Gondolkodott már azon, hogy miért az ön esete az, amelyik ennyire átütötte az ingerküszöböt és megmozgatta a közvéleményt?
Szerintem az első ok, hogy nagyon sok beteg ember szégyenli, hogy beteg. Ez persze emberileg érthető. Ennek pont az ellenkezője igaz rám: nem szégyenlem, sőt tudatosan megmutatom minden aspektusát, és a szakmámból adódóan kicsit talán jobban tudok beszélni, a nyilvánosság felé kommunikálni, mint mások. Emellett nyugodt, nem támadó hangnemben kezdtem el ennek az ügynek a képviseletét. Az sem mellékes, hogy az egésznek keretet adó strasbourgi eljárásnak is hozzám van köze. Ezt csinálom, azt hiszem igencsak sikeresen. Tehát összességében ezért kaphatok nagyobb figyelmet.

Én is sokat töprengtem a dolgon, és valahogy úgy fogalmaztam meg, hogy az ön esete egyszerre kafkai és orwelli. Egyrészt az igyekszik kijárni azokat a bürokratikus lépéseket az Európai Bíróságnál, melyek önön talán már nem is segíthetnek, másrészt a mozdíthatatlan magyar kormányt is presszionálja. Nem gondolja hát, hogy ön annyira hozzá tartozik az ügyhöz, mint amennyire az ügy önhöz tartozik?
Igen, az ügy és én összetartozunk. Boldogsággal tölt el, hogy menni fog tovább a maga útján azután is, hogy én már nem leszek. Az eutanázia kérdéskörét már nem lehet visszatuszkolni a tabusításba, ahol korábban volt.

Ön mit olvas ki a kormány és bizonyos ellenzéki pártok hallgatásából? Miért zárkóznak el a párbeszédtől?
Nos, közeleg a választás, tehát valamilyen politikai és taktikai megfontolásból teszik. A Fidesz papíron konzervatív, ezért nem erőltethetik ezt a dolgot. A DK nekem is furcsa, de nem mondtak ők se semmit. Számomra leginkább a kormánypárt hallgatása volt megalázó. Mert ahhoz legalább minimálisan joga van mindenkinek, hogy megtudja, egy adott jogával miért nem élhet. A Fidesz meg csak hallgat…

Talán június 13-a után kénytelenek lesznek megtörni a csendet.
Igen. Én bízom abban, hogy egy pozitív döntés születik Strasbourgban, ami egy olyan kapaszkodó lesz, amire hivatkozva a kormány megteszi a szükséges lépéseket.

Reménykedjünk benne, hogy így lesz. Mihez fog kezdeni akkor, ha esetleg az Emberi Jogok Európai Bírósága elutasítja a kérelmét?
Akkor még lesz lehetőség a bíróság Nagykamarájához fordulni, de én egyenlőre bizakodó akarok lenni, és optimista vagyok.

Mi lesz a következő lépés, ha pozitív visszajelzést kap?
Kibontunk egy pezsgőt. Utána viszont a kormány oldalán pattog majd a labda. Amennyiben megszületik a döntés, akkor el kell kezdeniük a megfelelő jogszabályok megalkotását. Ideális esetben ez fog történni.

Nyilván nem ismerem az ön hitvilágát, de érdekelne, hogy hívő emberként hogyan látja az eutanáziát?
Én úgy látom, hogy Isten okkal adott nekünk szabad akaratot. Mindenki sírva érkezik erre a világra, de lehetőségünkben áll méltósággal távozni. Ez nem szégyen, nem gyávaság, nem istenkáromlás. Ha már csak szenvedésből áll az élet, aminek ténylegesen nincsen semmi értelme, el lehet menni. Nem kell, lehet. Ha valaki másképp gondolja… Ámen.

Azért kérdezem, mert az egyik interjújában idézett Senecától, miszerint: „Csak a gyáva és lusta ember választja a halált a szenvedés miatt, de csak egy őrült él a szenvedés kedvéért”. Viszont az állhatatos ember is képes a szenvedésért élni. Önnek ott az ügye, ami mintegy legitimálja ezt, de sok hívő emberrel találkoztam, akik azért élték végig az idejüket, mert úgy gondolták, van valamilyen kifürkészhetetlen értelme a szenvedésüknek.
Én ezt maximálisan tiszteletben tartom. Ám miért abban látjuk Isten akaratát, hogy végigcsináljuk? Mi van akkor, ha pont az a próbatétel, hogy van-e bátorságunk eltávozni, vagy sem? Én úgy gondolom, hogy mindkét válasz vezethet a mennyországba. Így is, úgy is végtelenül kevés időt töltünk ezen a földön az univerzum teljességéhez képest. A szabad választás híve vagyok, és az általam képviselt álláspont abból a szempontból szerencsés, hogy valójában nem konfrontatív, nem kell a másképp gondolkodókkal szembe helyezkednem.

Ha nem jelent problémát, beszélne egy kicsit a hitéről?
Én nem tartozom semelyik egyházhoz. Hiszek abban, hogy van egy felsőbb entitás, ami hozzánk képest olyan erővel rendelkezik, hogy ennek révén Istennek tekintjük. De amit én tudok a túlvilágról, azt nagyon befolyásolja, hogy hiteles módon engem két korábbi életembe visszautaztattak. Én úgy tudnám mondani, hogy a létezés egy nagy, folytonos körforgás, aminek a pontos célját nem tudom, kérdezze meg a Dalai Lámát. Körülbelül így látom.

„Nem megvilágosodott Buddha vagyok, csak egy átlagember” – mondta a Magyar Hangnak nemrégiben. Ez elgondolkodtatott. Nézve az önnel készült interjúkat olyan, mintha az újságírók elzarándokolnának önhöz, fel ide a kényszerű, társas remeteségének a hegyére, hogy kifürkésszék azt az értelmet vagy titkot, amit nyilvánvalóan ön sem ismerhet. Nehéz kezelnie, hogy olyasmit várnak öntől, amit nem tud, és talán nem is akar megadni?
Természetesen ez is benne van a dologban. Amikor a vallással és túlvilággal kapcsolatos nézeteim szóba kerülnek, elmondom, hogy mit gondolok. Viszont maga a probléma abszolút evilági és világi. Mihez van jogom, és mihez nincs? Mi az élet? Mi az emberi méltóság? Mi az abból fakadó önrendelkezési jog? Ehhez nem kell kívülről tudni a Koránt vagy a Bibliát. Úgyhogy nyilván az efféle szempontok is szóba kerülnek, de az ügy szempontjából ezek másodlagosak.

Ön alapvetően azt a jogát kívánja érvényesíteni, hogy tiszta fejjel, ép tudattal meghozhasson egy döntést, és gyakorolhassa a szabad akaratát valaki másnak a közreműködésével, aki ezáltal ne váljék büntethetővé. Mi a helyzet a segédkező szabad akaratával? Ha odáig jutna a dolog, hogy önnek igénye lenne az eutanáziára, és mondjuk valamelyik szerette kész lenne vállalni segédkezéssel járó büntetőjogi következményeket, hajlandó lenne rábólintani erre?
Nem hiszem. Amennyire erre lehetőség van, én szeretnék rendet hagyni magam után. Egy bizonytalan kimenetelű büntetőeljárás nem olyasmi, amit szeretnék. Úgyhogy nem, én nem élnék a lehetőséggel.

Fordított esetben, ha az ön valamelyik családtagja szorulna rá az eutanáziára, ilyen törvényi keretek között, ön mit tenne?
Nyilvánvalóan a fizikai állapotom miatt én már ebben nem tudnék segíteni, úgyhogy ez fel sem merül, de válaszolva a kérdésére: nem tudom, hogy mit tennék.
Ugyanakkor nem harcolna ilyen kitartással a szabad önrendelkezésért, ha nem hinne az egyetemes igazságában. Tehát végső soron mégiscsak a törvény felett álló szellemiséget tartja szem előtt, és nem a törvény betűjét. Én úgy gondolom, hogy ez a jog mindenkit megillet, és ez az Alaptörvény betűjéből is tisztán következik. Magánemberként, ügyvédként, alkotmányjogászként egyaránt a legfontosabb ügyem. A szó szoros értelemben az utolsó lélegzetemig harcolni fogok érte, és ennek a szenvedésnek az fog értelmet adni, hogy ezért a jó ügyért küzdök.

Hamvas Béla írta ’56 kapcsán, valahogy így hangzik: „E hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer (…) ragyogott fel az igazság.” Mit gondol, egy esetleges népszavazáson képesek lennénk minden széthúzás és álszentség ellenére összefogni, hogy újból felragyogjon az igazság?
Én nem látom ilyen negatívan a magyarokat. Úgy vélem, hogy ha lenne egy népszavazás, a többség igennel szavazna.

Szeretném hinni, hogy maradt még bennünk ennyi humánum.
Maradt. Tényleg elképesztő sok támogatást, jókívánságot, levelet kapok.

Bármi is legyen a vége, amit eddig elért, az szakmai szempontból még kérdéses, de emberi szempontból mindenképp győzelem.
Nagyon köszönöm! Ez az ügy már most is nagyon sokat haladt előre. Bízzunk hát a legjobbakban!

2024. június 13-án az Emberi Jogok Európai Bírósága kihirdette az ítéletet, miszerint elutasította Karsai Dániel beadványát. Facebook-oldalán az alkotmányjogász úgy kommentálta a döntést: „Senki ne aggódjon, megyünk tovább!”

- Kitahito

Megosztás