Van egy Krausz Gábor, akit a nézők ismernek: séf, zsűritag, tévés arc, újrakezdő. És van az ember, aki reggel felkel, fáradt, rosszkedvű, civil életet él. Mekkora az átjárás ezek között a szerepek között?
Azt kérdezed, hogy mi a különbség? Valójában semmi. Egy olyan műsor révén kerültem be a médiába, amely a szakmámról szólt. Amikor kiválasztottak, akkor elsősorban szakmabelieket kerestek, és én is ezt a vonalat képviselem. Mi nem színészkedünk, igazából a valódi énünket adjuk. Így a médiában nem kellett felvennem semmilyen karaktert, vagy megjátszanom magam. Ez az egyik legfontosabb, hogy mindig magunk tudjunk maradni. Persze, az emberek változnak. Én is, de a ‘karakter’ ugyanaz. Tehát igen, én nem játszom meg magam semmilyen műsorban. Ha lenne otthon kamera, ugyanazt látnád, mint a képernyőn.

A konyhai közeg kívülről romantikus dolognak tűnhet, de valójában pontosság, feszültség, kontroll és hierarchia jellemzi. Ez láthatóan közel áll hozzád. Sokaknak viszont nem otthonos terep.
Aki még életében nem dolgozott konyhán, vagy nincs olyan családtagja, aki tudna erről mesélni, annak ez tényleg egy nagyon romantikus helyszín, és a legtöbben pont ezért csalódnak. Mert a konyhában nincs demokrácia.

Én egy régebbi iskolából jöttem, amikor a konyha még szinte katonai alakulatként működött, szigorú hierarchiával. Ez a fajta rendszer a generációváltással nyilván előbb-utóbb ki fog halni, mert nem lesz aki benne akar dolgozni. Tehát ha valaki durvábban vagy rosszul szól, akkor a fiatalok már sajnos leveszik a kötényt, és meg kell őket ölelgetni, hogy maradjanak, mert nem jön más helyettük.

A világ errefelé halad. Én még nem sírtam, amikor csúnyán szóltak hozzám, mert ezt szoktam meg. Ez generációs dolog: úgy nevelünk, ahogy minket is neveltek. De azt gondolom, hogy én például nem vagyok annyira kontrollmániás, és ha valakin látom, hogy kreatív, és szeretné megmutatni magát, akkor nem ragaszkodom mindig a saját ötleteimhez. Ez nálam nem ego kérdés, abszolút hagyom kibontakozni a tehetséges embereket.

Azt mondod, a konyhában nincs demokrácia. Hogyan lehet ezt a rendszert úgy működtetni, hogy közben ügyelni kell a dolgozók érzékenységére, és figyelni, hogy a fegyelem ne csússzon át önkénybe?
Nehezen. Az, hogy nincs demokrácia, nem azt jelenti, hogy diktatúra van. A kettő között létezik átmenet. Ez nálam azt jelenti, hogy szükség van egy vezetőre. Olyan nincsen, hogy mindenki azt csinál, amit akar. Vagy két vezető van, és kétfelé megy a konyha. Ugye ez egy üzlet, amit az emberek szeretnek csinálni, de ebből az étteremtulajdonosnak vagy a séfnek is meg kell élnie. És persze, a főzés nyilván egy alkotási folyamat, de a nap végén pénzből élünk. Szükség van valakire, aki kijelöli az irányt, vállalja a felelősséget. És mivel ez egy olyan felelősség, ahol tényleg napi 14 vagy 16 órában komoly stressz alatt, melegben, párában, forró edények között kell ételt készíteni, nem lehet hibázni. Egy hiba azt jelentheti, hogy az a vendég vagy társaság többet nem jön oda. Ami pénzkiesés.

Ez a stressz és felelősség kihoz bizonyos dolgokat az emberből. Viszont egy konyha akkor működik jól, hogyha ami ott kijön, az ott is marad. És a nap végén, amikor az utolsó edény is el lett mosva, akkor le lehet ülni a szakácsokkal, lehet inni egy sört, és… utána jöhet a következő nap. Egy vezető nem élhet vissza királyként a hatalmával, kihasználva a pozícióját. Valahol a túlzott puhaság és túlzott keménység között van a helyes irány. A diktatúra soha nem jó.

Séfként megszoktad, hogy a hibákra reagálni kell, és többnyire van lehetőség korrigálni vagy újrakezdeni. De mit kezdesz az olyan hibákkal, amelyeket nem lehet újrafőzni, és együtt kell velük élni?
Nem akarok okoskodni. Azt gondolom, hogy nem is vagyok elég okos, hogy életvezetési tanácsokat adjak bárkinek. Én mindig csak a saját példámból tudok kiindulni: ha nekem, az én jellememmel és akaraterőmmel sikerült sok-sok mélységből és depresszióból felállnom, akkor másnak is sikerülhet. Nem az a lényeg, hogy hibázunk, mert az elkerülhetetlen. Szerintem kell is hibázni. A gyerekemnek is azt tanítom, hogy kár azért sírni, mert valamit elrontasz. Lehet rajta bánkódni, de hamar el kell felejteni, mert minél tovább tart a zuhanás, annál nehezebb lesz kimászni a szakadékból. Persze vannak helyzetek, amikor rajtunk kívülálló körülmények alakítják az életünket, és ott a szerencse is, de nagyrészt fejben dől el az egész.

Azért is kérdezem, mert egy válás önmagában is nehéz, de egy ismert ember válása pillanatok alatt közösségi színházzá válik, ahol kívülről osztják a szerepeket. Magát a helyzetet nehezebb ilyenkor kezelni, vagy azt, hogy mások narrálják a magánéletedet?
Nagyon ritkán beszéltem erről, akkor is inkább a hallgatást választottam, illetve azt, hogy csak magammal foglalkoztam. Engem nem érdekelt, hogy ki mit ír, ki mit mond. Arra koncentráltam, hogy kimásszak belőle. És ehhez kellett a korábban említett szerencse is, hogy éppen akkor kérdezzék meg, hogy nincs-e kedvem táncolni.

És nem volt kedvem. De tudtam, hogy ez segíteni fog. Nem biztos, hogy mindenkinek egy tévéműsor kell ahhoz, hogy kijöjjön a mélypontról. Számomra akkor az egy mentőkötél volt. Észrevettem, megragadtam, és nagyon jól alakult. Hálás vagyok a sorsnak érte. Biztos, hogy kijöttem volna máshogy is ebből a gödörből, de akkor a tánc segített, hogy magammal foglalkozzak, és visszataláljak oda, ahol szerintem a helyem van.

A hallgatás ilyen helyzetben inkább a méltóságodról, önmagad vagy a gyereked védelméről szólt?
Is-is. Ez inkább arról szólt, hogy sosem szerettem követni más ismert emberek magánéleti vívódásait. Nem azért, mert ne lennék empatikus, hanem mert az nem tartozik másra. Nyilvánvalóan a gyerek miatt is fontos volt. Nem akartam, hogy majd később ezekről olvasson, mert az internet nem felejt. Az ő érdekét is szem előtt kellett tartanom, illetve az új kapcsolatomat sem akartam kitenni annak, hogy a régiről beszéljek. Aztán jött egy nagyobb bulvárcunami, amit utólag már bánok, mert ha másfél évig csöndbe tudtam maradni, akkor utána sem kellett volna megszólalnom, de akkor az igazságérzetem miatt nem tudtam annyiban hagyni a dolgot.

A tánc tényleg érdekes fordulat volt: egy kontrollált szakmai szerepből átkerültél egy olyan térbe, ahol a test, az ügyetlenség, a zavar és a sebezhetőség hangsúlyosabb. Mennyire volt nehéz, hogy itt nem lehetett “elbújni” egy szigorú, kontrolláló szerep mögé?
Sokáig vacilláltam. Egyrészt ugye korábban is hívtak már ilyen helyekre, de soha nem éreztem azt, hogy ez nekem való. Amúgy is dolgoztam, mindig volt valami, ami lefoglalt. Akkor viszont más volt a helyzet: egyedül maradtam, munkahelyváltás… és azt éreztem, hogy valamivel le kell kötnöm a figyelmemet. Beláttam, hogy voltaképp nincs vesztenivalóm. Mert mi a legrosszabb? Kiderül, hogy nem tudok táncolni? Véletlenül rálépek a partnerem lábára? És akkor mi van? Ettől még a lecsót meg tudom ízesíteni. Nem fogok ilyesmi miatt vendéget veszíteni. Viszont tudtam, hogy ez mennyi felkészüléssel jár, és hogy jót fog tenni nekem.

Ha jól értem, nem volt épp komfortos ez a szerepváltás.
Nem, viszont pontosan úgy álltam a tánchoz, mint amit én is elvárok, ha valaki főzni akar: vegye fel a tempót, mert ez a mi komfortzónánk, a mi helyünk, a mi életünk, és neki kell felvenni a ritmust. Ott egy teljesen idegen világba csöppentem. Persze, hogy esendő voltam! Viszont amit mástól elvárok, az rám is ugyanúgy érvényes. Ha valaki másnak a barlangjába megyek, ott az van, amit ő mond. Én ezt abszolút elfogadtam, és nagyon alázatosan álltam hozzá. Megcsináltam, amit kértek tőlem, és igyekeztem a rendelkezésre álló idő alatt a lehető legtöbbet tanulni. Úgy álltam hozzá, hogy ha valamit elvállalok, akkor nem lehet, hogy belesüljek. Időben fel kellett kelni, időben ott lenni, és kihasználni minden egyes órát.

Ez nem látszik annyira, de én azért elég szégyenlős vagyok. Nem szeretek szerepelni. És Anna nagyon jó érzékkel látta bennem azt, hogy mik az előnyök, mik a hibák, és mi az, amit meg tudunk mutatni. Én csak annyit kértem tőle: „ne essünk ki először, és ne csinálj belőlem hülyét.” És ő komolyan vette. Ilyen szempontból hasonlóak vagyunk, ezért is működött ennyire jól. Az élő adások környékén már nagyon rendben voltam mentálisan. Láttam, hogy hova tartok. És hogy minden úgy van, ahogy lennie kell. Hogy nem kell kapaszkodni valamibe, ami nem működik.

Beszéltünk korábban a címkézésről. A hajléktalan embereknél ennek van egy másik, sokkal kegyetlenebb változata: fizikailag látszanak, de társadalmilag láthatatlanok. Szerinted azoknak, akiknek nagyobb hozzáférésük van a nyilvánossághoz, van valamiféle felelősségük a kiszolgáltatottabbak felé?
Személy szerint úgy gondolom, hogy mindenki azt támogassa, ami valóban a szívügye. Ismert emberként néha oda kell állni bizonyos dolgok mellé, de sosem értettem egyet azzal, hogy ez kényszerből vagy direkt látható módon történjen. Ha úgy érzed, segíts titokban. A saját ízlésed és értékrended szerint. Vagy akár ne segíts. Nem gondolom, hogy ezt mindenkire rá kéne erőltetni.

Az ilyen látványos kiállásokban te inkább az őszintétlenséget véled felfedezni?
Azt látom, hogy nagyon sokan úgy állnak ügyek élére, hogy nincs mögötte valós érzelem vagy akarat, hanem trend, nyomásgyakorlás, és megfelelési kényszer. Én nagyon ritkán teszem közzé azt, amikor segítek, és ha megteszem, annak oka a figyelemfelhívás, de azt is finoman. Nem mindenki teheti meg azt, amit mi, és nem mindenki akar ugyanannak segíteni. Nem mindig az a segítség, amit nagy, teátrális gesztusok kísérnek. Az ilyesmi legtöbbször ez csendben és észrevétlenül történik.

Nos, a hajléktalanság sose volt trendi ügy.
Ez egy olyan téma, amit az ember próbál magától ellökni, nem foglalkozni vele. És szerintem a hajléktalanok érzik ezt a leginkább. Nagyon sokat beszéltem velük arról, hogy mi bántja őket. Többnyire nem az, hogy valaki nem ad pénzt, hanem hogy átnéznek rajtuk. Egyszer egy piros lámpánál adtam egy hölgynek aprót. Megköszönte a pénzt, és azt is, hogy nem húztam fel az ablakot. Nagyon durva, hogy kit mi tesz boldoggá. Vannak, akiknek olyan az élete, hogy már az is egy pozitív dolog, ha nem csukják rájuk az ajtót. Persze ne legyünk álszentek, köztük is nagyon különböző emberek és élethelyzetek vannak, mint minden más csoportban.

Nem vagyok annyira intelligens, hogy én erre a problémára megoldást találjak. Szerintem senkinek sincs rá válasza. Mégis, az a legfontosabb, hogy mi, akiknek van fedél a fejünk fölött, meg tudjunk maradni embernek.

Nem akarunk álszentek lenni, de a hajléktalanságról mégis gyakran két szélsőséges kép mentén gondolkodunk. Közben van egy pont, ahol mindenkinek ugyanaz a minimum jár. Szerinted hol van ez?
Azt hiszem ott, hogy nem tudhatjuk, ki mikor és hogyan került az utcára. Van olyan ember, aki sokkal okosabb vagy többet ért el az életben, mint az, aki a piros lámpánál az autójában ül. Nekünk szerencsénk van. Azt gondoljuk, velünk ez nem történhet meg, pedig sosem tudhatjuk, mit hoz az élet. Van, aki tehet róla, persze. De nem szabad a világot felosztani érdemesekre és érdemtelenekre. Különösen nem azoknak, akik döntési helyzetben vannak. Nekik nem az a dolguk, hogy eldöntsék, ki „érdemli meg” a segítséget, és ki nem.

- Kitahito

Megosztás