Mi az utálatos? Mi az idegesítő? Értelemszerűen ezek szubjektív kategóriák, melyek nagyban függnek a szemlélő személyétől, beállítottságától, ízlésétől, valamint az elfogyasztott kulturális termékek mennyiségétől és minőségétől. Mondhatnánk hát, hogy ízlés dolga. Az én ízlésemé. De ez aligha lenne kielégítő: mert a klisésség ténye nem egyéni megítélés vagy preferenciák kérdése. Tisztában vagyok vele, hogy a közhelyességet nem lehet, és talán nem is érdemes teljes mértékben elkerülni. Önmagában nem is a panelekkel van a baj. De a használatuk módja, gyakorisága, és a velük elérni kívánt cél igenis sokat számít. Ha a néző látja a bábjátékos kezét kilógni a paraván mögül, kiszúrja a vékony damilokat, mellyel a történetet rendező isten a szereplőket mozgásra bírja, valamint teljes bizonyossággal és félreérthetetlen pontossággal körvonalazódnak ki előtte az elvben láthatatlan praktikák, melyekkel a darabot instruálják, és a végső nagy katarzis felé lökdösik… nem csorbítja, vagy akár lehetetleníti el ez a fajta transzparencia az élményt? Még ezt sem feltétlenül hiszem, hisz kellő beleéléssel ezen is túl lehet lendülni. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy van egy hierarchia a klisék között. Akárcsak az alkotók között. Az itt felsorolt pontok azért tudnak utálatosak és idegesítőek lenni, mert jellemzően az apokalipszis négy lovasának, vagyis a tehetségtelenségnek, az ötlettelenségnek, a lustaságnak és a konformizmusnak kísérői. Rendre valamilyen deficitnek a jelei. Azt mutatják, hogy valaki nem végezte el a munkáját, nem tette bele az alkotásába azt a plusz erőfeszítést, mely segít ellentartani a művészet legnagyobb ellenségének: a poros, bágyadt középszerűségnek. És hogy miért kell erre rámutatni? Nos, a mi feladatunk, hogy elválasszuk az ocsút a búzától. Ezt végső soron senki nem teheti meg helyettünk, vagy ha megteheti, akkor sem érdemes ölbe tett kézzel várnunk rá, már csak a magunk felé tanúsított tiszteletből sem. Ez a mi személyes feladatunk. Magunktól, magunkért. Nos, túrjunk is bele abba a rút maradékba…

1.: Gyerekkori barát love interest.

Ugye tudjuk, hogy van az a szomszédban lakó lány, akit már egészen kicsi korodtól kezdve ismersz, együtt voltatok sülve-főve, melynek bizonyítéka minden esetben egy, azaz egy reprezentatív történet, amit először expozíciós céllal, majd a dramaturgiailag fontos helyzetekben fel lehet emlegetni, bizonyítandó a köztetek jelenlévő rettentően erős köteléket. ‘Szomszédcsaj-chan teljesen átlagos, esetleges rejtett képességektől eltekintve (melyek a szükséges pillanatban váratlanul felszínre törhetnek…) nincs benne semmi érdekes, de a normalitás fundamentumának lebetonozásához zsaluként szükség van rá. Kell egy alap, melyhez a galaktikus hódítókkal birokra kelő hős képzeletben visszavágyódhat. Nagyjából ennyi szerepe is van a lánynak. Az ő pár vonallal felrajzolt karaktere az a bázis, melyre aztán a történet felhúzhatja felépítményét. Önmagában teljesen érdektelen és értéktelen, egyedül a hős viszonyrendszerében lehet számottevő, akkor is legfeljebb csak egy természetes párkapcsolati opcióként, mely azonban rögtön elvetésre kerül, amint feltűnik a valóban érdekes(nek kikiáltott, de igazából többnyire szintén rettentően közhelyes) ÚJ LÁNY, aki egyből első számú nősténnyé avanzsál, így szegény vetélytársa (aki valójában sosem volt vetélytárs) megmarad arra, hogy az iskola tetején naplementét nézve biztosítsa hősünket arról, hogy ha majd a világ megmenekül, és minden visszatér a régi kerékvágásba, akkor majd újra … – és ide illessz be valami, infantilis casual hülyeséget.

2.: Komoly jelenetek szükségtelen elpoénkodása.

A feszültség kemény dolog. Néha szinte kibírhatatlan, még egy néhány perces esemény erejéig is. Érezni akarjuk, hogy a helyzeteknek súlya van, hogy itt most életek forognak kockán, de azért… annyira… mégsem. Legalábbis a készítők szerint. Mert más magyarázatot nem tudok találni arra az ízlésficamos jelenségre, mikor valóban komoly szituációk alatt a felek komikusnak szánt, viszont végtelenül kínos összeszólalkozásokba kezdenek, indokolatlanul poénkodnak, kergetőznek, hülyülnek, mintha hirtelen mindenki kiesne a szerepéből, és baromkodna egy kicsit, csak hogy aztán “jóvan’ gyerekek, komolyságot kérek 3… 2… 1, FOROG!” – jelleggel újra visszatérjünk az adott helyzethez. Ez engem olyan mérhetetlenül frusztrál, hogy arra nehéz szavakat találni. Mert arról van szó, hogy a történetírók nem akarnak beleállni a saját produktumukba, megijednek, és gyorsan hátrálnak néhány lépést, majd beteszik a lábukat az ajtórésbe, mely a tragikumot a komikumtól elválassza, hogy adott pillanatban átléphessenek a küszöbön. Kevés dolog van, ami az én szememben ennyire korrodálja az amúgy korrekt mód felépített események drámai hatását. Ezzel teljesen értelmetlen módon inflálják és hiteltelenítik el az adott mű olyan kardinális jeleneteit, melyek kiemelt fontosságúak lennének, és cserébe még csak nem is kapunk semmit, legfeljebb némi szekunder szégyenérzetet…

3.: Irritáló, ad hoc ordibálás.

Erős rokonságban áll az előző ponttal, hisz az értelmetlen visongás is hasonló módon rombolja az animék komolyan vehetőségét. Annyival talán szerencsésebb ez a fajta abszurd magatartás, hogy itt nem próbálják meg olyan görcsösen humorosnak eladni a karakterek idióta és vállalhatatlan viselkedését, és általában nincs semmiféle, figyelmünkre számot tartó esemény, melyet így tönkre vághatnak, szereplőink legfeljebb csak a köznyugalmat zavarják meg. Viszont ilyenkor kénytelenek vagyunk önvizsgálatot végezni, titkon beismerni magunknak, hogy bármennyire is békeszerető és toleráns emberek vagyunk akik hiszünk a humánumban és a lélek megválthatóságának intézményében, a valóságban valószínűleg arcon fejelnénk az ilyen rikácsoló félkegyelműeket, vagy ha nem, akkor is megszakítanánk velük minden kapcsolatot. Nincs az a mecha robotos harc, világmegváltó ellenállási mozgalom, vagy megnyert mágusviadal után teljesített kívánság, ami miatt érdemes lenne elviselni ezeket az infantilis, egyértelműen dühkezelési gondokkal küzdő elmebetegeket. Majd ha képesek lesztek normális emberi lényekhez méltó módon kommunikálni, akkor visszatérhetünk a dologra, de addig is bocsássatok meg, bargain day van a közeli boltban, és már nagyon ennék egy kis bélszínt!

4.: Nem tudhatod, amíg meg nem próbáltad!

Oh, az abszurd, szar ötletek legitimáló mantrája! Mindennemű képzés és gyakorlás nélkül kihívni párbajra a bajnokot? Pár haveroddal frontális támadást intézni az ellenség hadállásai ellen, melyeket már évek óta tartanak tízszer akkora túlerővel szemben? Konfrontálódni az iskoládat fenyegető ‘démonvámpírfarkasemberrel, mikor még csak tegnap léptél be a paranormális klubba, és fingod sincs semmiről? Természetesen te, mint néző vagy a hülye, amiért a jogos szkepticizmusodnak hangot adó karakter érvelésével azonosulsz, aki szerint ugye ez nem jó terv, rá kéne még erre egy kicsit készülni, átbeszélni a dolgokat… stb. Hisz a főszereplő, akit az alapvető logikával szemben a történetíró önkénye támogat, győzni fog, menthetetlenül megugorja a megugorhatatlannak hitt, és valójában ténylegesen teljesíthetetlen akadályt. Mert ugye ő a hős, aki sikerre van ítélve, az ilyen csipp-csupp semmiségek, mint a racionalitás, úgy peregnek le róla, mint koronavírusos tüsszentés a viaszkos vászonról. Az életszerűséget ilyetén aláaknázó nettó ostobaságot az animék pedig tendenciózusan úgy állítják be, mintha az antagonista kiválasztottságából következő természetes bátorság ékes bizonyítéka lenne, holott nem több, mint őrülettel határos téveszmés idiotizmus. Meg persze egy tehetségtelen, kókler készítő kontármunkájának irritáló jele. És persze soha senki nem fogja magára vállalni az ünneprontó, ‘rosszfej voice of reason szerepét, aki a főszereplő képébe vágja, hogy elmebeteg, és az elbizakodottságával majdnem megöletett mindannyiótokat. Ha esetleg előfordul, hogy valaki véletlenül az antagonista fejére olvassa bűneit, az is csak azért teszi, mert rivalizál vele, és féltékeny, hogy őt ünnepli mindenki. Nyilván csak alantas indíttatásból lehet szembeszegülni a kiválasztottal! És ennyivel le is van tudva a dolog, hisz nem a feddhetetlen, tökéletes hősünkkel volt a baj, ő mindent példásan csinált, csak megint az irigyek! Le akarják húzni az ő szintjükre! De nem baj, a duzzogás és kiengesztelődés kötelező köreinek lefutása után tökéletes másodhegedűs lesz az akadékoskodóból!

5.: NAGYON elinduló 1. epizód.

Szeretjük az olyan animéket, ahol már az első, 20 perces epizódban bemutatásra kerül a világ, kikörvonalazódik a sztori egyediségéért felelős narratíva, megismerjük a fontosabb szereplőket, megtörténik az első konfliktus, mely többnyire valami látványos harcjelenetet is eredményez, néhány átlagos középiskolásról kiderül, hogy igazából szupererős harcosok valami évezredek óta húzódó titkos háborúban, és alapvetően minden magas fordulatszámon pörög. Ennek nem így kéne lennie. Vagy legalábbis nem ilyen eltúlzottan. Persze tisztában vagyok vele, hogy el kell adni a parasztoknak a terméket, és ha nem robban fel legalább három óriás idegen szörny az ending előtt, akkor a vélelmezetten papucsállatkák értelmi szintjén lévő közönség elszivárog más, stimulálóbb szórakozás után nézni, de azért talán ennyire nem kéne felrúgni a történetvezetés általánosan elfogadott szabályait. Annál is inkább, mert általában mindezzel együtt a készítők szeretnének egy korrekt sztorit elmesélni, így rendre azt látjuk, hogy az adrenalintól túlfűtött, roppant eseménydús kezdés után visszaváltunk a megszokott struktúra által diktált ütemtervhez, a klasszikus 45°-os emelkedőn baktatva fel a dramaturgiai tetőpontot jelentő 12. epizódhoz, mely azt eredményezi, hogy a két csúcs között keletkezik egy nagyon nyilvánvalóan érezhető üresjárat. Vagy legalábbis egy völgy, ami üresjárat érzetét kelti. Hisz ha a szereplők már első epizódban szörnyeket aprítanak, és kisebb városrészek elpusztítására alkalmas képességekkel lövöldözik egymást, akkor valahol feltételezzük, hogy ez a tendencia folytatódni fog, és nem mennek vissza az osztályterembe azon aggodalmaskodni, hogy nemsokára itt a kulturális fesztivál, és a főszereplő még nem döntötte el, hogy kivel fogja megnézni a holdfogyatkozást. Fontos dolgok ezek is, de ilyen indítás után szükségszerűen unalmasnak tetszenek.

6.: Indokolatlanul nagy és szexualizált mellek (+rövid szoknyák).

Szó se róla, a szemnek kedvesek a pattanásig feszült gombok mögött duzzadó sárgadinnye méretű emlők, valamint az övvel rokonságban álló szoknyák alól elővillanó fenekek is csábítóak, csak hát ugye az összképet némiképp rontja az a tény, hogy többnyire középiskolás, kiskorú lányok testének látványára kéne csorgatni a nyálunkat. Az agyonszexualizált ábrázolásmódtól nem menekülnek meg a realitásokkal jobban harmonizáló alkatú lányok sem, de tudjuk jól, mindig van egy csaj, aki olyan… kvalitásokkal rendelkezik, melyek egy szilikonimplantátumokkal felvértezett pornószínésznőt is megszégyenítenének, és én ugye mint cinikus rohadék, nem tudom ezt pusztán a felturbózott tinik idomainak perverz és öncélú mutogatásának látni. Érzek egy nagyon konkrét és számító szándékot, mely a produktum népszerűségét a tizenéves srácok cipzárjának lerángatásával akarja növelni. Alig több ez a szereplőgárda női tagjainak kiprostituálásánál, hogy aztán majd a Deviantart és a Rule34 grafikusai elvégezzék rajtuk azt a műveletet, amit ugye a készítők a korhatárosság miatt nem tehetnek meg. És nem akarok a női jogvédők álszent vehemenciájával védelmére kelni mindenféle fiktív karaktereknek, felőlem akár egy kisebb sereg ork is partiba vághatja őket. Ugye erre találták ki a hentai műfaját, amivel az ilyen méltatlan művek folyamatosan házasságszédelegnek. Viszont úgy vélem, hogy egy minőségi történet nem szorul rá a arra, hogy a miniszoknyás seggét rázva kellesse magát. Ahogy jó bornak nem kell cégér, a jó animének sem kellenek a melltartó alól kibuggyanás előtti másodpercben megörökített mellek, hogy eladják azt a közönségnek. A tapasztalat az, hogy ez szinte kizárólag figyelemelterelés, a férfi ösztön-énjének legalávalóbb ingerlése, mellyel az alkotás (és az alkotók) hiányosságait kívánják leplezni. Gumicsont, amin elrágódhatsz, nem észrevéve, hogy ami a képernyőn történik, az legfeljebb csak alibi, szükségszerű átvezetés két pucsítás és dekoltázsvillantás között.

7.: A most érkező cserediák MINDIG fontos lesz a történet szempontjából.

Soha, ismétlem SOHA nem esett még meg, hogy a (többnyire első epizód elején megjelenő) cserediák bemutatkozott, meghajolt az osztály előtt, majd pedig leült valamelyik padba, és beállt a jelentéktelen biodíszletek sorába, hogy soha többé ne is lépjen ki onnan. Az ilyesmi egy animében egyszerűen nem történhet. Képtelenség. Ellentmond mindennel, amit ismerünk. Ha a sorozat felvonultat egy ilyen szereplőt, annak fontos szerepe lesz a későbbiekben. Ez legalább olyan erős törvényszerűség, mint Csehov állítása a szükségszerűen elsülő pisztolyról. Minden. Egyes. Rohadt. Alkalommal le kell futni az 1-2 epizódon át tartó tiszteletkört, ahogy a főszereplő hihetetlenül meglepődik az új jövevény különlegességén, és elvárják tőlünk, hogy mi is lepődjünk meg vele ezen az ordító evidencián, mintha lehetne egyáltalán másképp! Legalább egyetlen anime játszaná be a fent vázolt szcenáriót, és lenne jelentéktelen, következmény nélküli esemény az ismeretlen érkezése. Akkor már lenne egy precedens. alternatívának. De persze ne legyenek illúzióink: ez sosem fog megtörténni.

8.: Flashback 5 perccel korábbra, de legalábbis a részen belülre.

Nagyon gyorsan képes kreditpontokat veszíteni a szememben egy olyan sorozat, mely annyira lenézi a saját közönségét, hogy olyan dolgokat hivatkozzon meg visszaemlékezés formájában, melyek pár jelenettel korábban történtek, vagy legalábbis abban az adott epizódban. Amikor a hős rápillant a kitűzőre, amit a rész elején a húga adott neki, mert szerencsét hoz, és természetesen meg kell mutatni megint az eseményt, mert a néző ostoba, nem figyel, vagy csak nem emlékszik, és nem érti, hogy mit jelent a nemlétező kamera fókuszában lévő tárgy. Meg kell mutatni neki, mert egyébként nem fogja fel a csökött agyával, hogy itt és most valami érzelmes dolog történik, nem képes dekódolni a főszereplő metakommunikációját, ahogy a keze ökölbe szorul a kitűző körül, a szívéhez emeli, és lehajtott fejjel elmormol egy köszönömöt, hogy aztán újult erővel támadjon az iskolát fenyegető robotvámpírra. Meg kell fogni a kétbites szimbolikát, és ütni kell vele, ÜTNI, amíg meg nem érti a paraszt, hogy miről van szó! Ennél talán egy kicsit több diszkréciót várnék el, és nem csak a 18-30 éves korcsoportnak szánt művek, de a 12-18 éveseknek készült shounen animék esetében is. Ennél azért többet érdemlünk, még az alacsony igényszintű többség ellenére is.

9.: Átlagosunalmas’ főkarakter belecsöppen a titkos konfliktusba, és mindenki beleszeret.

Tabula rasa hősünket az első epizód elején világra tojta a mangaka tolla: ott áll, pőrén, kiszolgáltatottan, s bár külsőre egy kész, autonóm személy benyomását kelti, valójában még csak egy átlagos középiskolás bőrébe bújtatott újszülött. Annyi fogalma van a dolgok működéséről, mintha egész korábbi életét egy föld alatti atombunkerbe zárva töltötte volna, és a világról csak slice of life animéken keresztül szerzett volna tapasztalatokat. Gyakorlatilag nincsen karaktere, és az a pár apró jellemvonás, amit az alkotója lustán belelehelt, nemhogy elkendőzi, hanem kiemeli a személyisége hiányát. Átlagos és unalmas figura, minden tekintetben érdektelen, még az egyedinek szánt banális sajátosságaival együtt is, épp ezért jól azonosulható, pláne a hasonlóképp kvalitás nélküli célközönségnek, akik szeretnék hinni, hogy rájuk is vár egy válogatott sabloncsajokból álló waifu hárem. Mert antagonistánk, aki igazából még az “ember” helyiértéket is csak komoly jóindulattal veszi fel, egyből saját történetének hőse lesz, egy olyan fantáziavilágé, ahol ő a sors által kiválasztott és győzelemre predesztinált bajnok, aki érdemtelensége és alkalmatlansága dacára, valamint a hőstörténet szükséges állomásainak szabadon értelmezése, majd lólépésben áthágása ellenére tálcán kapja meg a diadalt. Mágusviadal? Megnyeri. Idegen invázió? Visszaveri! Isekai fantasy világ? Egyből ő lesz a legerősebb! Mondanom sem kell, hogy e vágybeteljesítő ábrándkép szükséges eleme, hogy a potenciálisan elbitorolható nőstények mindegyikét megszerzi magának. Bár ugye tudjuk, hogy a megszerzi szó erős eufemizmus, hisz semmit sem tesz érte, szűzies ártatlanságától az esetleges explicit poénkodás ellenére sem áll semmi távolabb, mint a csábítás és a kezdeményezés, így hát a lányok kénytelenek saját erejükből beleszeretni. Ami megint csak nem egyszerű feladat, hisz egy zsák krumpliról több dolgot el tudsz mondani, mint emberünkről, így a legnagyobb bullshit, bagatell baromságokkal lehet csak megindokolni a háreme tagjainak heves, mindent elsöprő szerelmét. Már ha egyáltalán a készítők veszik a fáradtságot, és kitérjenek e ragaszkodás okaira. Sokszor nincs is kimondva, de azért tudjuk, hogy hérosz egyenes, őszinte jelleme, romlatlansága és bátorsága szolgáltatta az alapot, amire gyorsan felhúzzák nekünk az intimitás és érzelmek kényelmes hazugságát.

10.: Csajhárem.

Ez valamennyire az előző pontból következik, illetőleg annak a kifutása. Kezd nagyon elegem lenni abból, hogy a sorozatok belső valóságát a célközönség éretlenségéhez igazítják, és még a nívósabb darabokat is megfertőzik az ilyen és ehhez hasonló hülyeségek. Ugye a főszereplő az összes lánybarátját (és néha még néhány ellenséget is) a “elcsábította”, persze teljesen akaratlanul és eszköztelenül, hisz valamiért az animék úgy félnek a szexualitásukat és vonzalmukat felvállaló férfi karakterektől, mint a tűztől, tehát a tetszés kimutatása csak és kizárólag a hős bétahím barátjának ügyefogyott próbálkozása lehet, amiért természetesen mindenki lenézi és lesajnálja, ellenben a protagonistával, aki egy ma született bárány ártatlanságával mindenkit megnyer magának. Gyakorlatilag csak rá kéne böknie valakire, és az illető lány már rohanna is óvszert venni, melyet a visszaúton titokban meglékelne egy gombostűvel, mert ugye ne vesszen kárba a titáni erőfeszítéssel kicsikart árja mag! De tudjuk, hogy ilyesmi nem történhet meg. Mert a főszereplő nem választ, ő nem akarja megbontani a baráti kör meghitt bizalmi viszonyrendszerét, így folyamatosan az elutasítás és a beleegyezés határmezsgyéjén táncolva jegeli a helyzetet. Egyre többször látom ezt a fajta fura csajháremet megvalósulni, ahol a lányok hallgatólagosan megegyeznek abban, hogy tisztes versenyt folytatnak választottjuk kegyeiért, egészen addig, míg az inkompetens eunuch hős nem dönt végre, mert akkor a vesztesek visszalépnek. És mivel emberünk nem dönt, a szituáció megragad a lekenyerezett lányok versengésénél, ahogy egymásra licitálva egyre bizarrabb módon szolgáltatják ki magukat, egyre félreérthetetlenebb ételmorzsákkal próbálják a maga naivitásában gyanútlan legényt a combjaik közé édesgetni. Az egész hárem annyira ingatag, hogy az első szellő vagy hajlandóbb (~nem menthetetlenül töketlen/aszexuális) hím karakter megjelenése összedöntené, de persze működtetni kell a fantáziát, és mivel eredendően egy fantáziavilágban vagyunk, a kiábrándulás sosem fog bekövetkezni, a néző pedig kedvére kéjeleghet a gondolattal, hogy adott körülmények között ő melyik lányt… illetve mely lányokat és milyen sorrendben hányná kardélre.

11.: A mellékszereplő, aki a távolból narrálja a hős születését.

-Heh, tudtam én, hogy van benned valami, kölyök! Csak így tovább, és lehet, hogy egyszer majd igazán nagy tetteket fogunk látni tőled! – mondja magában a bölcs veterán, ahogy a falnak támaszkodva, lehajtott fejjel és mosolyogva figyeli a háttérből a diadalmas főszereplőt ünneplő tömeget. Ő az a karakter, akin keresztül a történet írója roppant finoman a tudtunkra akarja adni, hogy itt ez egy nagyon különleges pillanat, még ez a senkiházi paraszt is érzi! Ez a hős első igazi győzelme! És mennyire nem hitt benne senki! Mindenki húzta a száját, azt gondolva, hogy ez a noob nem fogja tudni megcsinálni a D erősségi szintű küldetést, de hát rábízták, mert annyira idegesítő volt már, és annyit óbégatott miatta! Persze mi tisztában vagyunk vele, hogy a főszereplő a kiválasztott, és az ő kedvéért létezik az egész, vázlatosan felfestett világ, mi egy pillanatig sem kételkedtünk abban, hogy sikerrel jár. Ezt a szaros kört már lefuttatták velünk száz másik alkalommal, ugyanezzel a dramaturgiai ívvel, de ez mindegy! Hát emberünknek sikerült kivívni valami ZS-kategóriás mellékszereplő senkinek az elismerését, akinek még a nevét sem tudjuk, és kb. tized annyi figyelmet fordítottak a megrajzolására, mint amennyit a love interest csaj mélyen dekoltált melleire, de legalább képes sokatmondóan bólogatni! Ő már olcsó animék fókuszában lévő kalandorok tucatjait látta útra kelni és megverten, csalódottan hazakullogni. De ez most más! Mert ennek a srácnak valami olyan tiszta lelkesedés csillog a szemében, amit már nagyon régen nem látott! Ő tudja, hogy a főszereplő különleges, és ha esetleg nem hinnénk a két szemünknek, vagy annak a két agysejtnek, amit összedörzsölve megkaphatjuk ezt a hihetetlen konklúziót, még mindig adhatunk a rohadt kredibilis véleményére!

12.: A csaj karakter látványosan szarul főz, de a barátai megeszik, mert nem akarják megsérteni.

Nem sok mindent lehet ehhez hozzáfűzni. Vagy hozzáfőzni! Igen… kb. ennyire vicces maga a szituáció is. A dologban az a legidegesítőbb, hogy mindig teljesen ugyanúgy zajlik le, vagyis a lánynak fogalma sincs róla, hogy azok az elszenesedett, zsírtól tocsogó törmelékek, amiket a barátai tányérjára tesz, nem alkalmasak emberi fogyasztásra, a többiek meg nem merik neki elmondani, mert annyira szeretetből, jó szívvel csinálta, ezért inkább tettetett étvággyal elropogtatják a fekete tömböket, és próbálnak nem meghalni közben. Ám a színjáték olyan jól sikerül (vagy a naiva valójában nem is értetlen, és elemi rosszindulatból szopatja a haverjait, ezt még nem sikerült eldöntenem), hogy a szakácsnő ezt a főztje iránti osztatlan lelkesedés jelének tekinti, és már kaparja is a tányérokra a repetát! Első alkalommal még talán vicces volt. Talán. Értelme akkor sem volt, hisz aki evett életében… bármit, az látja, hogy a lábosban parázsló üszkös végeredmény nagyjából annyira ehető, mint maga a lábos. De hát basszus, ‘jóleszaz! Ezekbe kár a finom kaja! Mert kb. ilyen gondolatiságot képzelek a tűzhely mellett serénykedő, angyalarcú rohadék fejébe, hisz cinizmus hiányában beismerné a hibáját, és rászánná azt az 5-10 percet, hogy összeüssön egy szaros rántottát!

13.: A “casual besétálni a szobába, mikor valaki öltözködik”-konfliktus.

Ez is tipikusan olyan levesporosított és előre csomagolt jelenet, amit minden animében el lehet sütni, és elég gyakran el is sütik. Mert milyen jobb indok kéne egy kis nem kívánt meztelenkedésre, mint hogy a főszereplő bemegy valahová, ahol épp egy csaj öltözködik? Ilyenkor lehet össze-vissza kalimpálni, arcpírtól rózsásan eltakarni magadat (ami csak arra jó, hogy még jobban kihangsúlyozódjanak az elrejteni kívánt idomok…), vagy hetyke nemtörődömséggel kezelni a helyzetet, elérve ezzel, hogy a másik fél legyen zavarban. Nyilván roppant vicces is az ilyesmi, múltkor például majdnem lefejeltem az asztal sarkát, annyira hahotáztam a helyzet komikumán. Na jó, nem. Illetve az a része igaz, hogy majdnem lefejeltem az asztal sarkát. Természetesen teljesen más indíttatásból. Anyways, ez a borzasztóan életszerű és rendkívül gyakorta megeső szituáció bár vitathatatlanul szellemes (egy kanos tininek, lehetett 30 évvel ezelőtt, de valószínűleg akkor sem), de talán kitalálhatnának végre más módjait is annak, hogy az anime hajadonokat lemeztelenítsék, mert a strandolás, a meleg vizű források meglátogatása, valamint az indokolatlan, ad hoc mellek közé esés már kicsit unalmas. Tessék megerőltetni a fantáziátokat, hogy nekünk már ne kelljen!

14.: Edgy karakter, akit a szomorú múltja felment minden felelősség alól.

Őszintén, elegem van már a rejtélyes mellékszereplőkből, akik hihetetlenül komoly terhet hordoznak a vállukon, mert valami régi sérelem vagy trauma miatt elveszítették a szeretteiket, és bosszút esküdtek, majd odakerültek a közvetlen és tiszta szívű hős mellé, aki a barátság erejével szép lassan kirángatja őket az extrovertált, komolykodó csigaházukból. Az ilyen karakterek elvileg érdekesek lennének, de olyan szinten el lettek használva, annyira modorossá csiszolták őket, hogy már a puszta létük is felér egy klisével. De elsősorban nem is erről akarok írni. Egyrészt számomra az ilyen antihősök alapvetését aknázza alá a tény, hogy általában 2 részen belül elpofázzák a “korábban még senki előtt fel nem fedett” titkaikat, idejekorán megnyílnak, és emiatt úgy tűnik, hogy arra akarják felhasználni az áldozatiságukat, hogy manipulálják a társaikat (és egyébként minket is…). Hogy amikor aztán a dramaturgiailag ideális ponton elkövetik a borítékolható árulásukat (mert ugye az Uchiha klán becsülete fontosabb holmi barátoknál!), elnézzék azt nekik, mert ugye őket sajnálni kell! Szabadkártyájuk van arra, hogy lényegében bármilyen morálisan megkifogásolható dolgot megtehessenek, és ezért nem lehet felelősségre vonni őket, sőt! Amikor végül szükségszerűen segítségre szorulnak, akkor még meg is kell menteni a szaros irhájukat, mert nem hagyunk cserben egy barátot, meg ilyenek. Igaz, hogy az említett barát rendre átbasz titeket, visszaél mindenki bizalmával, tendenciózusan hazudik, és adott körülmények között még át is áll az ellenséghez, de ez ugye mellékes! Mert mindenki megbocsájt neki, no questions asked! Akik meghaltak miatta, hát… tisztelettel adózunk az emlékük előtt, de az élet megy tovább! Egyszerűen fáraszt, hogy értékes játékidő, vagy konkrétan történeti fejezetek mennek el ezeknek a wannabe emós idiótáknak a nyávogásával, meg az ő ‘sérűt lelkiviláguk ápolgatásával. De hé, legalább a közönség női tagjai megőrülnek értük! Meg a cosplayerek.

15.: A néző manipulálása halálraítélt karakterek háttérsztorijának bemutatásával.

A lusta történetmesélés netovábbja. Fogni egy mellékszereplőt, akiről lényegében semmit sem tudunk, rászánni az epizód harmadát vagy negyedét arra, hogy gyorsan bemutassák az élettörténetét, motivációit a harcra, a szerelmét, aki várja őt haza, a terveit, amiket meg akar valósítani, miután véget ér ez az egész… MAJD BRUTÁLIS MÓDON KIVÉGEZNI MÉG AZ ADOTT RÉSZEN BELÜL! Ennél olcsóbb, manipulatívabb, szennyesebb megoldás kevés létezik. Vannak animék, melyek konkrétan ebből építkeznek (khm… Juuni taisen khm…). Semmi diszkréció, semmi finomság, még csak meg sem próbálják elrejteni a formulát azzal, hogy eltolják a visszaemlékezéses szegmenst az érzelmes(nek szánt) haláljelenettől. Nem, odabasszák őket egymás mellé! Teljesen mindegy, mert a sok ostoba gyökeret úgysem érdekli, nekik elég, ha megbirizgálják az emocionális G-pontjukat, és már 10/10-es értékeléseket, meg “Minden idők legjobb animéje”-kezdetű ömlengéseket ejakulálnak magukból. Csak finoman jelezném: a dráma ennél érdemesebb műfaj. És többet is érdemel annál, hogy semmirekellő kóklerek kezébe kerüljön, akik aprópénzért kiprostituálják az emberi tragédiákat. Azt az utat, amíg a néző kötődni kezd egy karakterhez, érdekelni kezdi a sorsa, és izgul, hogy a története pozitív véget érjen, egyszerűen nem lehet megspórolni vagy lerövidíteni! És rohadt átlátszó, hogy valóban fontos szereplőket nem akarnak megöletni, de érzékeltetni akarják az anime világának fenyegető mivoltát, ezért kell egy rövid időre a rivaldafénybe engedni valakit a hátsó sorból, hogy úgy tűnjön, ő igenis fontos volt. Pedig nem. Már az első pillanattól kezdve ott volt a homlokán a jel, hogy egy feláldozható töltelékfigura, akinek a halála legfeljebb csak arra lesz jó, hogy erősítse a hős (esetleg épp megingott) elhatározását a gonosz legyőzését illetően!

16.: Ordítóan egyértelmű dolgokat nem értő/levágó főszereplő.

Rendben, a hős egy kétbites papucsállatka. Megszoktuk. Egyesek ezt nagylelkűen hozzácsapják az “átlagosság”-csomaghoz. Ami tévedés: attól még, hogy valaki hétköznapi, még nem kell szükségszerűen olyan ostobának lennie, mint másfél köbméter bontott téglának. Mégis, kínosan gyakran kerülök szembe olyan protagonistákkal, akikről még azt is nehezen hiszed el, hogy képesek az alapvető napi teendőiket segítség nélkül elvégezni. Nem csupán egyszerűek. Konkrétan tökkelütöttek. Persze a felhozatal ismeretében talán nagy kérés, hogy a világ megmentésén túl még egy kenyérpirító értelmi szintjét is képesek legyenek megugrani, de én nem vagyok hajlandó a nívópálcát hozzáigazítani a produktumhoz, még akkor sem, ha a produktum történetesen szórakoztató. Annak kell felnőnie az elvárásokhoz. Sajnálom, de nem sajnálom: ha egy történetíró csak úgy tudja működtetni a cselekményét, hogy a hős (vagy épp az ellenlábasa, mert ugye ez is tipikus…) IQ-hányadosát a nullához közelítő értékre szállítja le (és ebből a szempontból majdnem mindegy, hogy úgy en bloc, vagy pusztán a kritikus pillanatokban teszi), akkor megbukik, és a történet is vele bukik. Biztos vagyok benne, hogy az emberi anatómia apró betűs részében van valahol egy rész, ami arra vonatkozik, hogy mennyi szemforgatás után megy tönkre a látásod, mert úgy érzem, hogy közelítek a természet által megszabott limithez. Túl sokszor láttam, hogy a főszereplő surprised Pikachu-arccal ütközik meg olyan egyértelmű, és egyáltalán nem palástolt intrikáknak áldozatul esve, melyek minden épeszű emberi lény számára már az első mozzanatoknál kikonkretizálódnak. Túl sok nyilvánvaló jel, elszólás, indirekt szerelmi vallomás, burkolt figyelmeztetés, megjátszott szerep mögül kikönyöklő baljóslatú tett sikkad el, mert a hős fejében lévő két kóbor agysejt nem talál egymásra a koponyafalon belül lötyögő buggyant káposztalében. Tényleg akkora kérés, hogy a karakter, akin keresztül az anime világát megismerjük, egy minimális mértékig kompetens legyen? Mert gyakorlatilag ezt kérem számon: a lehető legcsekélyebb megfigyelőképességet és legalapvetőbb hozzáférést a logikához. Az adottságot, hogy egy pirosan villogó, félkövérrel szedett A pontot össze tudj kötni a B ponttal. Egy vonalat! Nem kell nekem zsiráfot, napocskát vagy piros teherautót rajzolni, ennyire azért nem vagyok elvetemült! Elég lesz az a rohadt vonal is…

17.: Direkt, életszerűtlenül ködös fogalmazás szereplők között.

-Készüljetek, nemsokára megérkezik Ő! -A Terv a 2. fázisba lépett. Tudod, mit kell tenned, igaz? -Elhoztátok AZT? Holnapra legyen itt, addig is minden menjen a megbeszéltek szerint. -A dolgok nagyon megváltoztak az Esemény óta. -Emlékszel arra, amiről legutóbb beszéltünk? Most fog megtörténni! … Van az a szituáció, amikor a készítő meg akar neked mutatni valamit. Kis sneak peek a színfalak mögé. Betekintés a cselszövők párbeszédébe. Persze senki sem látszik rendesen, mert nem akarjuk lelőni a poént. És senki nem mond semmi értelmeset. Mert megint csak: nem akarjuk lelőni a poént Emiatt kialakul egy helyzet, melyben a résztvevőknek a lehető legéletszerűtlenebb és legmesterkéltebb módon kell eljátszaniuk, hogy kommunikálnak egymással, miközben teljesen egyértelmű, hogy ez egymással való kommunikáció indokán direkt annyira ködösen és semmitmondóan fogalmaznak, hogy a néző ne érthessen semmit, ne vonhasson le érdemi konklúziókat, viszont később, amikor megtörténik vagy kiderül AZ, akkor a fejéhez kaphasson, hogy -Tényleg basszus, az a két árnyékban lévő sziluett pont erre utalt két epizóddal korábban! Annyira elmondhatatlanul szükségtelen. Olyan nyomorult, hitvány tease, hogy szinte látod magad előtt, ahogy a forgatókönyvíró a jól végzett munka utáni elégedettség kajla félmosolyával hátradől a székében. Hisz mennyire nüanszos! Annyira okos! Hát itt kérem világszínvonalú, irodalmi igényű történetmesélés folyik! Tapsoljuk meg az alkotót! Gyerünk, FELÁLLNI PARASZTOK, NEM ÉRTITEK, HOGY ITT MAGAS MŰVÉSZET FOLYIK?!

18.: Berúgni 1-2 sörtől (valamint a „nem ihatok, még kiskorú vagyok”- duma).

Sokat gondolkodtam azon, hogy miért kell az alkoholfogyasztásban tapasztalatlan fiatal felnőtteket úgy ábrázolni az animékben, hogy egy-két üveg, de néha pusztán 0.33l-es doboz sörtől csatak részegek lesznek. Mert ugye néhány ritka ellenpéldától eltekintve ennyire azért nem szélsőségesen alacsony az alkohol-rezisztencia. Ahogy az alkoholizálás sem olyan szélsőséges, mint azoknak a veterán karakterek esetében, akikre ha nem figyelsz, 5 perc alatt termelnek neked pár zsák alumíniumhulladékot, és a szétdobált borosüvegek között ülve épp bontják fel a töményet, hogy azt is eltüntessék végtelen befogadóképességű testük üregeiben. Abszurd. És könnyű lenne azt mondani, hogy ez egyfajta humorforrás, mert műfajtól függetlenül találkozhatunk ezzel a jelenséggel. Végül arra az egyetlen ésszerű következtetésre jutottam (ott ENNYIVEL erősebb italokat fogyasztanának? Nem hiszem…), hogy a japán ember nem is részegedik le pár korsónyi sörtől, egyszerűen csak eljátssza, hogy ittas állapotban van. Mert ez jó alibi, hogy végre kicsit kitárulkozhasson, oldhassa a gátlásait, és közvetlenebbül viselkedhessen a társaival. Az alkohol igazol és felment a felelősség alól, ugye. Viszont ennek meg azért nincs értelme, mert egyrészt az adott sorozatokban az efféle ravaszkodásnak nincs meg a történeti megalapozottsága, másrészt pedig a könnyen lerészegedő karakterek korábban is közvetlenek voltak, és nyomokban sem hordozták magukon azoknak az extrovertált és jól nevelt honfitársaiknak a jellemvonásait, akiknek a viselkedése annyira tipikus, hogy az már sztereotip. Szóval lehet, hogy mégis csak valami olcsó humorforrásról, comedic relief szituációról van szó. Akárhogy is, én mindig megütközök rajta. Akárcsak azon a roppant életszerű szituáción, amikor egy kiskorút meg akarnak kínálni valami alkoholt homeopátiás mennyiségben tartalmazó piával, az meg demonstratíve elzárkózik a dologtól, és közli, hogy még nem fogyaszthat alkoholt, mert nem múlt el 20 éves. És teljesen mindegy, hogy az osztályelnökről, a tökkelütött főszereplőről, vagy a helyi motorosbanda vezetőjéről van szó, a törvénytisztelő japán gyerekek itt húzzák meg a határt! Igaz, hogy egy epizóddal korábban betörtek valami föld alatti katonai létesítménybe, egy titkos szervezethez csatlakozva harcoltak az elnyomó hatalom ellen, megöltek valakit vagy épp a biztos halálba mennek, de ez az a pont, ahol egyszerűen nem képesek kompromisszumot hozni! Szentelhetnék ennek is egy külön pontot, hisz önmagában akkora baromság, mint három másik együttvéve, de most jótékonyan hozzácsapjuk a másik, alkohollal kapcsolatos kliséhez, és továbblépünk. You’re welcome, mate!

19.: A “túl korai még smárolni” csókjelenet-megszakítás.

Túl korai alatt azt kell érteni, hogy nem valami történetbe ágyazott szükségszerű indok kényszeríti rá a szereplőket a sorozat végén, hanem a természetes vonzalom vagy az intimitás ritka pillanata szül egy helyzetet, valamikor a félidő közelében. Tehát mikor nem arról van szó, hogy a hős kénytelen az ősi, elfeledett csók-mágiát használni haldokló kedvesén (igen, általában ilyen szintű narratív magyarázatot kapunk, ha egyáltalán megtörténik a nagy pillanat…). Hisz tudjuk, legtöbbször a kapcsolati csúcspont még akkor is legfeljebb egy ölelés, puszi, vagy buksisimogatás, ha a karakterek vonzalmából teljesen más következne, mert a néző és a készítők prüdériája jól harmonizál egymással. Pont ezért nem történhet meg az a blaszfémia, hogy hirtelen felindulásból elcsattanjon egy csók. Ezt minden eszközzel meg kell akadályozni! Valaki mindig benyit, és elrontja a szituáció illékony varázsát. MINDIG. Ez is egy világtörvény. Csak úgy meggondolatlanul nem smárolunk, gyerekek! Abból csak kínos magyarázkodás, és több epizódon át tartó kellemetlenség jöhet, amíg végre szavak nélkül kipiszkáljátok a fogaskerekeitek közé akadt homokszemet. Számomra ez már csak azért is frusztráló, mert nem kedvelem az álszent ártatlanságot, melynek ilyen erkölcscsősz mentalitással kell érvényt szerezni. Nem kötelező romantikus szálat írni a történetedbe! Lehet tisztán az elmesélni kívánt cselekményre koncentrálni anélkül, hogy a szereplőket egymásba gabalyítanád, hogy aztán szemérmeskedve ellökd őket egymástól. De persze kokettálni kell a testiséggel, incselkedni a szexualitás lehetőségével, de amikor a fantázia átfordulna tettlegességbe, akkor ugye gyorsan ki kell hátrálni a picsába az egészből, és “véletlenül” rájuk nyittatni az ajtót, mert annyira azért nem vagyunk érettek, hogy méltó módon feldolgozzuk a kibontakozó szerelem ilyen aspektusait is! Ha nincs meg a házasságszédelgés mögött a valódi akarat az elköteleződésre, akkor minek egyáltalán eljuttatni idáig a szituációt? Mert tanúi akarunk lenni a kötelező tini bénázásnak két pubertáskori gyerek között? Nyilván nem. De szinte mindig csak a fellángolások korai időszakát látjuk, amikor a felek kerülgetik egymást, és a boldogító egymás kezét fogva elsétálás a naplementébe jelenet után nem érkezünk meg a kapcsolatig. Ahogy a hollywoodi romkomok nem mutatják meg a boldog befejezés utáni szürke hétköznapokat, az animékben gyakorlatilag a BEVEZETÉST követő időszakot hagyják ki. Vannak gondok…

20.: “Hentai”-nak nevezni valakit olyasmiért, ami nem is perverz.

Például ha egy srác teljesen casual módon rád néz. Vagy ha mond valami egyáltalán nem szexuális töltetűt. És hiába vagyok vele tisztában, hogy ez a viselkedés a tsundereség sajnálatos hozadéka, sokkal jobban irritál, mint maga a karakter. Mert az archetípus sikerre vihető. Számos példát láttunk rá. Persze az írónak árnyalnia kell a formulát, és nem megelégedni a tipikus személyiségjegyek egymásra halmozásánál, de lehetséges. Viszont ez a másik fél perverznek nevezése valami semmiségért olyan dolog, ami sosem működik. Nem vicces, nem aranyos. Egyszerűen csak fárasztó, hisz valami olyasmit akar nekünk, nézőknek üzenni, amit már amúgy is tudunk: a csaj tsundere. Igen, képtelen éretten kezelni a saját érzéseit, nehezen viseli az intimitást, heves és indokolatlan reakciókkal próbálja elfedni a valódi természetét. Ismerjük, köszönjük. Nincs szükség a közhelyesség ilyen egyértelmű jelzőbójáira, magunktól is rájövünk, ha látjuk a viselkedését. A főszereplő is rájöhetne, hisz elvileg egy olyan világban él, ahol léteznek lányok ilyen vegytiszta személyiség ősképpel. De persze nem jön rá, mert ahogy két ponttal korábban is írtam, a hős teljesen clueless, és nem látja át a helyzetet. Felmerül a kérdés, hogy mennyire hatékony önvédelmi mechanizmus kifelé hűvösnek és ellenségesnek mutatnod magad, értelmetlenül ostorozni szíved választottját, mikor a taktika kb. mindenki által ismert, két jeleneten belül leleplezi önmagát, és egy kis utánagondolással az is megfejti a kétbites működési elvedet, aki csak egy sorozat első epizódjának felét töltötte el a közeledben. Erre nem szabad válaszolni, hisz alapjáraton szeretjük a tsunderéket. Csak írjanak karaktert az archetípus mögé, és dolgozzák ki őket rendesen! Meg ha már benne vagyunk, mindenki mást is.

21.: 5x erősebbé válni fél harc alatt.

Egy korábbi listában már esett szó arról a jelenségről, mikor a hős egy kritikus pillanatban üvöltés útján sokszorozza meg az erejét, és arat győzelmet. Vagy épp bukik el, annak függvényében, hogy a sztori mit kíván meg az adott összecsapástól. Itt most nem erről van szó, bár hasonlóan nemtelen és szennyes történetírói magatartásról tesz tanúbizonyságot. Arra a rendkívül általános jelenségre gondolok, mikor a főszereplő egy párbajban a vereség szélére sodródik, és hirtelen előhúz a zsebéből valami új képességet, megtanul valami új technikát. Mely, mint ahogy az oldalvonalról narráló mellékszereplők hablatyolásából megtudhatjuk, egy nagyon fejlett skill, és csak rengeteg gyakorlás útján sajátítható el. Szóval mintegy felhívják a figyelmet a problémára: pontosan hogy is kapta meg protagonistánk ezt a hatalmat? És ilyenkor jön a gagyi visszaemlékezés, hogy öt éves korában látott valakit, aki a várost ketté szelő folyó túloldalán épp edzett, és akkor volt tanúja ennek a rejtett támadásnak, csak elfelejtette, mert utána elmentek a barátjával nézni a csillagokat a dombról, ám most jutott eszébe, mert az említett barátja beordította, hogy -NE ADD FEL OP-KUN, MI HISZÜNK BENNED! És már szinte megfordítaná a helyzetet, mikor hirtelen az ellenség megáll, elismerően felszegi fejét, megdicséri hősünket, majd elárulja, hogy eddig csak az ereje töredékét használta ellene, és most már nyugodtan komolyan veheti a harcot, majd 30 másodpercnyi üvöltés és fényeffekt kíséretében rózsaszín robotsárkánnyá változik, és simán feltörli a padlót emberünkkel, akinek ekkor hirtelen eszébe jut, hogy az apukája (aki meghalt egy tragikus balesetben), mielőtt utoljára elment volna dolgozni, a vállára tette a kezét, és azt mondta: -Fiam. Sose felejtsd el: bíznod kell magadban, egy nap majd te fogod megmenteni a Levél falut! És ez csak most ugrott be neki, mikor a saját vértócsájában fekve a fater képét hallucinálta a vörös felületen megcsillanó napfénybe, és szinte hallotta, ahogy a túlvilági fénybe besétálás előtt féloldalasan visszafordulva azt mondja: -Mutasd meg nekik, kölyök! Ez akkora hatással van rá, hogy tudtán kívül feloldja magában azokat a rejtett energiatartalékokat, melyeket régen egy varázsló elzárt, és simán feltörölné a padlót a főellenséggel, de akkor az elneveti magát, és beugrik egy MÉG SOKKAL NAGYOBB ROBOTSÁRKÁNYBA (direkt erre a konkrét alkalomra volt előkészítve), és megtízszerezi az erejét, melyet demonstrálandó gyorsan szét is lő egy kisebb kerületet a horizonton! Na, most már teljesen biztos, hogy a hősünk veszíteni fog! Esélytelen, hogy ezt túlélje! De várjunk csak! Hát nem kapott a sorozat elején a mesterétől egy páncélzatot, melynek semmiféle hasznát nem vette ezidáig, viszont képes VÉGTELENSZER erősebbé tenni a viselőjét? Basszus, tényleg! Gyorsan emlékezzünk vissza rá egy rövid snittben! Most aztán értelmet nyernek azok a ködös párbeszédek! Talán még a prófécia is erre utalt?! Akárhogy is, a főszereplő megtáltosodik, és felmossa a padlót a gonosztevővel! Mindenki örül, ünneplik a győzelmet… MIKOR HIRTELEN A FŐELLENSÉG FELÉLED, ÁTALAKUL DÉMONSÁRKÁNNYÁ, ÉS MÉG SOKKAL ERŐSEBB LESZ! Á, ezt már tényleg nem lehet megölni! Hisz demonstratíve széjjellőtte a szomszéd kisbolygót! Ám ekkor a hős…

22.: Szemüveges = okos, okos = szemüveges.

Gondolom nem én vagyok az egyetlen, akinek feltűnt, hogy az animékben minden szemüveges karakter kimagaslóan intelligens. Még akkor is, ha konkrétan valami iskolai bullyról vagy gusztustalanul kövér molesztálóról van szó. E törékeny eszköz azt jelzi, hogy ezzel az emberrel még számolni kell. Nem egy közönséges tucatfigura, mert legalább képes arra, hogy a történetben szereplőket minimum egy részig, minket nézőket pedig legalább fél jelenetig megtévesszen. Hisz a látószerveid elé helyezett ovális üveglapocskák egyszerűen megsokszorozzák az intellektust. Illetve ha megfordítjuk a dolgot, akkor be kell látnunk, hogy okosnak csak a látási képességek kárára lehet lenni, és egy ponton túl már kénytelenek vagyunk szemüveget hordani. Ez már csak azért is előnyös, mert annak hiányában igen nehéz a szemüvegeddel vagánykodni. Ismerjük azt a tipikus mozdulatot, ahogy az intrikus szereplő modorosan megigazítja okuláréját, majd benyög valami olyat, hogy: –Hmmm, just as I planned! Miközben persze valami indokolatlan fénysugár indokolatlanul erősen megcsillan a lencséken. Ez a fajta mesterkéltség legfeljebb egy paródiában áll jól, minden más tálalással irtózatosan művi és megjátszós gesztus, amitől szinte ordítani lenne kedvem. Hagyd abba! Hagyd már abba a pozőrséget! Mert az ilyen kartonpapírfiguráknak két állapotuk van: amikor működik a terv, akkor menőznek és nagyon önelégültek, konkrétan ők a világ királyai, de amikor valaki keresztülhúzza a számításaikat, akkor egyből összeomlanak, és legalább egy epizódra, vagy egy bátor és botor főszereplőre van szükségük, hogy újra egyenesbe hozzák magukat. Nekem az lenne a javaslatom (abban a nemlétező lehetőségben bízva, hogy egy japán mangaka vagy anime rendező olvassa e sorokat), hogy hozzuk létre és üssük át a mainstreambe az ostoba szemüveges karakter archetípusát, aki az alacsony értelmi képességeit ellensúlyozandó rendkívül izmos, kimagaslóan erős, és képes bármilyen közelharcban számottevő eséllyel indulni. Lehetne, hogy mikor a főgonosz szükségszerűen rommá veri, majd szemét módon rálép a kedvenc szemüvegére (amit még a nagypapájától kapott), a hős hirtelen újult erőre kap, feloldja titkos képességeit (mondjuk ad hoc megtanul csukott szemmel karatézni, és valamiért még nagyon gyors is lesz…), aztán játszi könnyedséggel győzelmet arat, legalábbis egészen az ellenlábasa következő formaváltásáig. Csak egy tipp.

23.: Dumálj és készítsd elő a támadásodat nyugodtan, nem szakítalak félbe! Fairplay, right?

Gentleman’s code. Hisz bár az egyik fél mindenáron el akarja pusztítani a világot, a másik fél pedig mindenáron meg akarja őt ebben akadályozni, azért itt egy sportszerű, becsületes küzdelem folyik két nemes, jóravaló egyén között. Nem mintha arról lenne szó, hogy a hős és a gonosz egymásnak feszíti összeegyeztethetetlen akaratát, ellentétes világnézetét és kardinálisan különböző erkölcsi rendszerét! Ugyan, itt kérem korrekt erőpróba zajlik egymást kölcsönösen respektáló résztvevőkkel! Elképzelhetetlen, hogy valaki piszkos eszközökkel éljen, és akkor támadjon, mikor a másik fél monologizál, a földön hever, képességet süt el nagyon lassan, vagy épp a barátaival való bájcsevejjel van elfoglalva! Mégis mit képzelünk, mit akarnak ezek, győzni?! Nonszensz! Ezek éppen egy katartikus tetőpontot gyártanak egy 12 részes sorozatnak! Az olyan hitványságok, mint tisztességtelenül támadni, megszakítva az ellenfeled három perces beszélgetését a love interest csajjal, vagy a roppant lassú átalakulás/energiafókuszálás/feltápászkodás közben hasba rúgni a másikat, egyszerűen nem méltóak az ilyen sorsdöntő viadalokhoz! Hát mi lesz akkor a drámai tetőponttal, ha valaki CSAK ÚGY meghal, mert hátulról agyonlőtték egy kabátujjban elrejtett pisztollyal? Ilyesmi nem fordulhat elő! Tessék rendesen játszani gyerekek, vagy nem kaptok uzsonnát, és valaki a sarokba lesz állítva!

24.: Pont időben, “váratlanul” megérkező hős megment mindenkit.

Gondolom megvan az a jelenet, amikor látszólag elveszett minden remény, és az adott karakter (aki jó esetben elég mellékszereplő ahhoz, hogy elhiggyük, a sztori képes lenne beáldozni, de nem túlságosan mellékszereplő, hogy a halála hidegen hagyjon minket…) csukott szemmel áll, felkészülve a kegyelemdöfésre, a nemlétező kamera egészen közelről veszi a nemlétező arcát, és várja, várjuk a suhintás után a végzet halálos kardcsapását, vagy a dörrenést követő lövedéket… és nem történik semmi. Majd zavartan, óvakodva felnéz, és látja, hogy Ex machina-kun váratlanul odaugrott, és a dramaturgiai hatás kedvéért hangtalanul blokkolta az ellenség gyilkos támadását. Természetesen a helyzet megkívánja, hogy a hős az ellenfél úriemberhez méltó hozzáállásában bízva ott helyben hátraforduljon, és megköszönje társának, hogy tartotta a frontot, amíg ő megérkezett. Most már megpihenhet, hisz a dolgok jó kezekben vannak. Mindenki fellélegezhet, és elkezdődhet végre az igazi összecsapás. Mindez kicsit olyan számomra, mint mikor egy filmben 0:01-nél vágják el a megfelelő drótot (esküszöm, ha egyszer gonosztevő leszek, minden kábelt ugyanolyan színűre fogok festeni, hogy kibasszak az önjelölt tűzszerészekkel!). Túlságosan tökéletes az időzítés. A valóság pedig nem ennyire forgatókönyvszagú. Az efféle életszerűtlen momentumok engem könnyen kiragadnak az élményből, és elrontják az immerziót, hisz emlékeztetnek rá, hogy a biztosítókötél nélküli kötéltáncos veszélyeztetettsége csupán illúzió: a szakadék csak egy ügyes aszfaltrajz eredményeként létrejövő optikai csalódás, a mélységet belengő, fenyegető ködpára pusztán a védőhálót hivatott elrejteni, a mutatványosnak pedig életbiztosítása van. Nem szeretem, mikor az előadás koreográfusának önkénye átkönyököl a képernyőn, és tönkreteszi a porondmester által felkorbácsolt elvárásaimat, valamint lecsillapított racionalitásomat. Bár lefojtom, de tudom, hogy fiktív történetet nézek, melynek minden mozzanata egy jól kigondolt, akaratlagos narratív ívre feszül fel. Nem kell emlékeztetni rá.

25.: MIÉRT ILYEN ROHADT HANGOSAK A KABÓCÁK?!

Félreértés ne essék: imádom a kabócákat. A kabócák a legjobbak. Kabóca for president! Elég csak egy 10 órás loop videót betennem ezeknek a kis rovaroknak a kitines hangjáról, és gyakorlatilag bárhol el tudok aludni. És ha egyszer eljutok majd Japánba, az időm nagy részét azzal fogom tölteni, hogy valami erdő szélén leterített pokrócon ülve napestig hallgatom őket. De! És ez egy fontos de, hisz a gusztustalan elfogultságom ellenére is be kell ismernem, hogy az animékben eléggé túltolják a dolgot. A kabócák hangja alapvetően két dolgot üzen a nézőnek: egyrészt azt, hogy nyár van, másrészt pedig, hogy vidéken vagyunk (=nem Tokióban). A készítők nyilván tisztában vannak vele, hogy milyen erős érzettársításokat generál ez az egyszerű kis apróság, és gondolom úgy vannak velem, hogy minek vesződjünk annyit a történet díszletének megépítésével, elég, ha 110%-ra tekerjük a feeling potméterét, és máris kész a RURAL JAPANESE SETTING. Sajnos mint sok más dologban, az érték itt is elveszik (vagy legalábbis sérül) a mértékkel együtt: a kabócák szabályosan ordítanak, olyan mérhetetlen zajszennyezést okozva, hogy alig lehet hallani a szereplők beszélgetését, mert mindent elnyom az elsöprő erejű ciripelés. NAGYON VIDÉK! Mert ugye a sztori mindig “azon a különleges nyáron történt, melyre évekkel később is tisztán emlékeztem”. Nem egy átlagos június volt, hanem a ‘szupernyár. A “fiatalságom legfontosabb nyara”. És mint ilyen, iszonyatosan túlexponált, hangos, expresszív, mert a vélelmezett visszaemlékezés lencséjén át nézve minden éterivé, önmagát meghaladóan tökéletessé torzul. Persze tudjuk, hogy Showa 58-ban minden sokkal, de sokkal zajosabb volt, mint mostanában…

Ennyi lenne, és reméljük nem marad legközelebbre! Bár az eddigiek alapján nincs kétségem a folytatást illetően.

- Kitahito

Megosztás