Végignézve a munkáin, rögtön felvetődik a kérdés: nem gondolkozott még azon, hogy kipróbálja magát a street artban? Az ilyen festmények simán elférnének egy-egy budapesti házfalon. Sokkal hozzáférhetőbbé tenné a művészetét a tömegek számára.
Mondták már mások is, hogy kereshetnék szokatlanabb hordozófelületet a képeimnek, hogy a műveim valamilyen formában kimehetnének falakra vagy bármilyen kültéri környezetbe. Az is szóba került, hogy az utcáról, vagy ahol találok, használjak fel más anyagokat, amikre festek, hogy ne ragadjak le a papírnál meg a vászonnál, és igyekezzek úgymond szélesíteni a repertoáromon. Mindenképp megfontolom, hogy próbálkozzak ilyesmivel. Konkrétan a street art még nem vetődött fel, de semmit se zárok ki, minél több izgalmas dolgot ki szeretnék próbálni.

Általában milyen anyagokat használ a képei elkészítésekor?
Sokszor dolgozok fotópapírra vagy kartonpapírra, de mostanában egyre többször vászonra is, leginkább akrillal. Beépítek könyvlapokat, időnként saját fényképeket is. Van, hogy grafikák kerülnek fel a festményre, már lenyomtatott monotípiák, linónyomatok. Ezekbe aztán belenyúlok filccel, krétával, tollal, tehát hogy nagyon vegyes, de olyan is előfordul, hogy valami csak úgy a kezem ügyébe akad, és úgy érzem, hogy ez odakívánkozik a képre, szóval belekomponálom.

Ön szerint miközben az ember egyre mélyebbre megy az önismeretben és önkifejezésben, egyre absztraktabb tartalmakat hoz fel és örökít meg, az alkotásai egyre hozzáférhetőbbek és univerzálisak, vagy pont, hogy hozzáférhetetlenebbek és privátabbak lesznek?
Azon túl, hogy ezek a szabad asszociációk természetükből adódóan nagyon személyesek, hisz belőlem törnek fel egy adott spontán pillanatban, úgy gondolom, hogy hozzákapcsolódnak a mindannyiunkban jelen lévő kollektív tudatalattihoz. Pont ez a szép benne: ha ránéznek az emberek a képeimre, melyek a figurális és absztrakt között helyezkednek el, akkor maguk is találnak bennük ismerős szimbólumokat, és előidézhetnek bennük gondolatokat, melyek egy nagy közös olvasztótégelyből származnak. Az a célom a műveimmel, hogy a szemlélő kapcsolódni vagy asszociálni tudjon általuk olyan ősi tartalmakra, melyek erről a közös tőről fakadnak. Van egy mély, egyetemleges rétege az emberi létezésnek, amihez a munkáim igyekeznek lenyúlni, és szeretném, ha rajtuk keresztül egy elemibb síkon kapcsolódnánk egymáshoz.

Nem okoz nehézséget kibékíteni magában a szürrealista, expresszionista képzőművészetnek ezt a nagyon absztrakt, nehezen megfogható jellegét a költészet nyelviségből adódó, merev fogalmi keretek közé szorított verbalitásával?
Imádom az irodalmat, egész korán kezdtem el a költészettel foglalkozni. A mai napig rendszeresen írok és publikálok, főleg folyóiratokban, de jelent már meg könyvem is. Nekem természetes volt gyerekkoromtól kezdve, hogy van a vizuális önkifejezési mód, meg van a verbális, és ezek nagyon jól megférnek bennem egymás mellett, mert nem mindig ugyanarra a kommunikációs eszközre érzek belső késztetést. Egyszer úgy gondolom, hogy a szavakon keresztül könnyebben fel tudok dolgozni egy témát, máskor meg azt érzem, hogy kikívánkozik belőlem valami, amit vizuális eszközökkel szeretnék kifejezni.

Egyébként ezek időnként össze is mosódnak: játszottam azzal, hogy kombináltam az irodalmat a képzőművészettel. Könyvekből szedtem ki oldalakat, és olykor a szöveg tartalma nélkül, de sokszor a tartalmával együtt kaptak szerepet az alkotásokban. Kihúztam, kiemeltem, vagy lesatíroztam szavakat, mondatokat, ezzel építve a kép mondanivalóját. Saját verseket is szerepeltettem így, például egy művésztelep alkalmával. Annyira elkapott így az ihlet, hogy párhuzamosan egyszerre festettem, és írtam verset, mely kézzel írott formában végül bekerült a képbe. Bennem ezek a kifejezési módok nem felváltják, hanem kiegészítik egymást.

A digitális korszakban rendkívül gyorsan történik meg a trendek és személyek felfutása. Ami a régmúlt nagy neveinek több évtizedbe is beletelt, a mai kortárs, fiatal művészeknek 1-2 év, vagy akár hónapok alatt megvalósul. Mit gondol, milyen kihívásai és előnyei vannak ennek?
Mindenképp nagy pluszt jelent, ha valaki képes élni vele. Egyre többen meg tudják magukat mutatni, és érik el így a közönségüket. Korábban ez elképzelhetetlen lett volna. Nekem az önismereti játéktevékenységen és önkifejezésen túl az a célom a művészettel, hogy kapcsolatot teremtsek az emberekkel. Fontos számomra, hogy hidat képezzek mások felé, és ezt nagymértékben segíti a digitális tér.

Ugyanakkor azt érzem, hogy kezd elmarketingesedni a művészvilág, és túl nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy ki milyen módon tudja használni ezeket a platformokat, és hogyan képes kiaknázni a social media felületek nyújtotta potenciális elérést. Emiatt háttérbe szorul az, hogy mi képvisel értéket. Szeretném, ha magán a művészeten és az alkotásokon lenne a hangsúly ahelyett, hogy jól felépített marketingstratégiákon múlna minden. Annak kéne számítania, hogy önazonos művésznek milyen tartalmas anyaggal tudják megszólítani az embereket, amihez aztán a közönség kapcsolódni tud.

Nyilván ez lenne az ideális. Viszont a világ realitása miatt valamennyire magának a művésznek is egy marketingtermékké kell válnia, igaz?
Sajnos igen. Egy művésznek elsődlegesen az a feladata, hogy alkosson, hogy “teremtő ember” legyen, aki ad magából, értéket hoz létre, ami egyrészt nyilvánvalóan anyagi értéket is képvisel, de elsősorban szellemi és érzelmi értéke van. Szerintem a legfontosabb maga az alkotás, és nem a tálalás.

Viszont hiába érzel így, nem lehet kivonni magad. Egy mai művésznek nagyon összeszedettnek kell lennie ahhoz, hogy a két oldal összhangba kerüljön, és kiegyensúlyozottan tudjon működni. Ez különösen pályakezdőként elengedhetetlen, hisz meg kell teremtened magadnak azt a jövőbe vezető utat, ami mentén terjeszteni tudod a saját művészetedet.

„Fontosnak tartom, hogy az alkotó személye és a munkássága erősítsék egymást.” – írja a weboldalán. Az ön személye hogyan erősíti a munkásságát?
Egyrészt muszáj, hogy önazonos legyen az, amit csinálsz. Bensőséges kapcsolatban kell állnod az alkotásaiddal, hogy ha szerepelni kell velük valamilyen formában, akkor érződjön a harmónia közted és a munkáid között, mert úgy az emberek is jobban tudnak kapcsolódni mind az alkotóhoz, mind pedig a munkásságához. Amikor csak a képeket látják, de nincs mellettük instrukció, vagy maga az művész a nyilvánosabb személyes tartalmaival, akkor érezhetően kevésbé fogékony rájuk a közönség. Gyakorlatilag elkerülhetetlen, hogy az alkotó karaktere és neve egybeforrjon az alkotásaival. A kortárs művészeti térben ezek nem képesek külön létezni, csak együtt, kézen fogva tudnak hatni az emberekre.

Egyetértek, tényleg erősítik egymást. Viszont nekem pont, hogy nem a harmónia jutott eszembe erről az “árukapcsolásról”, hisz a naiv szemlélő nem ilyen alkotásokra számítana egy önhöz hasonló nőtől. Éles a kontraszt, és ez izgalmas. Tudatos stratégiáról van szó?
Kaptam már ilyen jellegű kérdést egy videóinterjú során. Ott úgy fogalmazódott meg, hogy egy ilyen nett, fiatal nő mennyire szokta összefestékezni magát az alkotói folyamat során? A külső abból a szempontból nem számít, hogy nem lehet belőle következtetni valakinek a vizuális világára vagy a belső valóságára. Ezek nincsenek összefüggésben, és nem marketingstratégiáról van szó.

Érdekel a pszichológia, és ahogy egyre több technikát ismertem meg, egyre jobban kezdtem kibontakozni, úgy gazdagodott a kezdetben egyszerűbb, fekete-fehér grafikai képi világom. Próbálok olyan színeket használni, olyan nyers energiákat és tartalmakat felszabadítani, melyek azon túl, hogy az önkifejezésem részei, az emberekre is intenzívebben hatnak. Valahogy így alakult ki a saját stílusom. Sosem néztem kívülről, hogy ha ezek a képek kész lesznek, akkor hogyan mutatok majd mellettük, de ugye egyre több helyen, eseményen, megjelenésnél, publikációnál képviselem a saját munkámat, és örülök, ha a befogadók izgalmasnak találják ezt az ellentmondásos összekapcsolódást.

Vannak olyan tabuk az ön számára a képzőművészetben, melyeket semmi esetre sem lépne át?
Nos, a konceptuális művészek közül Marina Abramovićot kifejezetten szeretem, de azért neki is akadtak merész és sokkoló ötletei. A régi nagy performerekre, akcionistákra egyébként jellemzőek voltak a szokatlan, bizarr megmozdulások. Persze számos példát látni arra, hogy az efféle produkciók öncélúak, tartalom vagy mondanivaló nélküliek, és tényleg csak a polgárpukkasztás kedvéért történnek. Nem érzem, hogy nekem ilyesmire lenne szükségem. Ugyanakkor az is igaz, hogy a performance művészet kifejezetten erőteljes tud lenni, és jól lehet vele hatni a tömegekre, de én magam csak akkor mennék el ilyen szélsőséges irányokba, ha az tartalmilag valóban indokolt.

Sok kritika éri a kortárs művészeket azzal kapcsolatban, hogy feláldozzák tartalmat a forma kedvéért. Mit gondol, alapvetően miben különbözik egymástól a valódi művészet és az intellektuális blöff? Vagy ez is szubjektív, és a befogadó féltől függ?
Minden alkotónak és művésznek van egy saját, sokszor ki sem mondott ars poeticája. Valami, amitől úgy érzi, hogy az alkotása fontos, és olyan szerepet tölt be, ami által művészetté válik. Viszont nyilván nagyban függ a befogadóktól is, hogy végső soron mit tekintenek annak. Tehát szerintem nem lehet ezeket kategorikusan elhatárolni egymástól. Úgy gondolom, hogy az alkotó és a szemlélő közös munkája nyomán válik valami műalkotássá. Az egyik oldal valamiféle szándékot, a másik a személyes élményt adja hozzá.

Ahogy elnézem a képeit, az az érzésem (és ezt nem pejoratív értelemben mondom), hogy az inspirációul szolgáló Jean-Michel Basquiat munkáinak stilizált, illetve letisztultabb, megszelídített változatai.
Nagy kedvenceim Schiele és Francis Bacon, de ők inkább szellemi síkon inspiráltak. Imádom a képeiket, viszont vizuálisan nem köszönnek vissza a munkáimba a stílusjegyeik. Úgy vélem, hogy igen, Jean-Michel Basquiat és Miró hatása bizonyos szinten tetten érhető a vizuális világomban, ezt már többen jelezték felém. Azonban tudatosan sosem próbáltam senkit másolni. Van, akinek a kezdeti időszakban egy híresebb művész stílusa támpontot jelent, de én nem érzek arra késztetést, hogy szándékoltan valakihez hasonlítsak, ennek ellenére nagyon jól esik, ha olyan alkotókéhoz hasonlítják a munkáimat, akiket én magam is nagyra tartok.

Lenne egy kifejezetten provokatív kérdésem, előre is elnézését kérem miatta: tartott egy performansz előadást a MTA Szegedi Akadémiai Bizottság Székházában, melyben minden elszavalt vers után levett egy ruhadarabot. Ezt úgy aposztrofálta, mint a kiszolgáltatottság és a feltárulkozás szimbolikus gesztusát. Valóban beszédes volt, hisz a végén ott állt, piros felsőben, bőr shortban, és a lemeztelenedés sem szimbolikusan, sem gyakorlati értelemben nem történt meg.
Igen, egyébként az eredeti terv szerint egy testszínű bodyt viseltem volna, csak aztán néhány… körülmény ezen változtatott. Pont az volt a célja ennek az egésznek, hogy azt szemléltessem, mennyire le kell csupaszodnia, mennyire le kell vetkőznie a gátlásait egy alkotónak ahhoz, hogy valami őszintét és igazit tudjon adni magából. Ezért volt benne ez a jelenet az előadásban, a kifeszített pauszpapírok pedig, amiket a babalábbal széthasogattam, azt az aktust szimbolizálták, amikor ezeket a gátakat végül átszakítja az ember, akár az alkotói folyamat során, vagy mikor mások elé tárja a munkáit. Úgyhogy igazából egy elég összetett gondolatmenet nyomán született meg az a performansz, még ha ebből nem is minden valósult meg a gyakorlatban.

Elég jól ki lehetett olvasni mindezt, ha az ember dekódolta a jeleket. Ugyanakkor mégis úgy érzem, hogy szimbolikusan volt az előadásában egy jól kitapintható óvatosság. Ezt a fajta akaratlan visszafogottságot észlelem a képeinél is. Mi erről a véleménye?
Úgy tapasztaltam, hogy az ilyen jellegű munkákat nem lehet felületesen létrehozni, az embernek muszáj mélyre mennie. Nyilván ezt formailag mindig van hová fokozni, hogy hatásosabb legyen az üzenet, amit a közönség felé közvetíteni kívánsz. Fontos, hogy akarjunk fejlődni, és kísérletezzünk, találunk új utakat az önkifejezésre és a kapcsolatteremtésre. Ez egy örök tanulási folyamat, amiben saját magad által, saját magadról tanulsz. Rájössz, hogyan teremts a legközvetlenebb módon kapcsolatot a közönséggel. Próbálok törekedni rá, hogy bővítsem a kifejezésmódomat, hogy minél jobban kitárulkozzak, és elmúljon ez a visszafogottság. Még nagyon az utam elején járok, az ember ilyenkor még egy kicsit félszegebb azoknál a művészeknél, akik már évtizedek óta pályán vannak. Viszont muszáj feloldani a gátlásokat ahhoz, hogy adni tudj magadból.

A performance pont erről szólt. Azt kívánta kifejezni, hogy van egy küzdelem az alkotóban, aki kiszolgáltatja magát az embereknek azáltal, hogy valami őszintét, nagyon személyeset, voltaképp a maga lecsupaszított valóját igyekszik mások elé tárni, és így kísérel meg kapcsolódni a közönségéhez. Nem tudom, hogy az MTA Szegedi Akadémiai Bizottság Székházában ez mennyire fért volna meg, így átírtam erre a bőr shortos verzióra, de ki tudja, lehet, hogy egy ennél kicsit extrémebb verzió is napvilágot lát majd a jövőben…

- Kitahito

Megosztás