Korábban már ejtettem néhány szót arról, hogy mennyire visszás számomra a boldogság hatalmasra duzzasztott, giccsben és rossz ízlésben fürdőző promózása, amit a köznyelv nemes egyszerűséggel csak esküvőnek nevez, és amely mára már szinte teljesen elveszítette a szakralitását és profanizálódott. Viszont érdemes külön megemlékeznünk e csodálatos intézmény talán legutálatosabb eleméről, az esküvői ruha körüli felhajtásról. Valahogy a nőknek sikerült elérniük, hogy a vállalás mértékétől függetlenül az esküvő az ő NAGY NAPjuk legyen. Mert arról lehet vitatkozni, hogy melyik fél “áldoz be” többet a függetlensége elvesztésével (én úgy vélem ez teljességgel esetfüggő, bár a monogámia elég rosszul harmonizál az alapvető férfi habitussal…), de szerintem mindenki számára egyértelmű, hogy ez az esemény nem csak a nőkről szól. Mégis, a házasság a nők ünnepe lett, és mint ilyen, szent és sérthetetlen. Az esküvői nagyzolás nem ismer határokat, és a szerepek már jó előre be vannak betonozva: a nő szabad kezet kap a szervezésbe, a férfi pedig bólogat, fizet és kalkulál, hogyan lehetne a családi csődöt elkerülni spórolás, kölcsönök, és a menyasszonytánc alatt bezsebelt borítékok várható tartalma által.

„Az esküvő a legszebb napja az életünknek, tehát úgy döntöttünk, hogy mindennap összeházasodunk, így az életünk egy állandó mennyország marad.”

De ez persze a leendő feleséget vajmi kevéssé foglalkoztatja, hisz az egész világ szentesítette számára ezt a napot, amikor MINDENT megengedhet magának, hisz meggyűrűzték, és nemsokára elindul a házasélet felhőtlen és örök boldogsága, valamint a gyerekvállalás örömei felé. Ezen a napon minden lány hercegnővé vedlik, önmaga ideavilágbeli képmásává nemesül, aminek még csak a közelébe sem érhet sem azelőtt, sem azután. Ő lesz a megelevenedett esküvői fotó, amit majd az unokák tettetett érdeklődéssel nézegethetnek a családi összejöveteleken. A tökéletes emlék, amibe bele lehet kapaszkodni az unalmas és fárasztó hétköznapok gyereksírástól, szaros pelenkáktól és megereszkedett mellektől terhelt slamposságában. Ám tartózkodjunk attól, hogy asztalterítő-mintázatok, origami szalvéta hattyúk, meg aranyporral megszórt esküvői meghívók vizsgálatával aprózzuk el a figyelmünket, mikor itt van nekünk a menyasszonyi ruha, a gusztustalan exhibicionizmus tökéletes, túlárazott jelképe.

Kifizetne-e bárki akár több százezer forintot azért, hogy egy napig viselhesse ezt a fehér ruhadarabot, ha az agyát nem borítaná be vastagon az endorfinfelhő? Értelemszerűen igen. Mert ha már kis totyogó korodtól azt sulykolják beléd, és te is azzal ámítod magad, hogy ez lesz ÉLETED LEGSZEBB NAPJA, akkor egyszerűen nem engedheted meg a mértéktartást, tövig kell taposnod a gázpedált, remélve, hogy ha sikerül megkoreografálni a tökéletes napot, az a pár órányi eufória majd magával rángatja az elkövetkezendő éveket, évtizedeket is az álmok vattacukor illatú világába. Hát miért ne adnál magadnak egy esélyt a boldogságra?! Milyen házasság lesz az, aminek már a legeleje is CSAK jó?! Mit szól ehhez Hollywood? Ebből így nem lesz Happy End. Ezért nem lehet semmi eléggé tökéletes. Ezért kell még a pezsgőspoharak nyakába is belegravíroztatni valami idézetet. Ezért nem lehet elég drága, elég fodros, elég fehér az a menyasszonyi ruha. Mert több kell, még több! Fehérarany tiara, észrevehetetlen ezüstszálakkal átszőtt fátyol, apró, csuklóra szalagozott csokorka, amit hat hónap egyeztetés után sikerült elkészíttetni egy híres japán virágkötő mesterrel.

„Imádom az esküvőket, a szerelem és remény ünnepe, és van torta. A menyasszony eljátssza, hogy szűz, a vőlegény eljátssza, hogy megtalálta az igazit, és az örömszülők eljátsszák, hogy kedvelik egymást.”

Az egész nem több egy nevetségesen babonás szertartásnál, mely során látványosan, Isten és ember színe előtt égetjük el a bankjegykötegeket. Kirakatöröm. Egy facebook posztnyi felhőtlenség. Bérelt ruhához bérelt boldogság. Mintha ezzel le lehetne kenyerezni az égi hatalmakat, megváltva, kicsikarva a vágyott életet, melyet ugye két ember közös munkájából születő harmóniának és intimitásnak kéne eredményeznie. De hát az túl kemény meló, meg el is kúrtuk azzal a három megcsalással, négy szakítással, öt pofoncsapással, több tucat veszekedéssel és be nem tartott ígérettel, sok száz apró gyarlósággal, kimondott gonoszsággal, valamint a sok ezer lemondással, elfojtással, sötétben elsírt és párnába suttogott gondolattal. Sosem voltunk tökéletesek. Sosem működött úgy a kapcsolatunk, ahogy kellett volna. Viszont ha szép ruhába öltözünk, szépeket mondunk, szépen mosolygunk a kamerákba, megdobáltatjuk magunkat rizzsel, fotózkodunk mindennel és mindenkivel, táncolunk, együtt évődünk a vőféllyel és szerelmetesen csókot váltunk az Újházy tyúkhúsleves meg a szűzpecsenye fölött, akkor majd elhiszik, hogy boldogok vagyunk. És akkor talán mi is elhisszük.

- Kitahito

Megosztás