Mikor megérkezett a hír, hogy remake-t (mivel a remake és a reboot megnevezés mellett is szólnak érvek, azt hiszem variálni fogom) kap az 1984-os Szellemirtók, tudtam, hogy ez egy olyan akadály lesz, melyet nem lehet csak úgy megkerülni. Gyermekkorom egyik kedvenc filmjéről van szó ugyanis, amit annak idején rongyosra néztem VHS kazettán, és szerintem még mindig megvan valahol egy szekrény alján. Valószínűleg a Démonok 1-2, az Evil Dead és a Részeges karatemester társaságában alussza örök álmát, mert bár nem volt szívem megválni tőlük, de a VHS lejátszót már évekkel ezelőtt kilomtalanítottam, szóval nincs sok esély rá, hogy a közeljövőben előveszem őket. Ennek ellenére még ma is erős nosztalgiával gondolok vissza a Stay Puft habcsókemberre, a „Ne Ray, soha ne keresztezd a sugarakat!“-felkiáltásra, vagy épp Sigourney Weaver akkoriban még elképesztően dögös alakjára, ami azért jócskán meg tudta mozgatni egy VHS kazettákon szocializálódott fiatal srác fantáziáját.

Természetesen elég hamar kiderült, hogy a feldolgozás amolyan inverz módon nőket helyez az ikonikus szerepekbe, és már sejtettem, hogy valami rosszra akarják felhasználni ezt a klasszikust. Alapjáraton nincs semmi bajom azzal, sőt néha kifejezetten áldásos, ha egy filmnek női főszereplője van, nem jelent gondot az azonosulás (ugye van ez az úgynevezett empátia nevű jelenség, talán hallottunk róla…), de ne egy már meglévő történetet akarjanak alávetni a feminizmus és a gender kurzus nyomásának, találják ki és futtassák fel a saját hőseiket, szerettessék meg őket velünk, de ne akarják a már köztudatban élőket metaforikusan átoperálni. Úgy vettem észre sokaknak ez jelentette a fő problémát a filmmel, de szerintem ez egy nagyon okosan kitalált marketingfogás, gumicsont, red herring, ahogy tetszik. Mert a 2016-os Szellemirtók annyi sebből vérzik, hogy igazából említést sem kéne érdemelnie a ténynek, hogy a rivaldafénybe lökdösött tehetségtelen, hiteltelen és ripacskodó színészek történetesen nők.

Inkább hívjátok a rendőröket, srácok…

A filmet Paul Feig rendezte. Az a Paul Feig, akinek olyan felejthetetlen alkotások fűződnek a nevéhez, mint például a csodálatos Női szervek, a frenetikus és halálosan humoros Koszorúslányok, vagy épp mindannyiunk kedvence, a Reszkessetek repülők!. Ezeket a címeket látva bennem is egyből felmerült volna a kérdés: mégis ki lehetne alkalmasabb arra, hogy megrendezze a Szellemirtók remake-jét? És feltehetőleg azt válaszoltam volna, hogy 100 véletlenszerűen összeválogatott járókelőből 95%-os bizonyossággal találhatsz egy rátermettebb amatőrt, persze csak ha nincs a járókelők között maga Paul Feig, mert ő azért ront pár százalékot az esélyeinken. Ugyanakkor nem korrekt dolog csak őt sározni, itt van például a sokkal inkább hibásnak tűnő Ivan Reitman, az eredeti Szellemirtók filmek történetírója, aki 70 évesen még bevállalta e 2016-os gender bender mocsokság sztorijának megírását is. Bár ne tette volna. De megint csak nem lehet egyedül rá mutogatni, hisz egyrészt rajta kívül még négyen faragták a forgatókönyvet, másrészt ki tudja, mekkora szerepet kapott a munkálatok során (gyanítom, csak szerencsehozó talizmánként húzták be a projektbe).

A cselekmény nem egyedi, igazából a régi történet kapott egy ráncfelvarrást. Azt hiszem a probléma a kivitelezésben keresendő, tehát mégiscsak Paul Feigre kell mutogatnom, de legszívesebben az egész stábot kollektív bűnösség alá vonnám a sminkesektől kezdve a kreatív tanácsadókon át egészen a producerekig, mert egyszerűen nem tudom elhinni, hogy senkibe nem szorult egy morzsányi jó ízlés sem! Nem volt, aki felemelje a hangját, és kimondja, hogy konkrétan celluloidhulladékot, kulturális szemetet készítenek? Nagyon ritkán fordul velem elő, hogy dobok egy filmet, de itt már az első 20 percben erős késztetést éreztem, hogy kikaparjam a szemeimet, forró ólmot öntsek a fülembe és még plusz, csak a biztonság kedvéért megtáncoltassak egy Gillette pengét a csuklómon lévő erek közelében, mert ez a film konkrétan fáj. Fizikai fájdalom és szekunder szégyen kínzott, miközben tanúja voltam ennek a tragédiának. Olyan mértékben kínos, annyira gagyi, hogy azt elmondani sem lehet. De azért megpróbálom…

„I’m just looking for a reasonable ratio of wontons to soup, this is madness!”

Van nekünk egy Erin Gilbertünk (Kristen Wiig), aki egyetemi professzorként igyekszik betörni a tudományos világ bigott szférájába. Persze mivel Erin nő, mindenki kicsit lesajnálja (hisz ugye ki hallott már olyat, hogy egy nő okos legyen, nem igaz?!), és ráadásul van olyan peches, hogy pont akkor állít be egy random arc a fiatalkori botlásként megírt paranormális könyvével kérdezősködni, amikor épp állandó pozíciót kapna álmai oktatási intézményében. Valószínűleg ő is annyira meg van lepődve azon, hogy miért nem tud egy könyv létezéséről, amit elvileg társszerzőként ő írt, mint mi, ezért elzarándokol a ki tudja milyen kultúrsznobizmusból éveken át parlagon felejtett barátjához, Abby Yateshez (Melissa McCarthy), aki egy… nos, kevésbé nívós iskolában székel.

Az ezoterikus kézműves szakkör épp steampunk olvasólámpát készít alufóliából.

Ezt bemutatandó a film megmutatja nekünk, hogy a folyosók szűkek, koszosak, a diákok enyhén hobó beütésű kábszeres orkok, míg az intézmény vezetője egy retardált gyépés, aki még azt sem tudja, milyen tanszékek vannak az általa igazgatott létesítményben, de ne rohanjunk ennyire előre. Megtörténik a minden átéléstől mentes, szitkomosan elbagatellizált friendship reunion (a kínai takonyleves nyilván fontosabb, mint a rég nem látott barátnőd, de persze mit várunk Melissa McCarthy molett karakterétől?), amibe kihűlt slejmes köpetként rondít bele Jillian Holtzmann (Kate McKinnon).

Szerintem Kate McKinnon a világtörténelem első színésze, akinek egyből kétszer kéne megítélni az Arany Málna díjat egyazon produkcióért. Nem tudom, hogyan lehet ezt leadminisztrálni, de mindenki fogjon meg valamit, és vágja hozzá, felőlem lehet akár cserepes virág, féltégla, vagy egy doboz fagyasztott halrudacska is, a lényeg, hogy jól repüljön, kellően nehéz legyen, és eltalálja a célt. Ez a nő megmérgez minden snittet, minden jelenetet, amiben felbukkan, és mivel fontosabb(nak szánt) karakter, sajnos azért fel-fel fog tűnni. Fogalmam sincs, miféle garázspornóból szalajtották ezt a buta arcú, végtelenül tehetségtelen kókler szőkeséget, de abban teljességgel biztos vagyok, hogy semmi sem áll tőle távolabb, mint az, hogy hitelesen el tudjon játszani egy műszerész fizikus zsenit. Ez egyébként az összes lángelmének beállított női karakterre igaz. Így különösen szégyenteljes, amit a vásznon leműveltek.

Kivéve persze Sigourney Weavert, akit azért előrángatnak a film utolsó pár percében, nehogy már ő legyen az, aki lemarad a régi gárdából. De megint csak: ne szaladjunk előre! Szóval itt van nekünk ez a három elvileg talentumos nő, akik (és most tényleg nem a hímsovinizmus vagy a retró nosztalgia szól belőlem) annyira ostobák, hogy már önmagában az is hihetetlen, hogy életben vannak. Úgy értem, ha valaki olyan irreálisan sötét, mint ezek az idióták, akkor az életútja egy pontján biztosan elfelejti, hogyan kell lélegezni, vagy éppen vizet inni. Ezeknél még a Disney csatorna vacak élőszereplős meséiben látható tudós/lángész gyerekek is hitelesebbek. A párhuzam nem véletlen, hiszen a Szellemirtók film kb. ezen a nívón mozog, és valószínűleg csak az 5-7 éves gyerekek értelmi színvonalán állóknak jelenthet tartalmas (vagy legalábbis valamiféle) szórakozást, ami kész szerencse, mert a hőseink is nagyjából ennyi agysejttel rendelkeznek.

„Ma’am, can you tell us where you got the world’s tiniest bowtie?”

Szóval ez a három fogyatékos nagyon hamar meglátja egymásban a rokonlelket, így gyakorlatilag különösebb magyarázkodás vagy felkészülés nélkül kiszállnak a film elején látható kísértetházhoz, ahol egy szenzornak hazudott csiklóizgató géppel rövid idő alatt lokalizálják a paranormális jelenlétet, majd ezek után feltűnik egy gyönyörű (értsd: vállalhatatlanul ocsmány) CGI nő, jól lehányja Erint, aki így teljesen és maradéktalanul megbizonyosodik a szellemek létezése felől. Igaz, hogy később egy rettentő drámai jelenetben megtudjuk, hogy egész kiskorában a para szomszédasszony szelleme állt az ágya mellett, ami traumatizálta, és részben ezért írta meg a könyvét, de hát basszus, azt is elfelejtette! Nyilván annyira nagyon akarta azt a tanári állást. Kicsit olyan érzésünk lehet, hogy a karaktereknek nincs semmiféle előélete vagy háttere, és csak a cselekmény előrehaladtával épülnek fel, de ez ne zavarjon minket, hiszen ezekből a kartonból kivágott degeneráltakból amúgy se néznénk ki túl sok mindent.

-Én csak úgy ideálltam ez elé a tábla elé…

Tehát megvolt a nagy reveláció, ami miatt a karaktertelen Erin a továbbiakban Abby és Jillian körül fog gravitálni. Még abba is belemenne, hogy csatlakozzon a garázssuli kötelékébe, csak hát amikor felviszik az igazgatóhoz, kiderül, hogy itt ilyen fogyatékosokat is foglalkoztatnak (mindenki döntse el, hogy ez a kijelentés kire vonatkozik…), szóval rövid úton kiteszik a hőseink szűrét. Rövid úton… mármint a kínosan hosszú és humortalan beintős standup magánszám után rövid úton. Akárhogy is, ideje új helyet keresni! Hová máshová mehetnének, mint a régi Szellemirtók ikonikus tűzoltóállomására?! Már tudtam, hogy ez sok jót nem jelenthet, mert ha egyszer a készítők eszébe jutott ideráncigálni a múlt egyik dicső halottját, akkor azt nemsokára követni fogja más nosztalgiaelemek meggyalázása és demonstratív kifosztása is. Szerencsére hőseink nem szartak oda a küszöbre, bár a puszta jelenlétük is felért valami hasonlóval. És hála Istennek nem volt elég pénzük, hogy kivegyék a helyet, szóval eltakarodhattak valami kínai étterem felső szintjére, hogy ott űzzék az ipart, bár üzletről szó se essék alapon a továbbiakban nem fognak a pénzügyekről beszélni, tehát azt kell hinnünk, a működésüket az egy dollárért értékesített könyvek eladásából finanszírozzák. Más szalonképes magyarázatom nincs.

„I don’t go to Chinatown, I don’t drive wackos, and I ain’t afraid of no ghosts!”

Miután berendezik a helyet a bóvli, és egyértelműen műanyagból készült gagyi kacatjaikkal, első dolguk, hogy felfogadjanak egy titkárt (mert annyira el vannak eresztve pénzügyileg, ugye…), aki kávét csinál nekik, és felveszi a telefont. Ami ugye érthető, hiszen ha egész nap meresztik a seggüket, kínai kaját zabálnak, és vacak poénokon törik a fejüket, már nincs erejük olyan megterhelő dolgokra, mint felvenni egy telefont, ami alig csörög, mert egyelőre még senki sem ismeri őket. Tehát alkalmazzák az első odatévedő Kevint (Chris Hemsworth), aki ugye sötét, mint a föld, kávét nem tud főzni, és a telefont sem ismeri, de legalább olyan teste van, mint Thornak. Rohadt dolog a külseje alapján (vagy bárhogy máshogy) tárgyiasítani a másikat. Degradáló, primitív és elítélendő gyakorlat. De úgy tűnik a nőknek nem az a bajuk ezzel a viselkedéssel, hogy úgy en bloc helytelen, hanem hogy a férfiak privilegizálták, ezért ők is jogot kérnek arra, hogy a másik nem képviselőit tárgyiasíthassák, és teszik ezt ötször olyan durván, mint bármelyik férfi valaha. Csodálatos! Legyen univerzális a primitivizmus! Mintha azt mondanánk, hogy a túlnyomó többségében férfiak által elkövetett családon belüli erőszakra nem az a válasz, hogy megelőzzük az ilyen eseteket, megfelelően szankcionáljuk az elkövetőket és rehabilitáljuk az áldozatokat, hanem hogy adjuk meg a nőknek is a jogot, hadd verhessék ők is részegen véresre a családtagjaikat! DISZKRIMINÁCIÓ! HÍMSOVINIZMUS! PATRIARCHÁLIS ELNYOMÁS! HÁT NEHOGY MÁR CSAK A FÉRFIAK LEHESSENEK BÜDÖS, ALKOHOLISTA ÁLLATOK!

Chris Hemsworth, bugyi nem marad tőle szárazon.

Fogalmam sincs, hogy ezzel a Kevin alakkal mi volt a célja a készítőknek, ugyanis az eredeti megfelelője, vagyis az Annie Potts (legalább ő is kapott egy kemény 10 másodperces cameo-t, yes…) által játszott Jenine egy kifejezetten intelligens, cinikus és érdekes karakter volt. Megfordíthatják a pólusokat, és csinálhatnak a nőkből tudóst, a férfiakból pedig titkárt, de akkor egyrészt tegyék rendesen, másrészt pedig tegyék pontosan. Ne üresfejű, kivénhedt romkom picsákat akarjanak eladni fizika professzornak, mert ezeknek a biszex-gyanús, lehasznált idiótáknak a ripacskodása sértés nemcsak a Szellemirtókra, de az egész emberi nemre nézve is. Vagy mindent megfordítunk? Akkor ne tudósok legyenek, hanem kőbunkó white trash-prolik (ezúton kérek bocsánatot Leslie Jonestól és Ernie Hudsontól…), akik nemlétező hasadóanyagból és a lakókocsijuk mellett eldobált sörösüvegekből készítenek protonsugár-vetőt! Mi értelme volt Kevin karakterét ennyire lehetetlenül ostobára beállítani? Hogy mellette még ezek az aranyhal értelmi képességeivel megáldott nők is zseniknek tűnjenek? Komolyan, álljunk meg itt egy picit. Mire akar ez reflektálni? Arra, hogy milyen előnytelen módon szokták ábrázolni a nőket például a vígjátékokban? Mi a franc köze van ennek a Szellemirtókhoz?

És miért lenne annak ellenpontozása az a hiteltelen és olcsó évődés, azok a béna egysorosok, az elmondhatatlanul humortalan improvizációk, meg az a hitvány pozőrködés, amit hősnőink lenyomnak? Őket rendesen bemutatták? Van karakterük, személyiségük és motivációik? Nem attitűdjük, hanem tényleges, valós karakterük. Mit tudsz róluk elmondani azon kívül, hogy az egyik kövér, a másik szőke, a harmadiknak kéne már egy pasi, a negyedik meg néger? 75%-ban tudósok, és 25%-ban jegyeket árulnak a metróban. Kriminális, amit itt Szellemirtók és filmkészítés címén elkövettek…

„Kevin? That’s a manly name! My name’s Erin. With an E… for Every… thing you want.”

Haladjunk tovább… szóval rövidesen befutnak az első hívások, csatlakozik hozzájuk Patty (Leslie Jones), az afro-amerikai jegypénztáros is. Kezd kikörvonalazódni, hogy valami kis nyomi alak manipulálja az eseményeket a háttérből, ő idézi elő a szellemek megjelenését mindenféle gócpontokon elkövetett paranormális terror robbantásokkal. Az eredeti műben ezt a kapu megnyitás dolgot is elegánsan meg tudták oldani a Kulcsok őre/Kapu Őrzője-szállal, itt ehhez mindenféle zöld CGI-fényben ragyogó szellembombák, meg gagyi gépek kellenek. Mindegy. A lényeg, hogy szép lassan kialakult a csapat. Ugye Patty is csatlakozott a bandához, mert van egy halottaskocsija. Igen hasadóanyagra volt pénz a hordozható mini atomreaktorhoz, kibérelnek egy egész emeletet, de kocsit már nem sikerült bérelni. Aha. Értem. Teljesen logikus.

A nagy hülyeség nagy felelőtlenséggel jár, Luke!

Felmerül az igény, hogy valahogy el kéne fogni a jelenéseket, nem lehet csak úgy ide-oda huzigálni őket a teszteletlen, de ki tudja mikor megépített CGI protonlasszóval, ezért Jillian gyorsan összehegeszt egy tárolóegységet. Bár leginkább egy táncolós film statisztájának tűnik, de hát mégiscsak zseni, hisz állandóan össze van kenve gépzsírral, tehát nem érdemes lebecsülni a képességeit, bármikor feltalál neked egy szellemtárolót, vagy módosítja a már meglévő felszerelésedet, hogy harmad akkora legyen. Igazából gondolkodnia sem kell rajta, olyan egyszerű ez, mint az Idő rövid története szorozva komplementer Morgan Freemannel, de hát ő tudós, az ilyesmi nem esik nehezére. Szóval így esett, hogy elkapták a rockkoncerten garázdálkodó fantasy démon CGI szellemet (komolyan, a ’84-es változatban is hihetőbb volt a látványvilág…). Az egyre növekvő közérdeklődés (szóbeszédek, Youtube videók, mocskolódó kommentek… mert ugye itt a new age!) hatására sikerül felkelteniük a népszerű kritikus és szkeptikus, Bill Murray figyelmét (miért kell előrángatni a régieket, miért?). Meg is látogatja őket, csak hogy az orruk alá dörgölje, mekkora csalók, melynek hatására a felelősségteljes és teljesen professzionális Erin kiengedi rá a koncerten befogott sárkány pokemon démont, ami akkora hévvel repül rá Bill Murrayre, hogy kiesik az ablakon, és soha többé nem látjuk viszont. Persze kijönnek a rendőrök, hisz gyilkosság történt, meg ilyenek, és meg is rökönyödnek, amikor megtudják, hogy egy szellem volt a felelős, gúnyolódnak is kicsit, aztán úgy néz ki elhiszik a dolgot, mert a csapat egyik tagját sem viszik el bilincsben az ‘örsre, nem hallgatják ki, mert az ugye teljesen felesleges. Szolgálunk és védünk! Well done!

Hőseinket felkeresi a gonosz TESCO gazdaságos háttérhatalom (a polgármester, két öltönyös meg egy idegesítő szóvivő), hogy megpróbálja őket rávenni: szüntessék be a kontár és életveszélyes működésüket, hagyják meg a szellemvadászatot az olyan rátermett és szakavatott profiknak, mint az eddig teljesen tétlen és az ügy iránt látszólag kifejezetten közönyös kormányügynökök, akik bár csak ketten vannak, de legalább jól mutatnak öltönyben, és az etnikai arányokat is sikerült jobban belőniük. Ezt a négy idiótánk a kibújt a szög a zsákból közmondás különböző hanglejtéssel való százszori elismétlésével hárítja el, mert ugye ekkora retardáltsággal már egyszerűen nem lehet mit kezdeni. A polgármester eszköztelen, a szavak leperegnek mindenkiről, így miután gyakorlatilag semmit sem beszéltek meg, de azt legalább jó hosszan és borzasztó kínosan, utat mutat hőseinknek, akik természetesen ahelyett, hogy a karhatalom finom javaslatának eleget téve lehúznák a rolót és elmennének tányérokat mosogatni a kínai étterembe, inkább kipróbálják Jillian legújabb kreálmányait (ezeket is egy este alatt találta fel, és szerelte össze, gondolom, a hasadóanyagot és a többi alapanyagot meg továbbra is a manók hordták neki össze vagy eBay-ről rendelte).

„Why am I operating the untested nuclear laser?”

Nevezetesen a szellemirtó lézer mecha-bokszkesztyűt (…oké), a szellemirtó porszívót/iratmegsemmisítőt (egy háztartásból sem hiányozhat), és a kísértet elleni kézigránátot… na jó, itt húzzuk meg a határt! Nem tudom, hogy ki a felelős ezért a baromságért, de azt hiszem tartozok egy gratulációval: sikerült a Kém kölykök meg a Bigyó felügyelő színvonalára lezülleszteni az amúgy sem túl nívós filmeteket! Mert ne legyenek illúzióink, ha valamelyik történetben feltűnik egy lézersugarakat lövő mecha-bokszkesztyű, akkor biztosak lehetünk benne, hogy használni is fogják, mégpedig mindenféle tré CGI kísérteteken, szóval mindenki vegye a keze ügyébe a ciánkapszulát, biztosítsuk ki nagypapa Lugerét, mert most jön az, ami még nem volt, és nem is szabadott volna megtörténnie!

Ha mélyen a szemébe nézel, láthatod, hogy a lelke már rég halott.

Értelemszerűen mindegyik kütyüt be is mutatják nekünk a sikátorban, csak hogy lássuk, milyen fantasztikus harcok és elé nézünk. Addig is elégedjünk meg Melissa McCarthy “nagyon viccesen” falhoz csapódó zselatinalakjával. Majd jön a kupaktanács, hisz lassan össze kéne kötni az elszórt információmorzsákat két, egymást keresztező vonallal. Szerencsére Erin is hasonlóképp gondolkodik, így elkezd kereszteket rajzolgatni egy térképre, melyeket összekötve ezúttal nem egy zsiráfot, nem egy ágaskodó péniszt, és még csak nem is egy tiltott politikai jelképet kap, hanem egy nagy X-et, ami pontosan megegyezik New York paranormális vonalainak képével (legalábbis egy véletlenül épp kéznél levő antik, paranormális vonalakat ábrázoló atlasz tanulsága szerint…). Hamar kisakkozzák magukban a háttérben meghúzódó “ördögi” tervet, mely a következő: valami, valami, robbanás, kapu, valami, szellemek, valami, valami, ROSSZ! Na ezt nem hagyhatják! Most már muszáj lesz tenni valamit!

Szóval nincs is más dolguk, mint elmenni a metszéspontba, vagyis a nagy és magas épületbe, aminek nem ártana tudnom a nevét. Természetesen elég gyorsan megtalálják a gonosz gondnokot, aki még gyorsan informálja őket és minket a terv fontosabb részleteiről (miért ne, végül is csak meg akarják akadályozni azt!), majd mivel 4 nő sarokba szorította, és neki nincs porszívóba oltott iratmegsemmisítője, amivel védekezhetne, így inkább rituális öngyilkosságot követ el a wannabe Tesla-tekercsek segítségével. Ezután mindenki lezártnak tekinti az ügyet, és csak későn jut eszükbe, hogy a gonosz zöld CGI lidérceket a világra szabadítani készülő szociopata talán felkészült egy hasonló szituációra.

„It’s really easy sit there and be the naysayer when you don’t actually do anything.”

Sajnos hőseink ezt a kritikus pillanatot használják fel arra, hogy különváljanak, így míg Erin a vacak szellemkönyvének kipimpelt változatában rátalál a gondnok ideáinak pontos képes illusztrációira, addig Melissa McCarthy-t megszállja a gondnok lefolyóból zöldes fingfelhőként előtörő kísértete, és kis híján leamortizálja a csapat többi tagját. Végül Patty egy tekintélyes bitch slap segítségével kipurgálja belőle a szellemet, aki aztán ott lel otthonra, ahol a szellem napvilága ha pislákolt is valaha, mára teljesen kialudt: igen, Kevin üres fejében. Szóval miközben kedvenc telefonos ‘kislegényünk elmotorozik egy szellemesebb jövőbe, Erin találomra elrohan valamerre, hogy megkeresse a 8 millió lakosú New York-ban a polgármestert, hogy informálja a kialakult helyzetről, vagyis hogy esetleg történni fog valami, amiről ők sem igazán tudják, hogy mi, de azért nem ártana egy-két órán belül evakuálni az egész várost, mert nagy szarvihar várható nyugatról. Talán nem árulok el nagy titkot, hogy a szavának nem adnak túl sok hitelt…

Ha gagyi CGI pacákat látsz, csak hívd őket!

Kevin gondnok visszamegy a laborba, és miután lekaratéz két gyanútlan rendőrt, beindítja a gépét. Ki tudja, miért nem tette meg korábban… közönség kellett neki, hogy öngyilkos lehessen? Életében képtelen volt bekapcsolni? A fairplay jegyében időt adott az ellenségeinek, hogy megállítsák őt? Akárhogy is legyen, rászabadítja a teljesen ártalmatlan, szelíden ide-oda repkedő zöld CGI foltokat a világra. Isten irgalmazzon nekünk! Nyilván tévedek, de mintha ezek a szellemek 30 éve jobban néztek volna ki. Viszont most elszabadultak!

Ezt természetesen a Szellemirtók nem hagyhatják. Feltűnik Dan Aykroyd, aki eltaxizza Erint a helyszínre, ahol a többiek épp héliummal töltött lufilények alatt lazulnak, szóval kezdődhet a CGI kataklizma, a wannabe 300 harc a polgárháborús katona kísértetek ellen, miközben a háttérben egy furcsa posztmodern pártgyűlés keretében éltetik az északi mitológia egyik ‘marvelizált figuráját. Van itt minden: protonlasszó-csapkodás slow-motionben, gránátdobálás, pisztolyozás, bunyó, pörgés, szaltó, porszívózás… kellenek azok az ázsiai CGI statiszták! Nem tudom hogy az eddig tudósnak (és emberi lénynek) is nyomorult, imbecillis hőseink mikor lettek talajtornász világbajnokok, de most még a kövér Melissa McCarthy is olyan mozdulatokat nyom le, hogy azt hiszed, berepedezik alatta az aszfalt landoláskor. Hogy ennek az egésznek mi a franc köze van a Szellemirtók filmhez, azon kívül, hogy mindenféle ratyi, elmosódott foltokkal viaskodnak, azt nem tudom, mindenesetre az egész jelenet rettentő kínos, nincs benne egy szem feszültség sem, a tömény hitetlenkedés minden más érzést elmos, ugyanis nem vagy képes elhinni, ami a szemeid előtt történik. Értem én, hogy reboot, és nyitni kell a fiatalabb generációk felé, modernizálni kell a kissé már elavult látványt és a mára langyosnak ható akciójeleneteket, de ami a vásznon zajlik ebben a pár percben, az olyan mértékben identitászavaros és helytelen, hogy azt amíg nem láttad, elképzelni sem tudod. És akkor még nem is említettem azt a béna zöld ragacsszellemet, aki visszatér, ezúttal a (feltételezem) feleségével, hogy a hullaszállító járgányt elkötve furikázzanak egy kicsit, hisz ebben az elképesztően feszült csatában másra sincs szükségünk, mint még egy comedic relief-epizódra.

„You get a car! And you get a car! And YOU get a car!”

Miután a négy rüfke végez a nemlétező ellenséggel, bemennek Kevin után az épületbe, aki valamiért Pán Péternek képzeli magát, és elkezd angyalként repkedni ide-oda, akárcsak a frenetikus poénok és egysorosok, melyeket még a helyzet (elvi síkon létező) dramaturgiája kedvéért sem tudnak hanyagolni. A gondnok, küzdelmét értelmetlenül megnehezítendő, elhagyja Kevin testét, hogy halovány kék derengésként létezhessen tovább, amit bár nem lehet eltalálni, de tökéletesen alkalmas arra, hogy adott pillanatban átváltozzon egy stilizált Szellemirtók logóvá… létezik az ízléstelenségnek alsó határa? Mert ha igen, és elérhető, akkor nagyon közel járunk ám hozzá! Szóval ez a kabalafigura viszonylag gyorsan átmutálódik egy Godzilla méretű szörnyeteggé, mert miért ne.

Jaj ne, valaki kiengedte a dementorokat!

Nyilván mindenki emlékszik az eredeti Stay Puft habcsókemberre. Az volt benne a para, hogy olyan kedves volt, annyira barátságos és szerethető külsőt kívántak neki, és mégis ő volt hivatott elpusztítani a világot. Az egész szituáció anno pont ezért félelmetes volt, kifejezetten hátborzongató a maga abszurditásában. Mondanom sem kell, itt ezt is sikerült elcseszni. Bár az egész figura CGI, mégis úgy néz ki, mintha egy koszos lepedő, amit lazán megtöltöttek zsírral. Ráadásul egyértelműen gonosz feje van. Nagyon gagyin néz ki, egyáltalán nem ijesztő, és tekintve, hogy a nagy világelpusztítós terve csak arra volt elég, hogy azt az egy házat szétbarmolja, amiből előjött (később varázsaltos módon az is visszaépül…), aztán belezuhant egy dimenziókapuba, még béna is. Miivel egyébként nem lehetne legyőzni, mi sem természetesebb annál, hogy a hőseinknél éppen van egy hordozható mini atomreaktor, amit elég, ha áltudomány, áltudomány, áltudomány, és máris nyernek? Ennél nagyobb deus ex machina nem létezik! És persze a portál ott hever a földön, látszólag csak azért, hogy miután jól széjjellézerezték a ágyékát (ilyen alapon akár kasztrálhatták is volna, csak hogy örülhessenek a ‘lyányok…), a nagy gonosz lepedőszörny beleessen, amit minő véletlen, meg is tesz, mert… igen. A sugarak keresztezését el lehet felejteni! De legalább a nagy monstrum utolsó erejével magával rántja a pusztulásba a kis monstrum Melissa McCarthy-t. The end.

„Ah hell naw, the Devil is a liar! Get out of my friend, ghost! The power of Patty compels you!”

Sajnos nincs ekkora szerencsénk: Erin nyilván nem tehet mást, mint hogy barátnője után ugrik egy indokolatlanul hosszú kábelen, és nem elég, hogy csodával határos módon sikerül megmentenie őt, de ráadásul nem égnek szénné, nem folyik ki a szemük, robbannak fel, válnak cseppfolyóssá, vagy valami hasonló, neem… egy démonportál azért nem csinál ilyen goromba dolgokat. Csupán megőszülnek. Érted, az a ki tudja hány térdimenziós világ egyszerűen kiszívta a pigmenteket a hajukból. Akkor már Melissa McCarthy humorháját is leszívhatta volna. Anyways, tudjuk: a gyáva ezerszer hal meg, a hős egyszer sem! Ha volt egy grammnyi drámaiság ebben a sztoriban, hát sikerült azt is kinyírni.

Hurrá, világ megmenekült! Tehát ezek után hőseinknek most már lesz pénzük, hogy nyugodtan összemenstruálhassák az eredeti Szellemirtók főhadiszállást, befut még Ernie Hudson és Sigourney Weaver is, csak hogy ők is megriszálják magukat kicsit a kamera előtt, majd a záró képsorokban láthatjuk, ahogy egész New York kollektíve megköszöni barátainknak a hőstetteiket, mindenféle házak oldalán lévő fényüzenetekkel. Hogy erre miként volt kapacitás, hogy tudták így összehangolni a dolgot, és eleve, honnan tudták, hogy az épületek melyik oldalán kell a lakások villanyait fel illetve lekapcsolni, az maradjon rejtély. A stáblista alatt megcsodálhatjuk, ahogy Kevin hívó szavára összegyűlt katonaruhás statiszták Bollywood legsötétebb táncos jeleneteit idéző öklendetes csápolásba kezdenek. Ja, és láthatunk egy lézeres medvecsapdát is. Nyilvánvalóan. Aki eddig a pontig bírta, annak gratulálunk, hozzám hasonlóan elvesztegetett másfél órát az életéből valami olyan borzalomra, amit már a tervezőasztalon le kellett volna locsolni szenteltvízzel, és a stúdió épületével együtt bele kellett volna gyalulni a földbe, majd az egész területet fel kellett volna hinteni sóval, biztos ami biztos alapon. Az emberi civilizáció balszerencséjére erre nem került sor…

Egy pont volt, aminek nem szabadott volna a közelébe menned! Csak EGY!

Ez a filmtörténeti rémtett minden síkon megbukik. A színészek borzalmasak… talán Melissa McCarthy egyedül valamennyire elviselhető (akinek a színészi teljesítménye továbbra is kimerül a kövérségében, de legalább van VALAMI, amit felmutathat), de a többiek, mint például Kate McKinnon egyszerűen förtelmesek. Azt a banális, eltúlzott, hiteltelen quirky mocskot, amit ez a nő leművel a vásznon, nem lehet kibírni. Valami infernális. Honnan szalajtották ezt az ostoba kóklert? És ki gondolta, hogy majd el lehet adni, mint egy szakavatott, intelligens lényt? Hát nem nézett rá senki? Nem hallották beszélni? Vagy csak mindenkit végigcidázott a rendezőtől kezdve a díszlettervezőig? Nem különb az Erint játszó Kristen Wiig sem, aki szódával elmenne valamelyik kereskedelmi csatorna által szponzorált, szappanoperává silányított Jane Austen sorozatadaptációban, viszont itt olyan szürke volt, mintha maga is kísértet lett volna. Egy üres, semmitmondó tereptárgy, aki csak eltakarta a hátteret maga mögött. Kristen Wiig színészként csak arra lenne alkalmas, hogy kibámuljon az ablakon, remélve, hogy nemsokára visszatér a szívszerelme, aki 15 éve elment a háborúba. De azt egy pillanatig sem hiszem el róla, hogy tudós, még akkor sem, ha megpróbálja Jennifer Aniston tanárnénit imitálni a játékidő első harmadában. A karaktere kidolgozatlan, ő maga meg egy olyan halovány jelenség, annyira nincs meg benne az, ami egy főszereplőt főszereplővé tesz, hogy nem is értem, mi miatt kerülhetett egyáltalán bele a neve a metaforikus kalapba. Ja de, tudom. Mert nő. Ezen túl a kvótanácik álomvilágában nem kell semmiféle hozzáadott értéket felmutatni, elég, ha vagina van a lábad között, és már kvalifikált vagy lényegében mindenre. Elnézést a közönségességért, a dolog úgy kezdődött, hogy visszaütöttem.

Talán Kate McKinnon mégsem szopott le minden férfit a filmstúdióban. Tudom, igazságtalan vagyok, amikor azt feltételezem, hogy elképesztően tehetségtelen, de alapvetően tűrhető külsejű színésznőknek oboázással kell magukat bebólogatnia a filmszakmába, viszont itt sajnálatos módon hiába cserélgetjük a nemeket, másképp nehezen elképzelhető a dolog. De hogy ne érje anyázó komment a ház elejét, legyünk korrektek: a teljesítménye alapján Chris Hemsworthről is el tudnám hinni, hogy odaguggolt valaki elé a szerepért, viszont azért valljuk be, erre talán kicsit kevesebb az esély, tekintve, hogy az Avengers filmek után ő elég biztos helyet foglal el Hollywood lidércfényes holdudvarában.

„Would it be okay if I bring Mike Hat to work sometimes? He has major anxiety problems.”

Engem elsősorban nem az zavar, hogy rossz női színészek játsszák el a Szellemirtókat, hanem hogy rossz színészek olcsó ripacskodássá silányították a fiatalkorom egyik nagy klasszikusát. Értetlenül állok a nemcserés döntés előtt, mert ha ez elsősorban egy profitorientált projekt volt, és nem egy elfuserált szexista karikatúra köntösébe bújtatott feminista programfilm, akkor azoknak kellett volna a kedvére tenni, akik a valós célközönséget teszik ki. Pár elégedetten bólogató női jogvédő aktivista még sosem termelte ki a gyártási költségeket. Ha sikerült a brand felé egy kicsit is nosztalgiával tekintő 20-35 éves férfiakat elidegeníteniük maguktól, akkor mégis kiket akartak becsalogatni a mozikba? A 8-12 éves korosztályt? Hát igen, nekik nyilván egy rossz szavuk sem lehet. Meg hát úgy eleve a nőknek sem, akik jól szórakozhatnak mások kontójára ezen a palástolatlan provokáción.

Az emancipált feministák válasza a kettős mércére: kettős mérce!

Gyakorlatilag 144 millió dollárból egy olyan szemetet forgattak le, ami pont azok számára élvezhetetlen, akiket érdekel. De legalább a kisgyerekek, öntudatos nők(nek hazudott férfigyűlölő feministák) és értelmi fogyatékosok elégedetten konstatálhatják, hogy megint sikerült az ő igényszintjükre lerántani valamit. Mert a 2016-os Szellemirtók film egy csajos party típusú vígjáték, mely nyomokban tartalmaz kísérteteket meg protonsugarakat is. Ennek ellenére kétlem, hogy a női nézők pont erre ülnének be, amikor témaválasztásában számos hozzájuk közelebb álló alkotás készült az adott időszakban, olyanok, amikkel tényleg nem vállalnak kockázatot, nem úgy, mint ezzel a darabbal, ami gyakorlatilag egy zsákbamacska volt mindenki számára. Máshol egyszerű háziasszonyokból kémek, harcművészek, szuperemberek lesznek, anyák avanzsálnak akcióhőssé, horror-túlélő amazonná, vagy vedlenek vissza rossz anyává, ismét rátalálva a fiatalságukra, tinilányok és kutyák harcolnak a űrlények meg rajzolt karakterek ellen… itt kis sarki vendéglők pincérnői lettek tudósok, majd pedig olyan harcmozdulatokat nyomtak le, melyekkel lealázták Egyiptom Isteneit is… ja, és amúgy ez egy Szellemirtók film. Nem elég bedobálni mindenféle utalásokat, elővenni és a kamerák előtt kicsit megtáncoltatni a régi színészgárdát, meg apró easter eggekkel kedveskedni a (nyilvánvalóan férfiakból álló) rajongótábornak, akiket már alapjáraton egy kiadós tökön rúgással jutalmaztál az érdeklődésükért, mert ha az alap matéria vállalhatatlanul vacak, akkor ezek nem lesznek többek kicsiny répadaraboknál egy tócsányi langyos hányadékban.

„We have over a hundred comments already. And they’re not all crazies. Come here, I wanna show you this. Read that.”

Ha ez a gender bender dolog valami trendteremtő idea akar lenni (és remélem, hogy nem az), akkor kérdem én: hol lesz az a pont, ahol a jó ízlés megálljt parancsol a filmkészítők ámokfutásának? Számítsunk arra, hogy jön a női Pókember, James Bond, Yossarian, Hitler és Jézus? Mi lesz a következő? Férfi szüfrazsettek? Charlie szőrös mellkasú angyalai? Csajok a csúcson, főszerepben Arnold Schwarzenegger és Sylvester Stallone? Jöhet Jack d’Arc és Jeanne Reacher? Jane Rambo? Kell egy Michelle Myers a horror zsánernek? Mi jön még? Indiana Johanna és a fehérneműs fiók fosztogatói? Hanna Potter és a titkok cipőboltja? A macskaférfi?! Látni akarjátok Jason Stathamet feszülős latexruhában és ostorral a kezében, ahogy megharcol az Avon gonosz vezérével, Dolph Lundgrennel?

Szó sincs arról, hogy tilos ilyesmit elkövetni, mert hát láthatjuk, hogy szarral bármit össze lehet kenni, majd körbe hordozni a mozikban, de hogy érdemes-e? Érdemes a filmművészetet fellógatni a nemi egyenjogúság lámpavasára? Nem az a fő kérdés, hogy jogunkban áll-e megtenni (mert tudjuk, hogy igen), hanem az, hogy csak azért, mert jogunkban áll, meg kell-e tennünk? Ez a legfontosabb dilemma, és ezen kéne rohadt alaposan elgondolkodnia azoknak, akik elkészítették ezt a hulladékot, de azoknak is, akik a merészsége meg a formabontó felállása miatt méltatják.

-Haló, rendőrség? Szeretnék bejelenteni egy előre megfontolt brand gyilkosságot!

Tessék kitakarózni az álszentség és a politikai korrektség kincskereső kisködmönéből! Ez a film borzalmas. Női főszereplők nélkül, de velük együtt pláne rettenetes. Ennek ellenére sikerült a készítőknek még a vita lehetőségét is elfojtaniuk azzal, hogy egy zsigeri szintű nők vs férfiak gyűlöletfrontot generáltak a produktumuk körül, ahol az emberek egyből bevonódnak, és alapból polarizálódnak, gyakorlatilag már azelőtt, hogy a mozi közelébe mennének. Az értékelések kárára csináltak maguknak reklámot. Íme a spekulánsok működés közben: rituálisan rászarnak a brand arcára, csak hogy lesápolhassák a hőbörgőket, miközben azok egymás torkának esnek a préda fölött. Magasról tesznek a női egyenjogúságra, a Szellemirtókra, meg úgy egyáltalán az ügyekre. Semmi más nem számít, csak hogy az utolsó retkes dollárt is ki lehessen facsarni a licence-ből. Egy profit mind fölött, egy profit kegyetlen, egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen. Foglalkozni kell ezzel a sérelmes marketingfogással, persze, de vegyük észre, hogy ez egy villámhárító, direkt ezt tolták a figyelmünk fókuszába, hogy míg a genderkérdés gumicsontján csámcsogunk, addig a filmet bíráló, és egyébként helytálló érveinket le lehessen söpörni az asztalról arra hivatkozva, hogy ezek a rohadt, nőgyűlölő hímsoviniszták nem tudják elviselni: ezúttal a szebbik nem pofozza a poltergeisteket, míg a pasik behúzott farokkal kushadnak a sarokban, ahogy annak lennie kell.

Vagy azzal, hogy a rohadt ribancok már megint két lábbal tiporják a tradicionális férfi előjogokat. Mert a diskurzus megreked ezen a síkon, emiatt viszont nem térünk ki rá, hogy egy pillanatig sincsenek a női princípiumok érvényesítve, mert ez a szemét még a saját sleppjével sem korrekt… ezek a wannabe badass, maszkulin entitások csupán magukra aggatják a férfiaktól (rosszul) eltanult pózokat, és azokkal vagiznak, de az egész annyira olcsó, annyira hiteltelen, és végső soron annyira szánalmas, hogy az már-már elviselhetetlen. A film létének egyetlen állítása: nem kell pénisz a lábad közé ahhoz, hogy valami épületes baromságot létrehozhass, és valljuk be, ez azért nem egy nagy felfedezés. Valójában arról van szó, hogy ezeket a nőket csak kihasználták. Odaállították őket a tűzvonalba golyó- és köpetfogónak, hogy a (teljesen mindegy, milyen nemű) producerek meg a szponzorok nyugodtan kicsontozhassák a profitjukat a Szellemirtók rothadó teteméből. De ezzel egyik kurzusnak sem kényelmes foglalkoznia.

„Oh my God, you killed a pilgrim!”

A történet ostoba, de hát ugye az eredeti sem volt egy nagy szám. Ellenben a rendezés pocsék, a forgatókönyv kriminális, ami bár sikerrel rángatta le a filmet a Disney tv színvonalára, arra már nem volt képes, hogy valami élvezhető tartalmat is közvetítsen. A sztori elvileg Erin és Abby barátságának a renoválódására lenne kihegyezve, mely körül ott kering Jillian és Patty, de ez a kapcsolatrendszer még vázlatosan sincs kidolgozva. Mindenki mindenkivel már a startpisztoly eldördülésekor, indokolatlanul összebarizik, és onnantól kezdve nagyjából úgy funkcionálnak, mint a Hobbitban a törpék, akikből ugye 12 egy tucat. Ki van domborítva személyenként kb. 1-2 primer karakterjegy, azokat járatják csúcsra a frenetikusan viccesnek szánt, de leginkább kínos és siralmas poénkodásokban.

Figyelj, le kell róla nyalni a felesleges tudományport, nem?

A párbeszédek nagy része ezzel a meddő shitkom onanizálással megy el, helyenként némi improvizált szánalmassággal, a maradékban meg az eseményeket narrálják, nehogy véletlenül lemaradjunk valamiről, mert ugye nem csak vicceskedni mennek A pontból B pontba, ott van is valami dolguk, még ha látszólag nem is csinálnak márt, csak szar gegekkel borzolják az idegeinket. Valószínűleg a script kontárjainak az volt az elképzelése, hogy minél több filléres poént préselnek bele a snittekbe, akkor majd a felhőtlen kacagástól nem vesszük észre, hogy csak úgy ad hoc módon történnek az események, a jelenetek között nincs kohézió, a szereplőink félfogyatékos, kukás ruhába öltözött gyökerek. Sajnos nem jártak sikerrel. Ezeknek a szereplőknek nincs jelenléte, mert egy pillanatra sem tudod róluk elhinni, hogy valaha is létezhetnek, és nem azért, mert nők, vagy mert tudósnak hazudja őket a történet, hanem mert egy kupac falevélbe több jellem szorult, mint beléjük. Nem karaktereket, hanem színészeket látunk, akiket 5 számmal nagyobb kosztümökbe bújtattak a film kedvéért. És a mutatóba beráncigált régi csapaton kívül mindenki ilyen, az gyakorlatilag nem találni  olyan alakot, akiről ne üvöltene a mesterkéltség. A férfiakat is beleértve. E csapnivaló, ZS kategóriás színészek között megvalósul a nemek közötti egyenlőség utópisztikus víziója, hisz egytől egyig megérdemelnék, hogy a Brazzers-nél folytassák a karrierjüket.

A játékidő nem tartogat mást, mint folyamatos zsigeri szégyenkezést. Gyakorlatilag égett bennem az intellektus, éreztem, ahogy az agysejtjeim között szép lassan felbomlik a kötés, és lépésről lépésre regresszálok vissza egy szobanövény szintjére. Az állandó ügyefogyott, dedós poénkodás, az időhúzás, a csajos vagizás, mind lehúzzák a hangulatot, érzed, hogy ezzel a szarral neked nincs semmilyen korrelációd, mégis itt ülsz, és nézed. A szög… kibújt a zsákból. Már kibújt… mármint a szög. Nem lehet… visszatenni. Képtelenség. Mert már kijött. A szög. Kint van a zsákból. Viszont fontos figyelembe venni a tényt, hogy az említett szög már másodjára bújik ki a zsákból. Kibújt. Mármint a zsákból. Igen, kibújt. A zsákból. Már nincs benne. Érted, kijött. És nem megy vissza, többé nem mehet vissza…

„That stuff went everywhere, by the way. In every crack…”

Érezzük, hogy ezt a humort egyszerűen nem lehet befogadni értelmes embernek. Amikor percek telnek el ilyen jellegű párbeszédekkel, nem értettem, hogy milyen szerencsétlen csillag-együttállás végett adhattak ki a készítők ilyen híg excrementumot a kezeik közül. Folyamatosan be voltak szívva? Johnnie Walker és Jim Bim urak is részt vettek a forgatáson? Vagy ennyire nem voltak tisztában azzal, hogy amit létrehoztak, az tragikusan rossz? És nem csak erről van szó: ez a film sérti a férfiakat, és ha egy picit jobban belegondoltok, sérti a nőket is, mert egy valótlan inverz karikatúrát fest róluk (kivéve szerencsétlen Patty-ről, aki valamiért megmarad sztereotipikus afro-amerikai karakternek, már csak egy kosár KFC csirke kellett volna a kezébe…), és ez nem reflektál sem a kommersz filmművészetben beállított, sem a valós szerepükre. Itt a túlzás nem arra szolgál, hogy rávilágítson egy fontos mondanivalóra, vagy átüssön valami igazságot, csupán komikusnak szánt, öncélú és hatásvadász helyzeteket szül, melyeken még a legprimitívebb és legkirekesztőbb énünk sem tud röhögni, mert annyira nincs semmilyen kapcsolatuk a valósággal.

Úgy látom már megvolt az a Brazzers casting…

Még az ikonikus Szellemirtók számot is sikerült valami vacak remixé aljasítaniuk. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ez a förtelem elkészülhetett. Fogadkozhatnék, hogy szándékomban áll valami szépet és pozitívat is mondani erről a rettenetről, de ez nincsen így: a Szellemirtók reboot megérdemel minden átkot, minden szidalmat, minden sértést, mert ennél rosszabb, dühítőbb cashgrab szemetet én nagyon, de nagyon rég nem láttam. Minden jelenet, minden képkocka egy inzultus, és azt mutatja, hogy a készítőknek mennyire nem voltak köszönőviszonyban sem az eredeti filmmel (ami, és ez lehet, hogy rohadt meglepő lesz egyeseknek, de nem azért volt jó, mert a szellemirtók FÉRFIAK!), sem a jó ízléssel, és nem csak azért, mert a “hőseink” folyton improvizálnak és minden lehetséges alkalommal elkezdenek táncolni. Lépten-nyomon demonstratíve szemen köpik a rajongókat, mintha nem is a nézők, hanem önmaguk szórakoztatására készítenének filmet, és ha ez nem tetszik, akkor menj a picsába te szexista rohadék, dögölj meg! Nem kellesz a mi csajos safe space mozitermünkbe!

Csakhogy ezeknek a szexista rohadékoknak a pénzéért kilincseltek, srácok! És hivatkozhatunk Ivan Reitmanra… láttuk már, ahogy egy alkotó szemen köpte a saját történetét, elég csak a Star Wars második (illetve kronológiai sorrendben az első) trilógiájára gondolni. Nem vagyok hajlandó megbocsájtani a készítőknek, mert olyan önfeledten, olyan lelkesen tiportak sárba mindent, ami kedves lehetett nekünk az eredeti műben, és olyan szisztematikusan gyaláztak meg kulturális minimumokat, sértve ezzel nemcsak a férfiakat, de a nőket is, hogy efölött egyszerűen nem lehet elsiklani…

Bár a film gyakorlatilag értékelhetetlenül pocsék, ennek ellenére én leszek az első, aki elismeri: látni kell. Legyél tanúja a borzalomnak! Már csak azért is, hogy legyen mihez viszonyítani a továbbiakban. Várjátok meg a 99 forintos akciót, azt hiszem nem fog sok időbe telni. Vegyétek meg, nézzétek végig, majd pusztítsátok el a DVD-t a lehető legkegyetlenebb módon, amit csak el tudtok képzelni. Oldjátok fel savban, őröljétek porrá egy Will it Blend?- féle turmixgépben, verjétek szét egy kalapáccsal, vagy tegyétek be a sütőbe, és nézzétek, ahogy Melissa McCarthy tésztaképe egy műanyagos tócsában összeolvad Kate McKinnon szőke hajkoronájával. Higgyétek el, jól fog esni.

1 / 10

- Kitahito

Megosztás