logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Filmkritika / 2016/01/16 / Szerző: Kitahito

400 days

A horror mellett a sci-fi a másik mostohagyermek, melyet a filmgyártás évtizedei alatt, avatatlan kezek áldozatos munkájával sikerült olyan szintre aljasítani, hogy mára már az egyik legnívótlanabb és legkevésbé komolyan vehető műfaj lett. Erre jön Matt Osterman, és még egyet belerúg a haldokló, fogatlan oroszlánba.

400 days 0

Nagy nap ez a mai! Végre terítékre kerülnek egy gyönyörű nő belei, ugyanis az Egy gyönyörű nő belei című 1986-os japán horror klasszikusról fogok írni!… Most, hogy a 16 év alatti olvasók kimentek a szobából, beszéljünk a 400 days c. 2015-ös amerikai misztikus sci-fi filmről, melynek semmi köze a Walking Dead univerzumához. Már a párosítás is hagyhat némi kívánnivalót maga után, hiszen a misztikum és a tudományos fantasztikum házasságának egyedül egy helyen van létjogosultsága, mégpedig a Szcientológia egyházban. Sőt, valószínűleg még ott sem. Na de hagyjuk a thetánokat és a midokloriánokat békén, értekezzünk inkább magáról a műről.

Szóval, a filmet a többé kevésbé zöldfülű Matt Osterman írta és rendezte, olyan alacsony költségvetésből, amilyen alacsonyból csak elképzelhető. Számadatokat nem találtam, de nem is igazán szükséges. Elég csak a nagyon műanyag hatású és karácsonyi sorizzókkal ékesített, űrhajóbelsőt idézni kívánó díszletre tekinteni, és megérthetjük, mennyire limitáltak voltak az anyagi lehetőségek. Ennek ellenére a látvány nem lett vállalhatatlanul rossz, és ha sikerült volna valami épkézláb történetet vagy valamennyire is tehetséges színészeket felsorakoztatni mellé, akkor egy meglehetősen erős, szórakoztató B-C kategóriás sci-fi horror született volna, és nekem meg nem lenne okom a panaszra. Sajnálatos módon, ez nem valósult meg…

Látom, ahogy a budget kikönyököl a képernyőn…

Történetünk szerint a saját űrprogrammal rendelkező Kepler Industries nevű amerikai magánvállalat elvégez egy kísérletet, melyben négy potenciális asztronautát zárnak össze 400 napig, szimulálva ezzel egy képzeletbeli bolygóközi küldetést. A siker érdekében felállítják a lehető legösszeférhetetlenebb, mentálisan teljesen instabil csapatot, amit a mindenkori űrkutatás valaha látott:
Theo (Brandon Routh) nemrég szakított a barátnőjével, a film elején épp a börtönből hozták ki (személyesen a program vezetője). Magába forduló, depresszív, már-már katatón módon közönyös, alulmotivált, és teljességgel karaktertelen szépfiú. Na, ő lesz a főszereplő, és nem mellesleg a parancsnok. Hurrá.
Emily (Caity Lotz), Theo ex-barátnője (mert miért ne legyen generált konfliktus is?) szintén a legénység tagja, és amúgy az egyetlen nő. Érte menne a hímek vadkanharca, de egy-két felvillanástól eltekintve ez a teljesen nyilvánvaló szál kimarad a filmből. Emily unalmas, szürke, lehengerlően jellemtelen szereplő. Az egyetlen fontos tulajdonsága azon kívül, hogy van hüvelynyílása, az a megnyugtató tónusú, együttérzőnek szánt hangja.

Dvorak (Dane Cook) amolyan fitness-alfahím, aki kis kézi kamerával filmezi magát a futópadon, felszínesen ‘jófejkedik, de ordít róla, hogy tele van gátlásokkal, túlkompenzálással és lefojtott indulatokkal a gyerekkora miatt, amit a film diszkrét módon a pofánkba is vág egy ponton, mert ha addig nem jöttünk rá Dvorak 2D-s karakterének a mozgatórugóira, akkor tényleg minden segítségre szükségünk van. Erőszakra hajlamos, instabil és veszélyes alak, minden szempontból alkalmatlan a küldetésre, és még ebben az inkompetens közegből is kilóg.
Bug (Ben Feldman). Ő az az arc, akit általánosban mindig megvertek a felsősök, de cserébe még az osztályon belül is szívatták. Egy sablonos történetben Bug lenne a legkisebb királyfi, aki a végén megment mindenkit, de itt nem. Teljesen feleslegesen van jelen, semmihez nem tesz hozzá semmit, látszólag nem is ért semmihez azon kívül, hogy betépett/álmodozó fejjel simogatja a paradicsompalántákat. Már a film elején is lehetetlenül introvertált, és kb. 2 nap alatt bekattan, és elkezd labirintust rajzolni a hálófülkéje falára. A 20 évesnek kinéző fizimiskájával nagyon hiteltelenül hozza a családapát, akinek történt… valami a fiával, és emiatt megállás nélkül kesereg. Értelemszerűen őt is feltétlenül be kellett válogatni a szupercsapatba.

Into space we go!

Szóval itt van ez a négy szerencsétlen, akiket egy heveny, mezőn tartott sajtótájékoztató (már ha azt a szánalmas low-budget jelenetet lehet annak nevezni) után bezárnak egy föld alatti bunkerbe, ami tökéletesen megegyezik azzal a valóságtól elrugaszkodott képpel, amit a rendező egy űrhajó belsejéről elképzelt. Itt kell 400 napig tengődniük, és úgy csinálniuk, mintha valóban küldetésen lennének, így már egyből a legelején láthatunk egy roppant izgalmas, adrenalintól túlfűtött kilövés-szimulációt, melyben a hőpajzs egy darabja beakad, és nem válik le, de pár fokos pályamódosítással sikerül elérni, hogy kiszakadjon a helyéről. Innentől kezdve már csak az űrben való sodródás van hátra, és a hatalmas kaland, hogy túléljék Dane Cook idegösszeomlását, Bug skizofrén tripjeit, és Theo kapcsolati krízisét, miközben mindenki meg akarja dönteni a feszülős pólókban flangáló Emily-t.

Azt hihetnénk, hogy a 400 days arra fog ráfeküdni, hogy a karakterek hogyan kezdenek el egyre jobban becsavarodni, hogy mélyülnek el a konfliktusok, hogy veszítik el a kapcsolatukat a valósággal, és végezetül hogyan esnek egymás torkának. Ha így tett volna, akkor kaphattunk volna egy sablonos, de végső soron elfogadható filmet. Csakhogy Matt Osterman úgy gondolta, hogy ez a téma senkit sem érdekel, ezért fogta az épkézláb alapkoncepciót, és kidobta a francba. Mert ugye miért nézne bárki egy sci-fi környezetbe ültetett pszichológiai horrort a pszichológiai horrorért, vagy akár csak a tudományos fantasztikumért? Nem így működnek itt a dolgok. Dont be a silly goose!

„Tired and hung over aren’t moods, I need something like happy, sad, depressed… angry.”

Maga a bunkerbeli élet relatív normalitása nagyon gyorsan véget ér, ugyanis történik… valami (nem csak a spoilerezés elkerülése végett mondom így, tényleg nem derül ki), ami rázkódással, némi hangeffekttel, valamint a napelemtáblák által biztosított energiamennyiség drasztikus csökkenésével jár, és pluszba a központtal is elveszítik a kapcsolatot. Nem tudják, hogy mi a franc van, és még kb. egy évet kell odalenn tölteniük, tehát minden adott ahhoz, hogy szép fokozatosan elveszítsék az eszüket a szereplőink. De ugye a rendező úr úgy vélte, hogy ez minket annyira azért nem foglalkoztat, így hatalmas ugrásokkal kerülte meg azt a hálátlan és nehézkes procedúrát, hogy bemutassa a karakterek lassú pszichés leépülését.

-Takarodjatok csak lefelé!

Kapunk néhány életképet, de a többségük jelentéktelen, és csak azt az érzetet kelti bennünk, hogy itt rengeteg minden történik, amit érdemes lenne látni, csak épp valamiért nem mutatják meg nekünk. Dvorak számítógépének a képernyőjén rendre gyanús feliratok villannak fel; Bug talál egy egeret, akivel egyből barátok lesznek, de Cook kapitány széjjeltapossa; éleződik a hormonharc Emily nemi szerve körül; és Theo továbbra is fapofával csinálja, amit eddig sem csinált.

Azt hinné az ember, hogy majd azért csak-csak kialakul valami, de úgy néz ki Osterman azt gondolta, hogy ha már úgysem foglalkozott a lélektani vonulattal, akkor kár lenne időt pazarolni a szükséges ködösítésen túl a szereplők mentális kondíciójára, és annak alakulására. Evidensnek tűnik, hogy a legénység tagjai sokszor hallucinálnak, és meg lett pendítve az is, hogy ez bizonyos szereknek köszönhető, melyet (valaki, valamikor, valahogy) a szervezetükbe juttat. De mindez szinte teljesen lényegtelenné válik, mikor a játékidő felénél egy félmeztelen, szürke, poszt-apokaliptikus kannibál beszökik a bunkerbe.

HúÚúÚú… vajon mi lehet odakint? Talán az a furcsa rengés és robaj valami globális kataklizma miatt történt? Ez még mindig szimuláció? Ha kimegyünk, akkor elbukunk a teszten? – Ilyen és ehhez hasonló kérdések röppennek fel az esemény hatására, és miután a műtőasztalra fektetett, leszedált, de le nem kötözött kannibál eltűnik, úgy döntenek, hogy expedíciót indítanak a felszínre, melyet annak ellenére is pulcsiban tesznek meg, hogy van normális védőruhájuk, és felmerül egy esetleges atomkatasztrófa lehetősége is.

Persze a szabadban hideg, sötét, és nagyon sok por van, így gyorsan bemennek, felöltöznek rendesen, lecsapják az akadékoskodó Dane Cookot (aki szerint mindez természetesen csak a teszt része) és elindulnak felfedezni a bátor új világot. A korábbi tájnak nyoma sincs, de ha ott lenne, akkor sem tudnánk róla, hiszen a film irracionálisan sötét. Oké, hogy látszólag amúgy is éjszaka van, és vastag portakaró fedi az eget, de nem jutott eszükbe mondjuk egy kicsit várni, legalább hajnalig? Addig elücsöröghettek, vagy akár rendesen fel is készülhettek volna egy komolyabb felfedezőútra. Vihettek volna fegyvert, élelmet, műszereket… valamit?

I’m a legit spaceguy. I do space all the day.

Nem. A néző ugyanakkor munkába állítja az elméjét, hogy kitalálja, milyen kataklizma pusztította el a felszínt, már ha az egész nem egy szimuláció, ahogy Dvorak mondta. Mivel nincs sugárzás, valószínűleg nem potyogtak atombombák. Szóval lehet mondjuk… szupervulkán? Lehetne az is, de a por analízise kimutatta, hogy olyan anyag van benne, mint azokban a mintákban, melyeket a Holdról hoztak annak idején. Felmerül a kérdés, hogy egy tisztán szimulációs célokra létrehozott bunkerben miért van olyan felszerelés, amivel a mintákat lehet analizálni, na meg Theoék miért kaptak működő űrruhákat, mikor amúgy sem mehettek volna ki, de hagyjuk ezt. Szóval vagy egy meteor kaszálta el a Földet, vagy a Hold csapódott belénk valami misztikus oknál fogva, de az is a képbe került, hogy a Kepler emberei poénból szétszórtak több száz tonnányi Holdport a bunker lejárata körül.

Mindenesetre rövidesen rátalálnak egy házra, és benne egy térképre, mely elvezeti őket egy Tranquility nevű településre. Az utcát erős reflektorok világítják meg, az épületekből gyanús, marcona emberek szállingóznak elő, így inkább betérnek egy Zell (Tom Cavanagh, az egyetlen színész a filmben, aki kiérdemli ezt a titulust) nevű fazon fogadójába, aki mindenkinél gyanúsabb, nem képes értelmes választ adni egyetlen feltett kérdésre sem, viszont cserébe halkan és irritálóan bizalmaskodva suttog.

„Hey bro, You got any more of those smokes?”

Hőseink nyilván meg akarnák tudni, hogy mi történt, hiszen nem valószínű, hogy a magánvállalat besötétített és ‘behomokviharozott volna egy több négyzetkilométer alapterületű zónát csak azért, hogy őket megtévessze. Persze Dvorak továbbra is szkeptikus, így észreveszi Zell fülében a mikrofont (vagy fülzsírt), aminek az érintett értelemszerűen nem örül, ezért ad nekik levest. Nem nyaklevest, csak levest. És beszélgetnek tovább. Nagy nehezen ki lehet belőle húzni némi ködös információt: senki sem tudja, mi történt, egyszer csak jött valami fényes izé (meteor, UFO rakéta, netán egy rossz szóvicc), elkaszálta a Holdat, ami teljesen szétesett, a port és a holddarabokat permetezve a bolygóra, melynek következtében minden sötét és roppant mogorva lett.

Radioaktivitás, vírusok, por, oxigénhiány pls?

Tekintsünk el attól, hogy ez a magyarázat mennyire sántít, mennyire felel meg a “senki sem tudja, mi történt”-kijelentésnek, és fogadjuk el a dolgokat úgy, ahogy vannak. Vagy épp csináljunk úgy, ahogy Dane Cook, vagyis menjünk át a kocsmába, igyunk meg 5-10 pohárnyit a csehó híg, barna fekáliára emlékeztető specialitásából, majd szedjünk fel egy riporter csajt a sajtótájékoztatóról, és soha többé ne kerüljünk elő. Eleinte úgy tűnik, hogy a többiek meg akarják keresni, (igazi amerikai bajtársiassággal zárásig ülnek a kocsmában) de aztán mégsem, ami nem meglepő, tekintve, hogy mekkora farok volt.

Inkább elmennek aludni valami megmagyarázhatatlan térhurkokkal teli épületbe, ahol meg Bug tűnik el. Theo és Emily őt sem keresi meg, helyette elindulnak vissza az “űrhajóhoz”, de miközben egy helyben állnak az út közepén, valahogy szétválnak. Theo bemenekül egy KÖjÁl-szkeptikus konyhára, ahol gyaníthatóan embereket főznek, és megmenti a korábbi kannibált, akivel még a bunkerben volt szerencséjük találkozni. Úgy néz ki csak ezt az egy alakot sikerült elcsábítani a “félmeztelen kopasz kannibál”-castingra. Mindegy, ő sem tűnik fel ezután soha többet, viszont Theot leszúrja a konyhás néni, mikor véletlenül, nagy lendülettel nekigyalogol egy demonstratíve maga előtt tartott késsel.

„Something is very wrong out there…”

De hősünket ez nem zavarja. Mit neki egy arasznyi penge, igazából lábon kihordaná a dolgot. Nemsokára összefut Emilyvel, aki biztos ami biztos alapon bekötözi, kicsit enyelegnek a térképes házban, miközben valakik éjjellátókon át figyelik őket, és mi megint elkezdhetünk elméleteket gyártani a semmiről, hogy hú, ez most mit jelent. Visszaszöknek a bunkerbe, de nincs sok nyugtuk, ugyanis Zell, meg egy mackós termetű, redneck kamionsofőr lemászik utánuk, és itt már nincs mese, ökölre kell menni a túlélésért. Képbe kerül egy konyhakés is, és Zell is előveszi a pisztrángfilézőjét, szóval vér folyik, emberek halnak meg, de talán nem árulok el nagy titkot: Emily és Theo túlélik. Csak azért, hogy pont leteljen a 400 nap, a képernyőn megjelenjen a Kepler előre felvett gratuláló üzenete, és kinyíljon a bunker csapóajtaja, melyen vakító napfény (vagy reflektorfény) csorog be. És így lett vége a filmnek.

Kamera által unalmasan…

Csak hogy tiszta legyen: ilyen rohadt, olcsó, gedvadék befejezést én már nagyon régen nem láttam. Nem derül ki semmi. Nem tudjuk meg, hogy mi lett az eltűnt tagokkal, mi történt a külvilágban, vagy hogy történt-e egyáltalán valami. Lehet, hogy tényleg egy globális katasztrófa pusztított el mindent, de ugyan így lehet az egész egy nagyon jól megkoreografált teszt is, vagy valami banálisan kényelmes és hiteles képzelgés, melyet a feltételezhetően szervezetükbe juttatott tudatmódosító szerek indukáltak. Basszus, az is lehet, hogy a négy hülye még mindig ott fekszik a bunker padlóján, nyálcsorgatva ‘haluznak a beléjük pumpált ipari mennyiségű drogtól.

A kannibál, őrült városlakók akár idegen lények is lehettek. És azok a gyors snittek, melyekben a kamerák rendre megmozdultak a bunker falain… akár ez is lehet képzelődés. A film nem döntötte el, hogy az objektív valóságot, vagy a valószínűleg bekábszerezett szereplők szubjektív szemszögét akarja a nézőnek megmutatni, így a kettő keveredett egymással, minden kétségbevonható lett, és az összes elmélet vagy spekuláció megmagyarázható azzal a dupla csavaros történetvezetési huszárvágással, hogy “hallucináció és kísérlet”. Végeredményben minden fel lett áldozva a misztikum oltárán.

„Congratulations. You made it. I know the voyage was brought with difficulties and surprises. I just want you to know from the bottom of my heart how proud I am of you.”

Az események a valóságból rendre átcsúsznak a képzelet meg az emlékeke birodalmába, ami egy jó rendező keze nyomán olyan mindfuckos élményhez vezetne, hogy napokig agyalhatnál rajta. Itt szimplán csak zavaró, hogy az amúgy érdekes történet a sok inkonzisztens zagyvaság miatt egy helyben toporog, nem haladunk semerre, csak zajlanak az események, de nincs jelentőségük, mert nem visznek minket közelebb semmilyen végkonklúzióhoz. A film első harmada döcögősen indul, vontatott, kissé unalmas, és látványosan filléres, de legalább elhittem, hogy lesz jelentősége a későbbiekben. A maradék két harmad viszont nem más, mint egymásnak ellentmondó, inkoherens utalások és ködös támpontok halmaza.

Nem vagyok őrült, esküszöm! De hová bújt az a kisgyerek?!

És ha ettől eltekintünk (ne tegyük): nem tudtam izgulni a szereplőkért, mert nem került kibontásra a karakterük, nem estek át semmilyen jellemfejlődési változáson, csak papírforma szerint bemutatták a forgatókönyvben nekik megírt előtörténeti elemeket misztikus köntösbe csomagolva. És ez még a jobbik eset, mert Emily és Theo konkrétan megmaradtak ugyanolyan jelentéktelennek és jellemtelennek, mint amilyenek az elején voltak. Valahogy nem jutott idő rájuk, mert sokkal fontosabb volt például Bug bolondériáját néznünk, ahogy halott gyerekeket kerget a kabinjában, ami ugye rettentően sokat adott hozzá a történethez. Ami már csak azért is fájó, mert elvileg Theo volt a főszereplő, és jóformán semmit sem tudtunk meg róla azon kívül, hogy együtt volt Emilyvel.

Ellenben ugye Bug kisgyerekes hallucinációiból egy valagnyit kapunk, bár nem tudom, ki a francot érdekel az, hogy Ben Feldman sötét folyosókon, sírós képpel üldözi a semmit. Ugyanígy marhára nem voltam kíváncsi Dvorak szeretethiányos kálváriájára. Ez a film totális képzavarba került azzal kapcsolatban, hogy mit is akar elmesélni. Lehetett volna egy pszichológiai alapokon nyugvó horror-thriller, poszt-apokaliptikus akció, karakterdráma, misztikus thriller, de inkább mindet akarta, az összes műfaj összes elemét belesűrítette 90 percbe. Voltak jó pillanatai, és ezt nem fogom eltagadni tőle.

„IT DOESN’T MAKE ANY SENSE!”

Viszont mindegyik ilyen momentum Tom Cavanagh karaktere és lehengerlő színészi játéka köré épült, aki még a legnagyobb jóindulattal is csak egy 2-3 jelenetes mellékszereplő, és mint ilyen, nagyon kevés ahhoz, hogy megmentse a 400 days ezer léktől süllyedő hajóját a pusztulástól. Hiába sikerül megteremteni a feszültséget, ha az egész meddő toporgásba fúl, és a rendező nem tud mit kezdeni vele, nem akar levonni végkonklúziót, nem akar magyarázatot adni, mert akkor nyilvánvalóvá válnának a logikátlanságok, így csak elkeni az egészet misztikummal, és kiszúrja a néző szemét egy nyitott, ostoba befejezéssel. Ez egy olyan égetnivalóan szennyes tendencia, amivel azok a wannabe-alkotók élnek, akik sikeresen eltanulták a nagy műfaji klasszikusok formai húzásait, de nem értették meg a tartalmi részt, ami hitelt adna nekik, és ami miatt olyan jóm működtek. A rendező azt az érzetet akarja kelteni, hogy a film okos, van mit felfejteni, van megoldása a rejtélynek, amit elrejtettek a szimbólumok és utalások audiovizuális útvesztőjében. Valójában ez nem több egy olcsó intellektuális blöffnél.

Ti tényleg nem tudjátok, mi történt? TÉNYLEG? Hát mi sem…

Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire hiányérzetem volt, mikor a stáblista elkezdett felkúszni a képernyőn. A történetnek így, ebben a formában nincs semmi értelme. A borítón az áll, hogy “They have time to kill.” – és nagy piros pont annak, aki ezt az okos szójátékot kitalálta. Csakhogy a film nem teljesít egyet sem a mondat által keltett elvárások közül. Az időt, amit el lehetne ütni, vagy ölésre fordítani, egyszerűen csak átugorjuk, a játékidő java az utolsó egy, másfél napban zajlik.

És amikor ennyi inkoherens hülyeséget zúdítanak a nyakunkba, nem fog érdekelni, hogy ki nézi őket éjjellátókon át, miért szívja el a külvilág az oxigént a kísérleti területről, miért vezet egy emberek által kúszva járható szellőző a felszínre a hermetikusan lezárt bunkerből, vagy hogy miért hever egy pontos jelzésekkel ellátott térkép a világ egyetlen őrült kopasz kannibáljának a házában. Nem érdekel. A végén már nem tudott izgatni, hogy csak szopatják a szereplőket, vagy tényleg megesett az a globális, űrön való holdpor-áthullós kataklizma, mert az egyik kivitelezhetetlen, és indokolatlanul sok munkát igényelne úgy, hogy az ég világon semmi haszna nem lenne, a másik viszont alapból ostobaság. Még ha a legkedvezőbb forgatókönyvet nézzük, akkor is… mit bizonyítana az, hogy négy inkompetens, instabil, alkalmatlan embert összezárnak egy futurisztikus barlangban 400 napra?

„Let’s come on out of there, and let’s call this mission done.”

Hogy ezt a 4 hülyét semmi esetre sem szabad űrhajó közelébe engedni? Hogy intenzív stimuláció és magas stressz hatására depressziósak vagy agresszívek lesznek azok, akik amúgy is hajlamosak a depresszióra és az agresszióra? Hát köszönöm, marha nagy reveláció, ezért tényleg érdemes lefolytatni egy borzasztó drága, elképesztően körülményes, és mellesleg roppantul veszélyes kísérletet. Ami még sokkal költségesebb és rizikósabb lenne, ha a külvilágban látott dolgokat valóban kivitelezték volna. Vagy most mindennemű szarkazmus nélkül higgyem azt, hogy észrevétlenül valami hallucinogén anyagot adtak a szereplőknek, és homokkal dobálták őket egy sötét teremben? Vagy talán az idegenek voltak! Mint a 2001 – Űrodüsszeia végén?

…most akkor tényleg, komolyan nem tudjátok, hogy mi történt?

Mondjuk úgy, igen erősen kétlem. Ha viszont történt egy globális katasztrófa (igazából mindegy, milyen), akkor az összes apró, elhintett jel, ami ebben a hitben meg akart ingatni minket megmagyarázhatatlan, és ami még rosszabb, teljesen értelmetlen. Persze megint mondhatjuk azt, hogy “biztos csak ‘odahallucinálták a mikrofont Zell fülébe, meg csak képzelték, hogy éjjellátóval figyelik őket a távolból a tudtukon kívül”. Mindent meg lehet magyarázni a drogokkal meg a hallucinációval, ugye? Esetleg dobjuk még be a kalapba a skizofréniát, a tudathasadást, az UFO-kat, és egy kis kormány-összeesküvést, és lefedtünk minden támadási felületet! Így kell filmet készíteni, igaz?

Á, nem ragozom tovább. A 400 days egy átgondolatlan, bugyuta, túlmisztifikált budget-mozi, ami akár jó is lehetett volna, ha el tudja dönteni, hogy miről akar szólni, már ha egyáltalán. Helyette inkább belenyúlt mindenbe, a magyarázatokat meg elhabizta, remélve, hogy majd a néző jóindulatúan összeokoskodik magának egy értelmes filmet, vagy beleborzong az érthetetlenség delejes érzésébe, és nem firtatja a dolgokat. Hát francokat. Ez nem így működik, kedves Matt Osterman.

2 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

A lokálpatrioti...

Következő kritika:

Az elit mártíro...

Még több Filmkritika