ír, az mondatokat javít. Nagyon sokáig azt hittem, hogy van olyan, hogy ihlet, és sétálgatni meg gondolkodni kell. Fejben összeraktam a fél könyvet, de tulajdonképpen még nem írtam semmit. Minden a leírt mondatnál kezdődik. Onnantól pedig mintha magától jönne a szöveg, az első mondat szüli a másodikat, az a harmadikat, és lehet, hogy az eredmény teljesen eltér attól, ami a fejedben volt, úgyhogy szinte fölösleges is volt rajta gondolkodni. Én nagyon pici elemekkel dolgozom, nekem a geg az alapegység, amiből egy bekezdésen belül van 4-5. Elkészül, majd újraolvasom és átírom, hogy gördülékenyebb legyen, de sokszor azt érzem, a fejemben kész van a poén, csak még nem tudom rá a pontos szavakat. Belül már nevetek rajta, jóval előbb, mint hogy egyáltalán ki tudnám mondani. Szóval inkább csak formába öntök és közölhetően viccessé teszek valamit, ami engem már szórakoztat.

Mit gondolsz, hogyan formálta a hazai közönség ízlését a Stand-up comedy?Fogékonyabbak lettek az emberek az abszurd, reflexív, provokatív humorra?
Nagyon szerencsések vagyunk a hazai közönséggel, mert kifejezetten színházi élményként fogják föl ezt az egészet. Megvan a hagyománya annak, hogy a humoristák járják az országot, és színházakban, művházakban lépnek fel. Gyerekként sok ilyenen vettem részt, mint néző, és az volt a tapasztalat, hogy mindenki kiöltözik, és kulturáltan szórakozik. Szerintem nincs olyan, hogy rossz közönség. Mindig azzal jönnek, hogy én milyen intelligens humort csinálok, de egyszerűen csak arról van szó, hogy nem nézem hülyének az embereket. Annak idején Szentesen láttam sok ócska, hakni műsort, ahol sugárzott a fellépőkből, hogy ezeknek ide a kisvárosba jó lesz ez is. Nem is a tartalommal, inkább a formával szemben változott meg a közvélekedés: most mindenki azt gondolja, hogy stand–upolni kell, és ez a humor. Ha most csinálnak egy tehetségkutató fesztivált, jó, ha van 1%, aki jelenetet ír. Míg amikor gyerek voltam, akkor a Holló Színház a Monty Pythonnal fertőzte meg az egész országot. Akkoriban az volt a humor, hogy megírt jeleneteket színészek előadtak, és nem volt olyan, hogy valaki kimegy a színpadra, és elkezd a feleségéről, meg az anyjáról mesélni. Amikor elkezdtük csinálni a stand-upot, még teljesen új és furcsa volt az, hogy civilekként lépünk fel, de mostanra ez lett a megszokott norma. Kicsit szívfájdalmam, hogy megöltük a jelenetet. Én azt szeretném, ha színesebb lenne a paletta, mert a humor végtelen sokféle lehet.

Mi a helyzet a szándékosan offenzív, sztereotípiákat erősítő humorral? Az is megfér ezen a palettán?
Én úgy gondolom, hogy mindig fölfele kell ütni. Nincs sportértéke annak, ha lefelé taposunk. Sajnos van egy olyan, alantas vonulata a humornak, ami a másik megalázására épül. A középkori európai humor főleg erről szólt, hogy fenékbe rúgok valakit, és aki nevet, az velem van. Amit én nem tartok túl sokra. Sajnos sok ilyet láttam, akár a Dumaszínházas tehetségkutatón, a Fiatal Félőrültek Fesztiválján is, hogy kiáll valaki a színpadra, és végigveszi az összes olyan témát, amin azt gondolja, hogy nevetni fog a közönség, és belerúg a BKV ellenőrbe, a nyugdíjasba, a hajléktalanba. Azokba, akiket egyébként sem tisztelnek az emberek. Végtelenül sztereotip képet rajzolnak fel, semmi újat nem mutatnak, csupán azt adják a nézőnek, amit egyébként is elvár. Ez már koncepcionálisan is hibás. Mert nagyon könnyű azokat bántani, akik a periférián vannak, de pont, hogy nem erről kellene szólnia a humornak: fölfele, a hatalmasságoknak mindig sokkal kalandosabb és provokatívabb odaszúrni.

Nyilván ebben a lefelé taposós humorban mindig van egy kis Weimari mellékíz. Szerinted létezik olyan tabusított téma, amivel nem lehet viccelni?
Erre az az ökölszabály, hogy viccelni mindennel lehet, csak az a kérdés, hogy miért teszed. Minden ötletet rögtön vizsgálat alá kell venni. Azt mondja el, amit akarok? Azon kívül, hogy valakit bánt, van bármi értelme? Mert ha nincs, akkor csak ártasz vele. Lehet azzal játszani, hogy valami a PC és a nem PC határán billeg, az amerikai stand-upban ez nagyon jellemző. Én is próbálkoztam már ilyennel, de sajnos nem úgy sült el, ahogy szerettem volna. Pont az lett volna a lényeg, hogy beugratom a közönséget valamivel, ami felháborítónak tűnik, pedig nem az. Huhogást vártam, hogy ilyet azért nem lehet mondani! – erre sokan már ott tapsoltak. Szóval ez egy nagyon érzékeny fegyver, és értő kézbe való, mert könnyen rosszul sülhet el.

Alapvetően hétköznapi dolgokkal próbálok viccelni, és a saját mániáimmal dolgozok. Többféleképpen lehet kategorizálni a humoristákat, én a megfigyelő típus vagyok, aki az apróságokat keresi és nagyítja fel, vagy mutatja be más oldalról. Számomra ez sokkal többet ér annál, mint hogy ugyanazt rugdaljam, akit mindenki más. Az aktualitások erősen tudnak hatni a közönségre, de nagyon gyorsan elmúlnak. Ezzel szemben az általános emberi dolgok maradandóbbak, és ha évek múlva meghallgatsz egy ilyen előadást, akkor is tudni fogod, hogy miről volt szó.

Az aktuális közéleti kérdéseket nem lehet elválasztani a pillanatnyi megtérüléstől és beemelni az időtlenségbe?
Lehet, csak a kiindulópontja sokszor már nincs meg. Én a közéleti énemet a HVG-nél élem ki. Ott nagyon fontos, hogy a címlap az adott pillanatra reflektáljon, mert azon a héten kell eladni a lapot. Ezért készülhetnek olyan címlapok, amikre ránézek egy év múlva, és nem emlékszem, hogy ez miért volt vicces, mire akart utalni, vagy mi volt a kiindulópontja.

Vannak nekem is aktuálisabb poénjaim, amikkel főleg az elején igyekszem megmozgatni a közönséget. Gyakran megesik, hogy elkezdem mondani, nevetnek, nevetnek, és egy hét után elkopik, mert egyszerűen annyi minden történik, hogy eltemetődik az emberek fejében, és már nem vált ki olyan erős hatást. Hofinál is azok a legnépszerűbb számok, amikben nincs politika. Amikor be kell ugrania a János Vitézbe eljátszani a francia királyt, vagy a katona sztorik. Hofi sokszor azzal dolgozott, hogy direkt nem mondott ki dolgokat, amiket a miliő ismeretében neked kellett hozzágondolni. És ha az a rálátás nincs meg, akkor pont a lényeg veszik el: ha nem tudod, hogy mi volt az a munkásőr, akkor a róla szóló viccet sem érted. A mostani generációnak az ilyesmihez már nincs hozzáférése.

Kíváncsi leszek, hogy mennyi idő alatt kopnak majd ki ennek a mostani miliőnek a finomságai…
Sok minden már így is kikopott. Gyorsan változik a világ. A fiatalok miatt elkezdtük nagyon rövidre vágva kipakolgatni Tiktokra a régi Showder Klubos adásokat. Pár éve még arról beszéltünk, hogy húsz perces részekre vágjuk az önálló esteket és kitesszük őket a YouTube csatornára. Most meg már az egy perc is túl hosszú. Röhejes.

Viszont ezzel végső soron ti is támogatjátok ezt az előnytelen trendet…
Sajnos muszáj utánuk menni. Itt egy generáció, amelyik már nem néz tévét, és YouTube-ot se nagyon. Vannak gimnazisták, akik odajönnek és kérik, hogy csináljunk fotót. Honnan ismertek ti engem? – kérdezem, mert ugye egy középiskolás magától nem vesz jegyet az előadásomra. Erre mondják, hogy otthon szokott menni a tévé. Érted, előbb-utóbb a szülők ki fognak kopni, a gyerekek felnőnek, én pedig szeretnék még 10 év múlva is színpadon állni.

Azt ugye látjuk, hogy a humorban van helye a politikának, ez fordítva is igaz?
Ellenállásban igen. Az ellenzéki megmozdulásokon nagyon működik a humor. Ha az ember megnézi azokat a mozgalmakat, amik diktatúrákat döntöttek meg, ott mindig kellett valami nagyon egyszerű motívum, ami összerántja az embereket, és ez sokszor egy szellemes ötlet volt. Nagy kedvencem az a sztori, ami sok évvel ezelőtt Oroszországban történt. A helyi oligarchák rászoktak a megkülönböztető jelzés, a villogó használatára, és egy idő után már nem lehetett közlekedni, mert minden hivatalnoknak volt ilyen. Az emberek pedig úgy tiltakoztak, hogy elkezdtek kék homokozóvödröket tenni az autóikra. Ami csak egy apró összekacsintás, de az ilyesminek ereje van, mert közérthető, és tud mozgósítani. Sajnos a hatalomnak nincs humora, az mindig bikkfanyelven, szárazon kommunikál, ilyen a természete. Viszont látjuk, hogy a politikai térben mennyi mém mozog, mennyi poén alakítja a közgondolkodást, úgyhogy ezek abszolút relevánsak.

Azért nincs a hatalomnak humora, mert szükségszerűen lefelé tapos?
Igen, és cinikus. Az én szememben az nem humor. Engem nehéz lenne konzervativizmussal vádolni, vannak konzervatív érzelmű kollégáim, de nem hiszem, hogy konzervatív humorista valójában létezik. A humor azzal pont, hogy szembemegy, mert az egy végtelen játék, ahol bármit meg lehet hajlítani, bármit ki lehet forgatni. Aki erre nem hajlandó, az nem tud humorosan gondolkodni.

Lázadni, kritizálni, és mindent megkérdőjelezni. – ez az alapvetése a humornak. A szabályok állandó vizsgálata és felrúgása, a folytonos kritikai gondolkodás a gyökere az alkotásnak, és ezért nem is szabad számonkérni semmilyen szerzőn, előadón vagy művészen a konzervatív hozzáállást. Amíg nem hágja át törvényi kereteket, addig szerintem bármi megengedett. Ezért fantasztikus a színpad, vagy akár az írás! Micsoda dolog lenne, ha ezt a szabadságot lekorlátoznánk? Mennyi zseniális tehetséget és nagyszerű művet veszítenénk el így?

A poénokat sokszor történeti kontextusba ágyazva mesélitek el, és hát finoman szólva is előfordul, hogy megkérdőjelezhető a hitelességük. Te ezt szakmabeliként hogyan látod?
A többiek nevében nem beszélhetek, de számomra alapvetés, hogy saját élményekből dolgozok, mert jellemzően egy helyzet abszurditását és humorosságát belülről tapasztalod meg igazán. Nyilván az a jó, ha maga egy önazonos karakter szüli a történeteket. Hiába beszélnék arról, hogy kondizni járok, legyenek bármilyen jók azok a gyúrós poénok, senki nem hinné el őket. Mondjuk már nem is nagyon mesélek ilyen sztorikat. Az elején volt egy olyan érzetünk, hogy minden történetbe kell ágyazni. Talán a Fábry miatt, aki egy nagyon nagy mesélő. Sokszor a véleményemet is úgy próbáltam átadni, hogy egy legendáriumot, vagy családsztorit meséltem. Mostani fejjel látom, hogy másképp, vagy jobban is lehetett volna, de akkor azt hittük, hogy ezt így kell csinálni.

Ha már szóba került a Fábry, óhatatlanul is felmerül a méltóságteljes visszavonulás kérdése. Szerinted hol van az a pont, ahol ki lehet szállni anélkül, hogy az ember felégetné a saját kulturális kreditjeit?
Ez nagyon emberfüggő ugye, és sok példa van… – mondanám, de valójában csupán néhány lehetséges út áll a megöregedő humorista előtt. Látunk olyat, mint a Hofi, aki gyakorlatilag a haláláig telt házzal játszott, olyat, aki kiég és önmagát ismétli, meg látunk olyat is, akit elfelejt a közönség. Nekem igazából az utóbbi a legnagyobb félelmem. Vagyok annyira monomániás, hogy folyamatosan ezen gondolkodom. Eddig még mindig voltak új ötleteim, és akartam is dolgozni. Inkább az olyan, rajtam kívül álló erőktől tartok, mint a piac, a közízlés, meg a népszerűség, amikre előadóként nincs ráhatásom.

A zenészeknél is nagyon hasonló a helyzet, mikor egy előadó egész életében aktívan dolgozik, sorra adja ki az albumokat, és mégis van egy pont, amikor azt mondja a saját közönsége, hogy ő már retró, és szívesebben hallgatják a régi számait. Hiába jönnek ki új dalok, akár jobbak is, mint az előzőek, az emberek már nem nyitottak rájuk. Persze nálunk nem kérik századszor is a Satisfactiont, de tudjuk, hogy nem az új számok miatt mentek el a rajongók egy Rolling Stones koncertre. Mindenesetre merek abban bízni, hogy amíg meg tudsz újulni, friss maradsz, odateszed magad, van benned izgalom, kíváncsiság, és nem úgy állsz fel a színpadra, hogy ezt még lenyomom, aztán megyek haza… addig van tovább. Aztán ki tudja. Megtörténhet, hogy észrevétlenül elfárad az ember. Még zsenge egyetemista koromban elmentem egy pódiumbeszélgetést meghallgatni Lovasi Andrással. Ő mesélte, hogy mindig kérdezik a rockzenészeket: mi lesz, ha elfogynak az ötletek? “Hát, akkor meghalok!” – mondja, de aztán persze nem halnak meg, hanem csinálják tovább. Ez az egyik legnagyobb veszély. Amikor az ember nem veszi észre, hogy már nincsenek ötletei.
Én tudom, hogy honnan lehet észrevenni.

Honnan?
Onnan, hogy leírja az embert a szakma. Mert amíg nagyot ugrasz, addig te vagy a főnök. Utána véged van. Ez egy elég szűk kör, és pontosan tudom, hogy melyik az a pillanat, amikor megtörténik. Egy idősebb kolléga mondta el nekem: amikor beszélgetnek a fiatal humoristák, odalép az öreg, és azok elhallgatnak. Akkor jött el. Az az a pont, ahol már érzik, hogy nincs velük, és itt ez a hülye vénség, akit szégyellnek. Addig jó, amíg odamegyek, és nevetnek, együtt nevetünk. Amíg kíváncsiak rá, hogy mit teszek. És még hallom a nevetést. Majd ha az lesz, hogy jaj, itt a Kőhalmi! Megvárjuk, amíg továbbmegy. Na akkor kell majd nagyon elgondolkodnom. Addig viszont csak annyit tehetek, hogy fellépek a színpadra, hogy lássák, milyen nagyot ugrok.

- Kitahito

Megosztás