logo

Mértékmegőrző

Interjú / 2025/01/20 / Szerző: Kitahito

„Az ábrázatom európai, de belül japán vagyok” – interjú Kovács András kardkovács mesterrel

Van az a Buddha, aki felmegy a hegyre, megvilágosodik, majd visszatér az emberekhez, hogy a szakrális szférára nyíló ajtót a világi ember előtt is résnyire kinyissa, és van, aki fennmarad a hegyen, hogy szélesre tárva az ajtót, szellemben át is lépjen a küszöbön. Kovács András valahol eközött a két őskép között létezik: a hegy lábánál épített magának otthont, szentélyt és műhelyt, ahová csak a szerencsés kevesek számára enged bebocsátást. Szerencsére én vagyok annyira kevés, hogy meghívjon magához.

Kovács András

Hogyan került kapcsolatba a japán kultúrával, és mi volt az az első erős élmény, ami meghatározta a japán karddal való viszonyát?
1969-ben születtem. A mostani rohanó világban online minden elérhető, de abban az időben, amikor 11-12 éves voltam, ott nem volt internet, és csak magazinokból lehetett bármit is fellelni más, távoli népcsoportokkal kapcsolatban. Először a Képes Újságban találkoztam a japán kultúrával. A cikkben volt egy katana és wakizashi párost ábrázoló kép. Teljesen lenyűgöztek. Miután elolvastam azt a cikket kimentem az apám műhelyébe, és kerestem mindenféle laposvasat, hogy azt a kardformát létre tudjam hozni. Nyilván abban az időszakban csak gyárakban és cégeknél voltak olyan eszközök, mint a sarokcsiszoló és a köszörűgép, így maradt a reszelő és a vasfűrész. Ezekkel próbáltam az első kardjaimat elkészíteni. Így kezdődött minden, hogy létre akartam hozni a képen látott kardokat. A kultúrához való mélyebb kapcsolódás csak 16-17 éves koromban kezdődött, onnantól már aktívabban érdeklődtem Japán iránt.

Hogy lehet magyarként közeledni egy ilyen távoli és ennyire más kultúrához, különösen a rendszerváltás előtti időszakban? Egyáltalán, bebocsátást nyerhet az ember ebbe a zárt világba?
Bebocsátást nyerni szabadon lehet, hisz ha elhatározzuk, hogy mivel szeretnénk foglalkozni az életben, akkor már csak a kutatómunka és kitartás kérdése az egész. Nyilván akkoriban nagyon nehézkes volt bármiféle szakirodalomhoz hozzájutni: a könyvtárban, ahová beiratkoztam, összesen két könyv volt Japánról, azok is elég felszínesek. Többször átolvasgattam őket, de még csak említést sem tettek a kardokról. Leginkább a történelmi résszel foglalkoztak, a szamurájokkal, sógunokkal, az egymással háborúskodó a tartományokkal, de volt szó bennük az építészetről és a kultúráról is. A ’80-as évek vége felé viszont már eljutott hozzánk is a japán nyelvű szakirodalom, amiből le lehetett fordítani azokat a részeket, amik a kardokról szóltak, de az elkészítésük metódusát még mindig zárt ajtók mögött tartották a Japán műhelyekben, és csak jóval később adták ki, mikor már nem lehetett titokban tartani.

Mikor tudott elutazni Japánba?
2023-ban jutottam ki. Úgy történt, hogy jött egy forgatócsoport a Tokió TV-től, és készítettek rólam egy 35 perces dokumentumfilmet, amit le is adtak Japánban, és olyan nagy sikere volt a műsornak, hogy kaptam egy meghívást az országukba. Nekem kellett meghatározni, hogy kihez mennék, és egy nagyon neves mestert Yasindo Yoshiharát jelöltem meg. Sose gondoltam volna, hogy erre sor kerülhet, de egyszer csak jött a pozitív válasz, és repültem is ki Japánba.
Ezen a ponton már rendelkeztem egy 80 százalékos tudással, a maradék 20 százalékot ott sajátítottam el, ami óriási ugrás volt, a legkényesebb kérdések és lépések a japán kardkészítésben, melyeket lehet, hogy kikísérleteztem volna 10-15 év alatt, de ott ezt tiszteletbeli európai tanítványként készen megkaptam. Megkaptam a tudást, bemutatták a gyakorlatban, és nekem is meg kellett ismételni. Mikor hazajöttem, már mindent tudtam, amit tudnom kellett.

Tehát a műhely elkészítése jóval megelőzte a Japánban tett látogatást. Mégis hogyan alakította ki, honnan vette hozzá a mintát és az eszközöket?
Tulajdonképpen csak magát a műhelyt készítettem el én, igyekezve, hogy építészeti elemek és díszítés tekintetében minél jobban hasonlítson egy tradicionális Japán kovácsműhelyre. A tűztér, a fújtatási rendszere, az üllő, mind ugyanúgy van kialakítva az én műhelyemben is, mint a japán mesterekében. Yoshindo Yoshihara is megjegyezte, hogy szinte ugyanolyan a műhelyem, mint az övé, csak neki mondjuk kicsit másképp vannak elhelyezve a téglák a kőburkolatban, de látja az elhivatottságomat. Én ezzel is hódolok a japán kultúrának: nem kék munkásruhában, cigivel a számban kovácsolok, és nem készítek mást, csak japán kardokat.

Azt gondolnám, hogy rengeteg kísérletezés és hiba árán jutott el ehhez a 80 százalékos tudáshoz. Hogyan zajlott ez a tanulási folyamat?
Eleinte csak reszeltem, fűrészeltem az acélokat: még nem beszélhettünk kovácsolásról, a végén nem volt hőkezelés sem. Az így készített “kard formájú tárgyak” formagyakorlatok kivitelezésére alkalmasak voltak, de vágásra, és valós vívási helyzetekre alkalmatlanok voltak. Apám javasolta, hogy tüzet kell használni, de persze nekem fogalmam sem volt, hogyan kell egy kemencét megépíteni vagy a tűzzel bánni, kovácsolni. Akkor mesélte, hogy a nagyapja kovácsmester volt, és eltanult egy-két technikát, amikor gyerekként dolgozott mellette: az acél nyújtásának, acéllapok tűzihegesztéssel való egybekovácsolásának technikáját. Megmutatta őket nekem is, és akkor mintha kinyíltak volna a szemeim, minden elsőre ment. Utána már nem is kellett ott lennie mellettem, csináltam és gyakoroltam magamtól. A hőkezelést, a megfelelő élkeménység elérését persze sokáig kellett gyakorolnom, mint mindenkinek, de magára a kovácsolásra teljesen ösztönösen ráéreztem. Nyilván előfordult velem is, hogy hőkezelésnél megreped egy-egy penge, de ez Japánoknál is ugyanúgy megesik, mondhatni napi történet.

Úgy vallom, hogy én inkarnáció vagyok, vagyis egy előző életből származik ez a tudás, mert minden magától jön. Semmin nem kell gondolkodnom, nem volt valós tanulási folyamat. Jött magától minden. Szerintem amit valamelyik korábbi életem során nem fejeztem be, az most ebben az életemben teljesedik ki. Kint Japánban is éreztem ezt az erőt. Olyan otthonosan mozogtam a műhelyben, hogy meg is dicsértek: azt mondták, hogy az ábrázatom európai, de belül japán vagyok. A tanítványaim éveket gyakorolnak mellettem, és megküzdenek a tudásért minden egyes nap, és öt év alatt csak az alapokat sajátítják el, utána kell még legalább öt év, hogy a saját műhelyükben kibontakozva belejöjjenek a kézműves mesterségbe. Nekem ez mind ösztönösen jött.

Akkor ebben tényleg vagy egyfajta sorsszerűség. Ismeri esetleg Kassai Lajost? Ő is nagyon hasonló motívumokról beszél, mikor az íjjal való kapcsolatáról és a lovasíjászathoz való viszonyáról kérdeztem. Ön nem gondolkodott soha abban, hogy valamilyen formában kiterjessze a tevékenységét?
Hogyne ismerném, rendszeresen le szoktam járni a völgybe feltöltődni. Az egy szakrális hely, jót tesz a léleknek. A somogyi térség az Árpád-kori kovácsoknak is fontos helyszín volt, mert ott működtek azok a kovács céhek, melyek a fegyvereket készítették. Őszintén szólva nem fordult meg még a fejemben, hogy terjeszkedjek. Ez kézművesség, nem pedig harcművészet, amit tömegsporttá lehet szélesíteni. Nagyon kemény fizikai, mentális megterhelést jelent, és nem mindenki tudná elviselni például, hogy nyáron, a szaharai körülmények között kovácsoljon vért izzadva, miközben fejben is teljesen ott van, hogy tökéletesen csinálja amit csinál. Sokan felvetették már, hogy lehetne egy iskolát csinálni, és tanítani a mesterséget, de az már nem lenne ugyanaz.

Pont az a megfoghatatlan művészeti érték veszne el, amit hitem szerint a munkámmal képviselek. Ezért van csak néhány, gondosan kiválasztott tanítványom, akiket a Yoshindo iskola szellemében tanítok, hogy ugyanazon értékeket vigyék tovább, melyeket Japánból hazahoztam. Amikor bent vagyunk a műhelyben, vagy egyedül ülök a tűz mellé, akkor… az ember kicsit kilép ebből a világból. Egy olyan buborék zárul be a műhelyfalak között, hogy ott csak magunk vagyunk. Az önvalónk, a tűz, amely alkot, illetve az acél, ami engedi, hogy megformáljuk. Ez egy nagyon szűk, intim tér.

Hány tanítványa van jelenleg?
Három. Az egyik már végzett, a másik pedig most decemberben vizsgázik majd le, illetve van egy japán-magyar házasságból származó rendkívül tehetséges fiú, aki még csak 16 éves. Ő a harmadik tanítványom.

Mégis hogyan lesz valakiből tanítvány?
Ezt a sors hozza össze. Eddig mindenkit elutasítottam, aki jelentkezett nálam. Nagyon-nagyon sok embert küldtem így el. Mindig én választom ki az alanyokat, a három tanítványomat is én kértem fel, mert láttam bennük a tüzet. Itt nem elég egy apró szikra, vagy a hirtelen felcsapó láng, amiből aztán semmilyen teljesítmény sem születik. Nem elég a hirtelen elhatározás, a mindent háttérbe szorító elhatározás kell. Ahogy én választom ki a megfelelő tamahagane acélt, amiből a kard készül, úgy választom ki az embert is, akiből a kardkovács készül. És mind a három telitalálat volt.

Most egy laikus bőrébe bújva kérdezem: mi az a különleges hozzáadott érték, ami miatt az ön által készített kardok milliós tétellé válnak?
Először is az, hogy aki készíti, az ténylegesen rátette erre az életét, ami több évtizedes tanulást jelent, nem az íróasztal mellett ülve, hanem a gyakorlatban művelve a mesterséget úgy, hogy a kézműves minden idejét beleöli a szenvedélyébe. Mert ezen a szinten ez már egy életforma. Rengeteg lemondással járt, hogy eljussak idáig. Több mint 40 évnyi tapasztalatról és gyakorlati tudásról beszélünk. Benne van az elhivatottság is, hiszen én térdelve töltöm a napjaimat a műhelyben, ahogy az a tradicionális japán kardkovácsolásnál elvárt, amihez kell a fizikum és a mentális energia.

Végül de nem utolsó sorban ott az alapanyag beszerzése, ami azért nem úgy zajlik, hogy bemegyünk a vastelepre, veszünk valami vasanyagot, aztán kovácsolgatunk. Meg kell vásárolni és Kínából be kell hozatni a vashomokot, amiből aztán tudni kell tamahagane acélt olvasztani, 3-4 hétig hajtogatni, majd kovácsolni és pengét készíteni belőle. A pengeanyagnak és magának a pengének a megmunkálása is hosszadalmas, kényes feladat, ami után még el kell végezni a korábban is említett, rizikós hőkezelést, majd pedig a csiszolást, ami Japánban önmagában is egy külön mesterségforma. Végezetül el kell készíteni a kard többi részét is, kezdve a lakkozott hüvelytől a rájabőrrel bevont, fonatos markolaton át az esetleges pengevésetekig. Egy kardnak tehát már az alapanyagköltsége több százezer forint, és még nem is látott üllőt.

Kiszámolható egyáltalán, hogy a gyakorlatban ez mennyi munkaórát jelent?
Hetekben, hónapokban gondolkodok. Vannak itt a falon olyan kardok, amiken csak a vésetek elkészítése fél évig tartott, és már az is több millió forint értéket képvisel. Nem ritka, hogy egy-egy darabra több évet vár a leendő tulajdonosa.

Mesélne egy kicsit a kardkészítés folyamatáról?
Minden a satetsu-val, a vashomokkal kezdődik, amit szénnel kell kohósítani, melynek során kijön belőle a tamahagane nevű, szénben rendkívül gazdag matéria. Utána ezt egy vékony lappá kell kovácsolni, majd felhevíteni 750-800 fokra és belemártani a vízbe, amitől rideggé válik, így darabokra lehet tördelni. Az így keletkező anyagot aztán ráhelyezzük a rúdra, vizes rizspapírral körbetekerjük, agyaglével leöntjük, bevonjuk és leszigeteljük szalmahamuval, hogy egy burkot képezzen az 1200-1300 fokosra hevített acél körül, és elzárja az oxigéntől az acélt, amikor a nagy hőfok következtében megtörténik a tűzihegedés. Ezt követően elkezdjük hajtogatni az acélt, nagyon sokszor. A kard különböző keménységű részeit ezután egybe kell kovácsolni, a pengét lehegyezzük és élre kovácsoljuk, majd egy tradicionális agyagtechnikával elő kell készíteni a pengét a hőkezelésre, hogy csak a vágóélt eddzük meg. Ilyenkor jön létere a hamon, a pengemintázat, mely az egy-másfél hetes csiszolási folyamat után láthatóvá válik. A legvégén történik a hüvelymarkolat készítése, szerelvényezés, ekkor áll össze a kard.

Gondolom minden alapanyag és eljárás teljesen autentikus.
Természetesen, a tradicionális kardkészítéskor erre is oda kell figyelni. Ezért is fordulhat elő, hogy amikor végül megszületik egy ilyen kard, az ára 1 millió forinttól akár 9-10 millió forintig is felmehet.

Kik szoktak rendelni öntől?
Általában gyűjtők, “újgazdag” vállalkozók, vagy igazi japán mániások, akik jobbat akarnak a mindenki számára elérhető, olcsó kínai kardoknál, ugyanis komolyabb darabokat nagyon nehéz lepapírozni és legálisan kihozni az országból. Ritkán, de vásárolnak tőlem harcművészek is: ők sajnos nem engedhetik meg maguknak az ilyen drága pengéket. Az érdeklődők eljönnek hozzám és megnézik, hogy miből dolgozok, milyen körülmények között kovácsolok, aztán rendelnek tőlem egy kardot, több éves előjegyzéssel.

Visszatérve az ön személyére: mit gondol, hogyan változtatja meg valakinek az életét az, hogy ténylegesen az egész valóját egy ilyen mesterségnek szenteli?
Egy végtelenül pozitív ember beszélget most önnel. Nyugodt szívvel ki tudom mondani, hogy amit ezen a területen el lehet érni, azt elértem ebben az életemben. Végtelen boldogság és harmónia jár át. Persze ehhez szükséges a családom, és különösen a feleségem támogatása, hogy van egy biztos hátterem, és plusz motivációm az alkotásban. Így teljes mértékben ki tudok teljesedni.

Egyszer megkérdezte a feleségem, hogy hiányoznak-e az emberek az életemből, hiszen itthon dolgozok. Azt válaszoltam, hogy nem, mert az emberek jönnek hozzám. Hasonló gondolkodású egyének, rokonlelkek, akikkel egy nyelvet beszélünk. Nem győzöm őket csoportokra leosztva naptárazni, hogy betekintést nyerhessenek a munkámba. Feszültségmentes, stresszmentes és maradéktalanul boldog az életem, ami a mai világban hatalmas kincs.

Van valamilyen távlati cél, vagy következő lépcsőfok, amit el szeretne érni?
Ahogy az lenni szokott, az új célok folyamatosan elénk tárulnak. Azzal, hogy elértem mindent, lezárhattam egy fejezetet az életemben, és most már a továbbiak arról szólnak, hogy gyakorlok, készítem a kardokat, mindig a tökéletességre törekedve, ami újabb örömök forrása számomra. Nem titkolt szándékom ismét kimenni Japánba, vissza Yoshindo mester műhelybe, még többet tanulni és tökéletesedni a kardkészítés művészetében. Ez még egy nagy álmom.

Sikerült már megkarcolnia ezzel a száz százalékos tudással a tökéletességet, vagy “csak” 99 százalékot tud átültetni a katana platóni ideaképéből az anyagi világba?
Az mindig 99 százalék marad, mert ember nem tud tökéleteset teremteni, csak Isten. Lehetetlen feladat, de próbálkozni kell, egyre közelebb és közelebb kerülve hozzá. Egyébként készültek már olyan darabok, amiket ha kitennék egy japán múzeumba, nem mondanák meg, hogy európai mester készítette őket.

A csoportok a látogatás alkalmával a kovácsolás aktusába is betekintést nyerhetnek?
A négy órás nyílt nap nálam úgy szokott zajlani, hogy először bemegyünk a nyári galériába, ami a 400 négyzetméteres japánkertre nyílik. Először tartok magamról egy előadást, hogy megismerjenek a látogatók. Utána beszélek nekik a japán kardokról, melyeket aztán kézbe is lehet venni: a kiállítási darabok között vannak általam készített kardok, illetve eredeti, több száz éves antik pengék is. Majd megnézzük a japánkertet, elmesélem a történetét, végezetül pedig jön a bemutató a kovácsműhelyben, ahol a résztvevők egy óra hosszában tekinthetik meg, ahogyan az acél formálódik a kalapácsom alatt. Ennek mindig nagy sikere szokott lenni.

Szokott gyakorolni a kardokkal?
Régen rendszeresen végeztem vágásgyakorlatokat, amit japánul Battado-nak neveznek. Formagyakorlati elemekkel nyilván nem próbálkoztam, nekem a vágásokra volt szükség, hogy le tudjam tesztelni a kardokat, amiket készítek. Ezek a gyakorlatok húst imitáló, áztatott gyékényből álló tatami kötegeken vagy bambuszon történnek, amiket nem egyszerű mutatvány átvágni. Egy ponton már eljutottam arra a szintre, hogy nem volt szükség tesztelésre, ránézésre meg tudtam állapítani a minőségét. Mostanában már csak akkor szoktam vágni, amikor az ügyfelek megkérnek rá, és amikor jön a vevő átvenni a kardját, megmutatom, hogy mire képes a penge.

- Kitahito

Megosztás Megosztás
Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Összes hozzászólás megtekintése

Még több Interjú