logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Játékkritika / 2017/12/26 / Szerző: Kitahito

Who is Mike

Mike, vagy nem Mike: az itt a kérdés. Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait; vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, s fegyvert ragadva véget vet neki? Meglepő módon ez elég találó kérdésfelvetés, már ami a ma kitárgyalandó játékot illeti. Meg úgy amúgy is.

Who is Mike

Foglalkozzunk a Who is Mike nevet viselő 2015-ös, ingyenesen letölthető Ren’py alapú visual novellel, mely a Fervent indie fejlesztőcsapat első munkája. Azóta piacra dobták a második játékukat is CUPID címen, de még nem volt alkalmam kipróbálni. A lényeg, hogy egy viszonylag friss, de annál ambiciózusabb társasággal van dolgunk, mely elkötelezte magát a művészi indíttatással megírt, horrorisztikus természetfölötti mesék mellett. Tehát egyszerű, de erőteljes, archetipikus elemekkel dolgozva igyekeznek megkapó, magával ragadó történeteket a közönség elé tárni. A Who is Mike igencsak rövid darab, 1-2 óra alatt kijátszható úgy, hogy mind a 9 végkifejletet végigzongorázzuk, de ennek ellenére úgy gondoltam, érdemes róla egy kritika erejéig megemlékeznünk. Támogassuk minden lehetséges eszközzel a független fejlesztőket, nem igaz? Annál is inkább, mert én (szégyenemre legyen mondva) nem éltem az adakozás felkínált lehetőségével, és fizetés nélkül tettem szert a programra. Legyen hát ez a pár sor a vezeklés, az önként vállalt penitencia, amiért ilyen méltatlan módon jártam el!

And my fuckin’ pullover too!

Szóval, történetünk szerint hősünk, Mike, erős tarkótáji fájdalommal és szemüvege híján homályos látással ébred a háza kanapéján. Az elmúlt pár óra teljesen kiesett neki, ami már csak azért is kellemetlen, mert nincs egyedül a szobában: nem messze tőle, baseball ütővel a kezében áll a tökéletes hasonmása. Ugyanaz az arc, ugyanazok a gesztusok. Még a ruházatuk is egyforma. A helyzet értelemszerűen mindkettejük számára kissé szokatlan, bár a kezdeti freakout után a dolgok lenyugszanak annyira, hogy a Mikeok között megkezdődhessen az érdemi párbeszéd arról, hogyan is tovább. Egyértelmű, hogy akármi is történt, két Mike nem fér igazán meg egy háztartásban, tehát valahogy ki kell deríteni, ki az eredeti, és ki a másolat. Mikor azonban az emeletről meghalljuk élettársunk, Sarah hangját, döntéshelyzet elé kényszerülünk: elkerülendő, hogy szívbajt hozzunk a barátnőnkre, a hasonmásunk javaslatára elhagyhatjuk a házat, hogy majd másnap járjunk az ügy végére, vagy megmakacsolhatjuk magunkat, és megtagadhatjuk a távozást.

A sztori előrehaladása szempontjából érdemes az utóbbi választ adni, melynek eredményeképp Sarah is képbe kerül, aki a kezdeti freakout után jobb híján kérdések útján próbálja meg kiszűrni, melyikünk az igazi Mike. Innentől kezdve elég gyorsan fogják egymást követni a választási lehetőségek: kedvesünk egyre kényesebbé váló kérdéseire reagálva elmondhatjuk az igazat (ami kényesebbnél kényesebb diskurzushoz vezet), és természetesen megpróbálkozhatunk hazugsággal is (ami viszont többnyire ordítóan átlátszó). A visual novel fordulópontja akkor jön el, mikor Sarah azt akarja megtudni, hogy mi vagyunk-e az igazi Mike. A választásunktól függetlenül természetesen fogadkozunk az eredetiségünk mellett, de valójában ténylegesen itt dől el az identitásunk, és itt ágazik szét a történet. Nagyjából ezen a ponton kell felhívnom a figyelmet az elkövetkezendőkben elkerülhetetlenül előforduló spoilerekre, tehát tisztelt olvasó, amennyiben szándékodban áll kipróbálni a játékot, akkor tegyél magadnak egy szívességet, és elégedj meg ennyi információval, az alábbi LINKről pedig szerezd be a programot!

„He wasn’t very threatening, really. I’m sure the poor guy’s just confused.”

Na szóval, most, hogy lefutottuk a kötelező tiszteletköröket… a lényeg, hogy egyikünk doppelgänger, ráadásul nem az az ártatlan elveszett ikertestvér, vagy alteregó-fajta, hanem inkább a kevésbé népszerű, energiaelszívós, emberfeletti erővel rendelkező paranormális lény, aki fel akar zabálni és meg akarja gyilkolni a szeretteidet. Így ha sikeresen rávezetjük kedvesünket, hogy mi vagyunk azok, akikkel annak idején összebútorozott, konfrontálódnunk kell a leleplezett imposztorral, ami, mivel egy emberfeletti erővel rendelkező paranormális lényről beszélünk, értelemszerűen nem zajlik kifejezetten problémamentesen.

A nők ölni tudnának ezért a titokért!

Az entitás néhány perc leforgása alatt teljesen leamortizálja hősünket, aki ismét eszméletét veszti, átvezetve minket a játék leginkább elhibázott, épp ezért a legérdekesebb részébe: az alakváltó (nevéhez hűen) ismét alakot vált, tehát kialakul az a klisés helyzet, amikor kezünkben a pisztollyal kell döntenünk, hogy kit lőjünk le. Illetve csak majdnem. Ugyanis az egyik Sarah be van szorulva a vendégszobába, és csupán a (kissé eltorzult) hangját halljuk. A döntésünk arról szól, hogy végzünk-e az előttünk álló, és felénk közeledő, kissé sebesült Sarahval.

Nos, gyorsan rekreáltam magamban a korábbi eseményeket, összegeztem minden megszerzett információt, és némi szükségszerű dedukció után arra a következtetésre jutottam, hogy egy gyilkos természetfeletti organizmusnak nincs oka defenzívába vonulni és űzött vadként bemenekülni a vendégszobába, és az sem túl életszerű, hogy erőszakkal sikerült kedvesünknek bezárnia oda. Seems logical, right? Így hát amint lehetőség adódott rá, gyakorlatilag hezitálás nélkül tüzeltem…

És mint kiderült, tévedtem. Erre az ajtó mögül előbugyborékoló undorító nevetés elég világosan rámutatott, és miután a lény előjött, annak rendje és módja szerint le is gyilkolt. Well, darn. Visszatöltöttem az előző mentésemet, és ezúttal nem húztam meg a ravaszt, melynek eredményeképp az elvileg igazi Sarah lekaszabolt egy konyhakéssel, szóval… akkor … most mi van? Éreztem, ahogy a paranoia és a bizonytalanság jeges ujjai szép lassan felkúsztak a gerincoszlopom mentén.

„Mike, listen to me. It is trying to trick you! You have to belive me Mike!”

Mi a gond? Gondolkodj! GONDOLKODJ! És pontosan ezt tettem, hagytam lejárni a döntés időkorlátját jelző, sürgető sávot, és a karakterem ennek megfelelően elemezte a helyzetet, keresztkérdéseket tett fel mindkét lánynak, majd megint filózott kicsit, más úton, mint én, de levonta a helyes következtetéseket, és végül, mikor lelőttem az ajtón kívüli hamisítványt, ezúttal tényleg a hamisítvánnyal végeztem. Ezek után kiszabadítottuk szívünk választottját a kvantum-szuperpozícióból, ölelkeztünk meg örömködtünk egy sort, és boldogan éltünk tovább az idilli mindennapjainkat beárnyékoló jövőbeli fenyegetések tudatában.

Fool me once, shame on you. Fool me twice… well, fuck you!

Nos, mivel ez a befejezés kvázi a true ending, vizsgáljuk meg kicsit alaposabban! Amennyiben feltételezzük, hogy a megismert három szereplő közül csak egy doppelgänger, úgy a játék végén valamiféle bizarr Schrödinger macskája-effektus történik meg, ahol az elhamarkodott(nak bélyegzett) döntésünk határozza meg, hogy ki az igazi, és ki a hamisítvány. Ami érdekes, de mielőtt azonban elmerülnénk a paranoiába, és végül menthetetlenül lesüllyednénk a nihilizmusba, vagy épp felszállnánk a magasba és eltöltekeznénk a valóságot meggörbíteni képes isteni mivoltunk vélt nagyságában, mondjuk ki, hogy ez a szcenárió ostobaság. Ha a tudat határozza meg a létet, akkor mindkét válasznak helyesnek kellett volna lennie, nem pedig helytelennek. Viszont a külső, objektív valóság tőlünk függetlenül is létezik. Van hatalma a döntéseinknek, de azért nem ekkora. Kell lennie jó megoldásnak, mert azt nem a helyes, vagy helyesnek titulált gondolatmenet (illetve esetünkben annak hiánya) szüli. Attól függetlenül is ott van, logikával felfedezhetően, józan ésszel megismerhetően, vagy akár csak vakszerencsével eltalálhatóan. Nem túl korrekt dolog elzárni pusztán azt csak azért, mert nem a készítők (dramaturgiai igénye) által preferált módon jutunk el hozzá. Arról már nem is beszélve, hogy az ő megoldókulcsuk, vagyis az “átgondolásnak” eufemizált tétlenség ellentmond mindennek, amit a valóság működéséről tudunk.

„Anything? What could you possibly give me that I can’t take, human?”

A befejezésnek tehát csak akkor van bármennyire is értelme, ha valójában már az eredeti Sarah sem eredeti. Így természetesen a korábbi események válnak értelmetlenné, hiszen ebben az esetben teljesen felesleges lenne eljátszani a kérdez-felelek színjátékot. De van egy kétségbeesett és rendkívül erőltetett útja, hogy a történet működőképes legyen: ha a konfrontációt követő ájulásunk alatt a gonosz hasonmásunk megöli a barátnőnket, és egy újabb alakváltó átveszi a helyét. Ebben az esetben van értelme a végjátéknak, hisz miután ilyen-olyan bizonyítékokra támaszkodva az egyikük behatolót semlegesítjük, a másik még mindig nyugodtan mellettünk maradhat álcázva, hogy szép lassan kiszipolyozza gyanútlan hősünkből az életerőt.

I have a bone to pick with you, damn Lizardman!

Ez elsőre jól hangzik, de csak tovább tolja a problémákat. Először is, mi értelme van ennyit fáradozni egy szerencsétlen, casual Mike becserkészésével, mikor ezerszám rohangálnak ilyenek mindenfelé. Nincs benne semmi különleges, nincs sportértéke sem az ő, sem a kedvese levadászásának, egy ilyen szintű konspiráció pedig több szervezést kívánna meg, mint amennyit ez az egész ügy ér. Másodszor pedig, ha ez a forgatókönyv igaz lenne, akkor az ajtón kívüli Sarah “hirtelen felindulásból elkövetett” lelövése után a hamisítványnak pont hogy nem kéne lelepleznie magát, hanem el kéne játszania a rémült, de megkönnyebbült barátnőt. Valamint nem túl hihető, hogy egy másik alakváltó csak úgy emberi nagyvonalúságból beáldozná magát a társa álcájának erősítéséért. Sajnálom, akárhogy bogozom, csomózom, ez a sztori nem áll össze. Mindezek ellenére egy igazán kellemes visual novellel van dolgunk. Érződik rajta a szenvedély, a vágy, hogy valami újat alkossanak, még akkor is, ha hiányzik mögüle a szükséges rutin és anyagi háttér. Mint ahogy az egy félamatőr projekttől várható, a karakterek rajzolása és a CG is kissé kiforratlan, seiyuu természetesen egyik karakter esetében sincs, de ezeket a hibákat és hiányosságokat hajlamos vagyok elnézni, hisz a játéknak még minden gyermekbetegsége ellenére is nagyszerű hangulata van, és a true endingen kívül mindegyik befejezés kielégítő a maga nemében. Kedvező tendencia, hogy a világ minden táján felütik a fejüket fejlesztők, akik a saját vízióikkal gazdag vérrel frissítik fel a nemzetközi piacot, tovább népszerűsítve a műfajt, és öregbítve annak hírnevét. Szóval összességében a Who is Mike kellemes csalódás. Ahogy látható, messze nem tökéletes darab, viszont az alapkoncepciója és a kivitelezése van annyira érdekes, hogy elfeledtesse velünk a hibáit!

7 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

A géniusz elinf...

Következő kritika:

Szexualitás és ...

Még több Játékkritika