logo

Mértékmegőrző

Interjú / 2025/01/28 / Szerző: Kitahito

„Láthatatlan, elszakíthatatlan cérnaszál” – interjú Hermányi Mariann-nal

Hermányi Mariann színésznő a megszokott modorosságtól mentes, és minden körülmények között hiteles, igényességre törekvő játéka ellenére még nem kapta meg azt a fajta figyelmet a magyar közönségtől, melyet önmaga jogán kiérdemelt. Reménykedjünk benne, hogy ezt a rendszerhibát a barátunk odafönt majd orvosolja, hogy idelent kevésbé kelljen az írott szó nyújtotta szerény lehetőségekkel megkísérelni ezt.

Central Hermanyi Mariann (PuskásDávid)

Sokan az Árulók – Gyilkosság a kastélyban c. pszichológiai reality révén ismerték meg a neved. Önmagadat adhattad, vagy úgymond eljátszottad Hermányi Mariann egy idealizált változatát?
Szerintem képtelenség az embernek száz százalékosan önmagát adnia, mikor az arcába nyomnak egy kamerát, pláne, hogyha az nem egy kamera, hanem tizenöt. Ez egy exponáltabb létezés, ami sokkal inkább hasonlít egy interjúhoz: megpróbálom a kérdéseidet a lehető legrövidebben és legösszeszedettebben megválaszolni, de mondjuk a formális helyzet nélkül lehet, hogy reggelig beszélgetnék veled egy témáról, hosszan és összeszedetlenül. Ilyen helyzetben muszáj az embernek sűrítenie a lényét, így az Árulókban is ez történt. Nem tettem olyat, ami nem én vagyok, viszont igyekeztem a magam legjobb verzióját hozni. Lehet, hogy egy hasonló szituációban kamerák nélkül rég feladtam volna a játékot, de mivel azért mentem oda, hogy szerepeljek ebben a műsorban, hogy bebizonyítsam az igazamat, és nyerjek, erőt vettem magamon és meneteltem tovább.

Nyilván fogalmunk sem lehet, hogy milyen ott bent lenni, támpontok nélkül. Ez a fő problémám a műsorral, hogy sokkal érdekesebb lenne, ha mi sem tudnánk az árulók kilétét.
Számomra is ez egy nagy rádöbbenés volt. Úgy készültem fel a játékra, hogy megnéztem az első évadot, ahol rögtön tudtam, hogy ki kicsoda, és erre az alaptudásra építve néztem az epizódokat. Majd beléptem a kastélyba, ahol senkinek sem volt a feje fölé írva, hogy mi a szerepe, körülnéztem, és rájöttem, hogy Jézusom! Fogalmam sincs, hogy mi alapján kéne döntenem! Mit jelent az, hogy nyomozás, és hogyan kell csinálni? Annyira nincsen fogódzási pont, hogy az rémisztő. Én is erre gondoltam, hogy úgy lehetne ez a játék igazán élvezetes a kívülállók számára is, ha nem tudnák, hogy ki kicsoda. Persze pszichológiailag így a néző übermensch-nek érzi magát, hisz tudja a megoldást. Szerintem a színháznak, meg a filmnek is ez a varázsa.

A nézők az ottani életnek nyilván egy nagyon kis szeletét látják. Az egyik interjúban 10%-ot említettél. Mesélnél egy kicsit a maradék 90%-ról?
Az ember alapvetően játszani szeretne, de valójában műsort készíteni mész oda. Ez egy reality, amit a szerkesztőknek és vágóknak nézhetővé kell varázsolnia, neked meg lejjebb kell adni a saját egódból, hiszen nem az a műsor a címe, hogy “Mariann és a többiek”, hanem Árulók – Gyilkosság a kastélyban, amiben te voltál a 9-es számú játékos. Ha tudnád, hogy az ok-okozat között mennyi minden történt, az teljesen megváltoztatná az eseményekről alkotott képet! Arról, hogy bizonyos dolgokra pontosan hogyan jöttünk rá, és valójában nem is az az ember vette észre, akit bevágtak, hanem már előtte elmondták hárman, csak valamiért a vágóasztalon úgy döntötték, hogy annak az embernek adják az igazságot. Vagy arról, hogy valójában miért sírtam el magam ott az adás alatt.

Beszélhetsz erről?
Nem lehet, mert ami nem került adásba, az “nem történt meg”…
Viszont az mindenképp nagy tanulság, hogy nem létezik egyetlen igazság. Többféle személyes igazság van, amiért persze küzdeni kell, de muszáj meghallgatni a másikat, tévedhetetlenség ide vagy oda. Azért itt több emberről is kiderült, hogy mindent tud, csak kommunikálni nem, miközben egy komplett karriert épített fel rá. Vagy aki mondjuk annak szentelte az életét, hogy meghallgasson és segítsen másokat, ebben a játékban meg nemhogy nem segített vagy támogatott, hanem eltaposott és lázított. Nyilván ez egy komoly stresszhelyzet, ráadásul nem is nagyon aludtunk, nem használhattunk tollat, ceruzát, telefont, tehát nem lehet azt mondani, hogy megszokott valónkat láthatta a néző. Egy efféle szituáció olyan dolgokat szabadít fel az emberben, amik lehet, hogy nem a személyiségének esszenciái, de ott vannak mélyen, és alig várják, hogy felbukkanjanak.

Tényleg nem szabad pálcát törni senki feje felett, de a résztvevőkben is megfogalmazódott, hogy Hadas Krisztina a civil életben betöltött szerephez képest nem játszott túl ügyesen, és ezt később sokan szóvá is tették. Mit gondolsz, közrejátszhatott ez a fajta online bullying a halálában?
Nem tudom. A műsor után eléggé jóban lettünk Krisztával, és órákat beszélgettünk személyesen. Végtelenül érzékeny nő volt, ahogy egyébként én is az vagyok. Úgy másfél nappal a halála előtt találkoztunk a Ma este gyilkolunk premierjén. Vidám és életerős volt, úgy is köszöntünk el, hogy mosolygott és integetett. Nem gondolom, hogy az Árulók egy kiugró életesemény lett volna számára, hiszen ő ebben a közegben, a televízió világában élte az életét. Az viszont biztos, hogy ez a játék sokakat belevitt egy borzasztó érzelmi spirálba.

Ezzel mire célzol?
Nos, Kriszta nagyobb figyelmet kapott, de egyébként majdnem mindenki tönkrement, csak nem lett bevágva, vagy nem volt letapogatható. Érdekes módon, amikor utólag visszanéztem az évadot, én is teljesen máshogy emlékszem bizonyos kerekasztal-beszélgetésekre: belül sírtam, ordítottam, háromszor ki akartam rohanni az ajtón, és legszívesebben elhánytam volna magam, de a felvételen faarccal ültem, nyugalmat és erőt sugároztam és szinte, és semmit nem lehetett látni rajtam.

Mindenesetre nagyon-nagyon durva gödörbe tud kerülni az ember, főleg hogyha belerángatják. Mielőtt kiestem, a Vályi Pista elkezdett vádolni, de mivel ő nem egy érzelmes ember, belőlem se az érzelmeket hozta ki. Az volt az első este, amikor azt éreztem, hogy végre úgy játszunk, ahogy én szeretném. Mert korábban folyamatosan személyeskedéssel támadtak: hogy keresztbe van téve a lábam, milyen gyilkos fejem van, karikás a szemem, mostam vagy nem mostam hajat… és amikor egyre alattomosabb ostobaságokkal vádoltak, nekem folyamatosan az érzelmeimet kellett megvédenem, érzelmi alapon, és ez nem vezetett sehová.

Számomra nagyon kellemetlen volt nézni ezt a műsort. Az ember egy Agatha Christie sztorira számít, aztán valahogy Mónika show-t kap.
Mónika show-nak élted meg? Sajnos ki kell ábrándítsalak, nem vagyunk Miss Marple-ok és Poirot-ok. Ebben a műsorban sokan azt hitték magukról, hogy nagyon jó emberismerők, és nekik nem lehet hazudni, mert tökéletesen átlátják a világot. Aztán bekerültek egy kastélyba, és rájöttek, hogy mi a valóság azzal szemben, amit magukról gondoltak.

Nem kritikaként fogalmaztam meg, csak úgy látom, hogy maga a műsor úgy van megszerkesztve, hogy ne tudj felnőni Poirot-hoz, hanem lezuhanjál a Mónika Show-ba.
Ezt maga a helyzet teszi, nem pedig a műsor. Az, hogy teljesen el vagy zárva a külvilágtól, vadidegen emberekkel, egy olyan játékban, ahol szinte vakon kell döntéseket hoznod, nem alszol, nem tudsz senkivel úgy beszélgetni, hogy azt utána ne használják fel ellened, és az emberi psziché olyan, hogy már a második napon azt érzed, hogy minden bokorból előugorhat valami! Persze nevetségesen hangzik, néztem a tavalyi évadban is, hogy miért sírnak vagy kiabálnak az emberek, túlzásnak tűnt, de tényleg ezt hozza ki az emberből ez a játék. Mert itt nem bábukkal lépegetünk vagy dobókockákkal dobunk, hanem a fizikai valónkba vagyunk rajta a sakktáblán. Minden emberben ott van a képesség, hogy Poirot legyen, ahogy az is, hogy a Mónika show szereplőjévé váljon. Nagy tanulság rájönni, hogy ezek milyen arányban vannak meg benned, és vajon mi hozza őket elő?

Ahogy korábban már említetted, a háttered azért nem egészen erre a pályára trenírozott. Viszont látszik, hogy nagyon hajt valami: 5 évig lent Kaposváron, aztán szabadúszóként kilincselni a szerepekért… ehhez sok akaraterő és meggyőződés kell, pláne úgy, hogy a családod sikermérői nagyon mások, mint a tieid. Mikor volt az a pont (ha volt), ahonnan már színésznek tartottad magad?
Soha nem is gondoltam mást, nincsen egy színes-szagos sztorim erre. Amióta az eszemet tudom, azóta ezt szeretném csinálni, még ha nem is tudtam megnevezni, hogy miért. Tehát nem azért akartam színész lenni, mert egyszer megláttam egy színésznőt szép ruhában a vörös szőnyegen, vagy hogy egy előadás után azt mondtam, hogy én is ott akarok majd egyszer énekelni! Nem, én mindig tudtam, hogy ezt fogom csinálni. Azt éreztem, hogy olyan összefüggéseket látok a világban, amiket mások nem vesznek észre, én pedig meg akarom nekik mutatni és elmagyarázni mindezt. Akkor még nem volt rá se szavam, se eszköztáram, se lehetőségem, csak a vágy, ami egyszerre áldás, és pokol.

Akkor a Gulyás Márton-féle ikonikus kérdéssel élve: mi az ősélményed a színészettel kapcsolatban?
Az ősélményem? Gyerek vagyok, és egy igazán intenzív álmot próbálok átadni valakinek, akinek ez egyáltalán nem megy át. Nagyon aktív álmodó vagyok, hónapokat élek meg egyetlen éjszaka alatt, majd reggel fölkelek, és azt érzem, hogy fogalmam sincs mi történt meg és mi nem. El akartam mesélni az álmomat, de láttam, hogy nem érem el a kívánt hatást, és ekkor tudatosult bennem, hogy eszközök nélkül ez nem megy.

Mi az az álom, amit a leginkább el akarsz mesélni másoknak?
Az álmom, amit nagyon sokszor álmodok: az első szerelmemről szól, aki kilenc éve halt meg. Csodálatosan különleges, nagyon vicces, vagány fiú volt. A humorérzékem és a stílusom is vele együtt forrt ki. Sokáig voltunk együtt, és amikor meghalt, nem tudtam elfogadni vagy megérteni. Rengetegszer álmodom azt, hogy külföldön vagyok, mondjuk Chilében vagy Thaiföldön, és meglátom őt a tömegben. Van, hogy utolérem, van hogy nem. Máskor hosszasan járok utána álmomban, mert feltűnik valahol, és hetekig keresem őt, míg végre megtalálom, és akkor elmondja, hogy voltaképp csak megrendezte a saját halálát, mert üldözik. Mindig hosszasan meséli, hogy mi történt vele annyi éven át, megmutatja a várost, ahol él, kérdez az életemről. Szépen lassan, hónapok alatt újra közel kerülünk egymáshoz, apránként újra kialakul köztünk a szerelem, és… és aztán reggel felébredek, egyedül, a saját lakásomban és rájövök, hogy mindent csak álmodtam. Ezek az álmok annyira hosszúak, olyan mély, érzelmi vetületük van, hogy nehéz elmesélni másnak, mert ahhoz a másiknak is meg kéne tapasztalnia azt, hogy milyen elveszíteni valakit, aki aztán folyamatosan visszajár.

Ezt az euforikus rátalálás érzést szeretnéd átadni, a veszteséggel járó szenvedést, vagy a kettőt együtt?
Ezt a hidat, ami összeköti őket. Mert minden ember érzett már eufóriát, és azt is, hogy megszakad a szíve, mert elvesztett valakit, de hogy ezt a két érzelmet milyen híd köti össze, és ott milyen különleges, kevert érzéseket élsz át? Na ez az, amit borzasztó nehéz átadni, mert ezek az élmények nem ebben a világban történnek velem.

Eszerint neked az anyagi és az éteri szférával is erős a kapcsolatod. Valószínűleg nem tudnál ennyire jó színész lenni, ha nem lenne benned ez a fájdalom.
Lehet. Rettentően sok minden bugyog bennem, de közben tudom, hogy erre a fortyogó érzelemvilágra nem lehet felépíteni egy karriert, mert akkor az történik, mint a nagyjainkkal, akik 40-50 évesen elfogytak és meghaltak. Tehát fontos, hogy egy olyan technikai tudásod is legyen, mely megvédi a lelkedet, és akkor is tudja működtetni a rendszert, ha mögötte az ember egyébként érzelmileg képtelen lenne teljesíteni. Történjék bármi, neked ugyanúgy be kell menni este a színházba, és boldogan, nevetgélve emelgetned a lábaidat a zenére, vagy épp eljátszanod az édesanyád halálát, ami egyébként valójában is bekövetkezett. Az a nehéz ebben, hogy ha felviszed magaddal, ami aktuálisan benned zajlik, hogy lecsökkenti a távolságot, ahonnan nézve biztonságosan és szakmai módon tudsz érzelmeket megjeleníteni. Amikor bevonódsz egy helyzetbe, ott elvész a józan ész, és anélkül ezt nem lehet csinálni, mert brutálisan veszélyes hely.

Pedig a köztudatban, meg részben a szakmában is az a kép él a “nagy jelenetről”, hogy a rendező addig tolja bele a helyzetbe és a kívánt lelkiállapotba a színészt, amíg az “elkattan”.
Nem vagyok rendező, te sem vagy színész, de bármikor megcsinálom veled, hogy felküldelek a színpadra és addig alázlak, míg el nem sírod magad, és akkor azt mondom, hogy na, tessék, akkor kezdd el a jelenetet! Ez nem színészet. Az ott kezdődik, hogy ha csettintesz, én elnevetem vagy elsírom magam. Előtte persze megkérdezem, hogy pontosan mit szeretnél látni, honnan hova tartson ez az állapot és milyen szándékot fogalmazzak meg vele. De neked nem indukálnod kell ezeket az érzéseket, csak körülírni. Mert mi van akkor, ha nincs ott a rendező, hogy megríkasson vagy megnevettessen előtte, akkor nem fog menni? Itt a folyamatos ismétlés a nehéz, hogy heti hétszer, minden este meg kell csinálni, vagy hogyha próbálunk, akkor mondjuk tizenötször egymás után. Ráadásul míg a színházi előadás során végig tudsz járni egy ívet, addig a a filmben, bár csak egyszer kell jól eljátszanod a szereped, a gyártási terv alapján a linearitásban összevissza ugrálva veszik fel a jeleneteket, így nincs ráhangolódás, csak a csettintés. Volt egyszer egy olyan, hogy a lábamtól ment fel a kamera, és amikor odaért a fejemhez, akkor kellett legördülnie az egyik szememből egy darab könnycseppnek, 5 másodperc alatt. Na, ott csak a technika segít.

Nos, ha már így szóba került: mi a három kedvenc filmed? Mondjuk a külföldiek közül.
Egy asszony illata. A Született gyilkosok, azt is imádom. És a harmadik… a Hair, de azt képtelen lennék újra megnézni. Nem bírom elviselni a végét, olyan sírógörcsöt kapok, hogy azt hiszem soha többet nem fogom tudni abbahagyni. Többször megnéztem, de az utolsó 10 percet nem, mert az emberileg kibírhatatlan. A másik ilyen film, amit csak egyszer voltam hajlandó végigülni: Az élet szép. Abban van az a jelenet, amikor a rabok összenéznek az apukával, és asszisztálnak ahhoz a meséhez, miszerint a haláltábor csak egy nagy játék, és senkinek nem esik baja… brutális.

Próbálom felrajzolni magamban a karakteredet, és szerintem fontos kérdés, hogy mit jelent számodra az, hogy elvégeztél egy sminkes képzést? Menekülőút, ha nem jönnének a szerepek? Vagy kereseti lehetőség, ha nem olyan szerepek jönnek?
Azért is nagyon nehéz szakma a miénk, mert hiába diplomázol le és vannak jó referenciáid, egyáltalán nem biztos, hogy kapsz majd a munkát. Azt éreztem, hogy már harmadik-negyedik éve hívogatom a színházigazgatókat, akik vagy fel sem veszik a telefont, vagy azt mondják, hogy tele vannak, ezért akartam egy másik szakmát, hogy ne legyek annyira kiszolgáltatva, és ne haljak éhen, ha nem férek be sehová az üdvöskéktől. Érdekes módon amikor elvégeztem az iskolát, hirtelen nagyon beindult a karrierem, de legalább most már fel vagyok készülve a hullámvasutazásra.

Van a színészetnek a szemedben akkora éthosza, illegve vagy annyira elkötelezett magad felé, hogy azt mondd: ha nem kapok vállalható szerepeket, akkor maradok sminkes?
Igen, most már biztosan. Egyébként sok színésztől hallani, aki csinált egy második szakmát, hogy nagyon édes nemet mondani egy méltatlan felkérésre. Ugye mi arra vagyunk kondicionálva, hogy örüljünk, ha dolgozhatunk, és tegyük össze a két kezünket, legyünk hálásak, de hogyha az a munka nem egyezik az ízlésemmel és tönkremennénk belé, akkor így már tudom mondani, hogy köszönöm szépen, nem. Ezzel megkímélem magam egy újabb traumától, és csak akkor térek vissza a színészethez, ha olyan felkérést kapok, amiben jól érzem magam. Illetve azt is szeretem, hogy nem muszáj szerepelnem, hanem vissza tudok vonulni egy szakmához köthető, de szupportív szerepbe, ahol nem kell látszanom, viszont a stáb tagjaként hozzájárulhatok egy produkció sikeréhez, miközben tanulhatok.

Így egyszer én vagyok a ragyogva izzó tűzgolyó, aztán meg nekem kell lenni annak a lágy, hideg víznek, amely néhol oltja, terelgeti valakinek a lángját, és ez számomra nagyon kielégítő.

Ezért is gondolom, hogy elég tudatosan építed magad és a karriered: nem derogál, hogy akár az oldalvonalról lesd el a szakma know-how-ját.
Igazából általában csak az történt, hogy castingoltam egy főszerepre, amit nem kaptam meg, viszont mondták, hogy akkor itt van egy háromnapos szerep, eljön? Én pedig szépen elmentem, és próbáltam mindent megfigyelni a forgatásokon. Inkább utólag szoktam megállapítani, hogy valami jól alakult, mintsem hogy előre kiszámítsam a dolgokat.

Akkor viszont valaki más tudatos veled…
Hát, van nekem egy barátom odafönt, aki gyerekkorom óta iszonyatosan vigyáz rám. Nagyon sokszor azt érzem, hogy nem érdemlem meg, de olyan kitüntetett figyelmet és támaszt kapok tőle, ami időnként már-már túlzásnak tűnik. Nagyon finom dolgok ezek, szóval nem arról van szó, hogy ha akarok, akkor nyerhetek a lottón vagy vízen járhatok, hanem… egyszerűen csak olyan helyeken támaszt meg, ami nélkül sokszor nem tudtam volna egyenesen állni.

Közben azért kemény pofonokat is kaptam, a legszörnyűbb helyeken fordultam meg, borzasztó emberekkel találkoztam, harcoltam, és amikor a legmélyebb pontjain voltam az életemnek, akkor is volt valahol nagyon hátul egy érzés, hogy nyugi, egyszer még jó lesz, hidd el! Csak bírd ki! Biztos vagyok benne, hogy lesznek még hullámvölgyek, de az, amit 3-4 koromtól érzek, ez az érintetlen, tiszta, nem evilágiból merítkező motiváció, az még mindig itt van bennem, és húz előre, mint egy láthatatlan, elszakíthatatlan cérnaszál.

Amennyiben úgy éreznéd, hogy a művészi kiteljesedésed (persze relatív anyagi biztonság mellett) valamelyik szó szerinti underground pinceszínházban valósulhat meg, ahol jószerivel nem létező közönség előtt játszanál, megmaradnál ott a hírnév, a hollywoodi milliók, és milliók rajongása helyett?
Szeretjük így elkülöníteni, hogy az a munka, ami sokat fizet az rossz, és ami nem fizet semmit, az jó, pedig vettem már részt kis költségvetésű szerelemprojektben, és annyira borzalmas volt, hogy pánikrohamot kaptam, amikor el kellett indulni próbálni, és volt olyan produkció, ahol nagyon-nagyon jól megfizettek, és csodálatos emberekkel dolgoztam együtt, és azt éreztem, hogy na, ezért volt értelme! Nekem mindig az számít, hogy szerelemmel tudjam a munkámat végezni. Amennyiben ez egy pinceszínházban valósul meg, akkor ott. A hírnév csupán abból a szempontból fontos,hogy látható referenciát jelent. Minél több helyre hívnak, illetve minél több néző kiváncsi rám, annál boldogabb vagyok én is és a munkaadóim is. Ha ez nem így működne, akkor kicsit sem érdekelne, hogy hányan követnek Instagramon.

Tegyük fel, hogy már sikeres és felkapott színésznő vagy, szóval nem kell azon aggódnod, hogy be tudod-e fizetni jövő hónapban a lakbért. Épp ráérsz, és kapsz egy ajánlatot: a szerepet gyakorlatilag rád írták, és imádnád eljátszani, de történetesen mondjuk, az álom.net második részében kéne játszanod, Labanc Lilla-kaliberű antitalentumok mellett. Elvállalnád?
Ebből úgy szoktak jól kikeveredni a híres, jellemzően külföldi színészek, hogy társproducerré lépnek elő. Nyilván ehhez már nagyon nagy névnek kell lennie a szakmában, de valószínűleg ezzel próbálkoznék én is, hogy komolyabb beleszólásom legyen a produkcióba. Általában előre látom az esetleges problémákat, de belemegyek, és megpróbálom a lehető legjobb tudásom szerint segíteni és az általam helyesnek vélt irányba terelni az eseményeket. Úgy gondolom, hogy mindent meg lehet jól csinálni. Szerintem nincs olyan darab, történet vagy dal, amit nem lehetne színvonalasan megvalósítani, legfeljebb az emberi tényezők megnehezítik. Ezért is vállaltam el sok mindent, napi sorozatot, heti sorozatot, színházi előadásokat, mert mindig hittem abban, hogy meg lehet őket színvonalasan is csinálni, aztán utólag elemzem, hogy min csúszhatott el a dolog. Mondjuk kétszer ugyanabba a folyóba már óvatosabban lépek bele, mert bár 30 ember erejével tudok nekiállni valaminek, megtanultam, hogy egyedül kevés vagyok egy komplett intézménnyel szemben.

Most, hogy egyre jobban kezdesz belelátni, mit gondolsz, mi a legnagyobb baja a magyar filmnek?
Úgy vettem észre, hogy a szakmaiságot sajnos elkezdte leelőzni a civil lojalitás fontossága. Viszont hiába vagyunk barátok a kórházigazgatóval, attól még nem fogok tudni megműteni egy beteget. Megpróbálhatom, hisz másoknak is sikerült, de ne csodálkozzunk, hogyha az ember meghal a kezeim között. A teljesítménynek kéne az első helyen állnia, mert ha beférkőzik első helyre az, hogy mi a politikai nézeted, kivel vagy jóban, akkor jönnek létre az olyan értékelhetetlen alkotások, amikkel manapság találkozunk. Mert hiába lojális valaki, ha amúgy képtelen rendezni, forgatókönyvet írni, vagy játszani.

A te olvasatodban mit jelent az aktív politikai érdeklődés és a tájékozódás? Tudatosan szavazni bármire, amiben hiszünk, vagy a tények mentén szükségszerűen egy adott irányba mozdulni a skálán?
Nem hiszem, hogy a tájékozódás szükségszerűen egy irányba mozdítana mindenkit, hisz ahány ember, annyi fajta sors, intelligencia, világlátás. Én csak azt mondom, hogy próbáljunk meg utánajárni annak, ami körülöttünk történik, és ne csak véleménycikkeket olvassunk, ne kizárólag a Patriótát vagy a Fókuszcsoportot hallgassuk, hanem figyeljünk arra is, amit a másik oldal beszél, és nézzük meg, hogy a pártoknak mi a programja…

Nagyon magasra helyezed a lécet így Magyarországon.
Pedig, ez csak így működik! Amikor egy étteremben rendelni akarsz valamit, akkor el kell olvasni az étlapot, és ha mondjuk mogyoróallergiád van, de oda van írva, hogy az adott fogás mogyorót is tartalmaz, akkor nem azt fogod rendelni. Az persze egy másik kérdés, hogy hátul a konyhában mi történik, de te ott az asztalnál egyetlen dolgot tudsz tenni: elolvasod az étlapot, és felelősen döntesz. A bizonytalanság és a tájékozatlanság félelmetes dolgok, mert azt tehetnek veled, amit akarnak. Talán így is, de kicsit kevésbé.

Van olyan ügy vagy téma, ahol nem tudsz racionális lenni, és elvisznek az érzelmeid?
Igen, az elnyomás, agresszió, és erőszak. Ebben azért én is nagyon érintett vagyok. Nem tudom elfogadni az erőből való kommunikációt. Azt, ha egy felnőtt egy fiatalkorút bántalmaz, vagy amikor bizonyos intézményekre bízott, kiszolgáltatott embereken erőszakot tesznek. Volt, hogy bejártam a pszichiátriára egy rokonhoz, akit a saját ürülékéből szedtem ki, és amikor megjelent a nővér, engem nem vett észre, és elkezdett ordibálni a nyugtatókon lévő rokonommal. Nyilván ez visszafejthető az alulfizetettségre, a megbecsültség hiányára, de nem érdekel. Az ilyesmivel kapcsolatban kevéssé vagyok elfogadó.

Beszéljünk egy kicsit az Oleanna c. darabról. Csodálatos alakítást nyújtottál benne, bármilyen prekoncepcióm is volt a színházzal kapcsolatban, az most eloszlott. Nagyon progresszív, profetikus dráma, hisz ’92-ben lényegében egyszerre jósolja meg, bírálja, és igazolja a #metoo-t. Szerinted megérett már a szexuális visszaélésekről szóló diskurzus egy ilyen árnyalt műre?
Most, hogy lejátszottunk ebből az előadásból hármat vagy négyet… szerintem még nem igazán. Nagyon durvák a nézők ezzel a lánnyal. Értem, hogy nem szimpatikus, rosszul fogalmaz, és alapvetően nem egy kellemes lény, dehát hogy legyen valaki kellemes, szimpatikus és érzelmileg intelligens, ha soha senkitől nem kapott biztonságot, figyelmet és szeretetet? Miért van az, hogy egy jóképű, kellemes orgánumú, sikeres, vezető pozícióban lévő embernek még mindig elnézünk mindent? Persze, a színház sajátja, hogy túloz és sűrít, de akkor is meglepődök, főleg a nőkön. Azon, hogy sokan közülük ilyen durván lépnek föl, ennyire nem látnak túl a puszta külsőségeken. Kapom az olyan megjegyzéseket, hogy “-Ez a baj a szegényekkel! Mindig a gazdag embereket szipolyozzák, pedig azok megdolgoztak a pénzükért!”

Mármint milyen formában érkeznek ezek a visszajelzések?
Ezt konkrétan egy újságírótól kaptam. Azt hittem, hogy lefordulok a székről.

Még nagyon sok dolgunk van, valószínűleg fel kell erősítenünk, vagy lejjebb kell csavarnunk potmétereket az előadásban, hogy jobban kijöhessen Carol tragédiája. Mert most még gyakran egy idegesítő, nyomorult lányt látnak ahelyett, hogy a tüskés és nyers külső mögött észrevennék a traumákat. Meg azt, hogy nem feltétlenül annak van igaza, aki szimpatikus.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi lehetett David Mamet szándéka azzal, hogy egy nagyon heves erőszakcselekménnyel zárja le a darabot. Azt gondolná az ember, hogy ez elbillenti a lány irányába a mérleg nyelvét, hisz az a társadalmi konszenzus, hogy aki fizikai erőszakot alkalmaz, az a vétkes. Mégsem ez történik. „-Én már a második felvonásnál leütöttem volna!” – mondta egy nő, ahogy jöttem ki a főpróbáról.
Amikor értelmiségi, tehetős, magas pozícióban dolgozó, akár a közéletet formáló nők azt mondják, hogy “-Én már a második percben belevágtam volna a fejedet abba az asztalba!”, akkor felmerül bennem a kérdés, hogy vajon milyen jogon szólalnak meg ezek az emberek a saját problémájuk kapcsán, ha semmilyen empátiát nem mutatnak a másé iránt? Én szöges ellentéte vagyok ennek a lánynak, és sokszor azt érzem ebben az előadásban, hogy legszívesebben fölállnék, és mint Mariann, kifordulnék a nézőkhöz, és megvédeném ezt a lányt, akit játszom.

Picit olyan, mint a Pankotai Lili sztorija: ez a 18 éves lány nagyon érvényes dolgokat mondott ki pár evvel ezelőtt egy diáktüntetésen, az értelmiségi felső rétegnek meg az volt a problémája, hogy káromkodott, merthogy ilyen szavakat illedelmes kislány nem használ! Egyetértek, de arról van véleményetek, amit mond? Nem, azt meg sem hallják. Hisz hiába van igaza, ha nem szimpatikus, vagy szalonképes.

-Ne haragudj, hogyha kiabálsz, akkor megérdemled, hogy bántsanak!” „-Hogyha rövid szoknyát vettél fel a buliba, akkor ne csodálkozz, hogy megerőszakoltak.” „-Minek ment oda?!” És mondják nekem mosolyogva, hogy mennyire gratulálnak, milyen tehetséges vagyok, hogy így eljátszottam ezt a prolit, az ilyenek miatt tartunk ott, ahol tartunk! Amíg ilyen reakciókat adunk és kapunk, addig bizton állíthatom, hogy még nem állunk készen rá, hogy érdemben foglalkozzunk ezzel a kérdéskörrel.

Nekem komoly szekunder szégyenérzetet okozott az előadás: borzasztó, amikor lélegzetvisszafojtva ülsz, a körülötted lévő emberek pedig a verbális, sőt akár fizikális erőszakon nevetnek. Mindig is nagyon cinikus voltam a magyar közönség érzelmi intelligenciájával kapcsolatban, de… színészként te hogyan éled ezt meg? Mert hatást akarsz kiváltani, át akarsz adni valamit, és teljesen félremegy, mert láthatóan emocionális analfabéták.
Azért nagyon megterhelő ez számomra, mert én ott a színpadon átbújok a bőrébe ennek a lánynak, aki egyszerűen csak azt érzi, hogy a Világháború kellős közepén fegyver nélkül egy aknamezőn kergeti 181 katona, és az életéért küzd. Lehet, hogy kívülről ez nem nem látszik, de belülről igen. Ahogy hajolgatok el a repeszek elől, és próbálok úgy lépni, hogy hátha nem lesz bomba a talpam alatt, miközben menekülök, és rettegek, az emberek meg közben röhögnek ezen… igen, ez azért fáj.

Azon túl, hogy John, a tanár a maga értelmiségi módján kegyetlenül érzéketlen, igazából nem az eszkalálja a kommunikációs problémát, hogy a felveszi a telefont azon az ominózus ponton, és nem figyel Carolra, amikor szegény nyitni próbál?
Igen, az az utolsó csepp. Amikor egy lány küzd azért, hogy ne rúgjak ki az egyetemről, és akkor a tanára azt találja neki mondani, arcán félmosollyal, hogy nem mindenkinek kell egyetemre járni. Érdekes, hogy ezt nem hallják meg a nézők. Mert nem tudják elképzelni, hogy milyen az, amikor nincs hátországod, és mindenkit hidegen hagy, hogy éhen halsz-e vagy sem.

Kicsit nekem is ilyen volt, amikor kijöttem az egyetemről, ahol figyeltek arra, hogy mindenkinek legyen szerepe a vizsgaelőadásban, mindenkit egyenlően osszanak be énekórára. Aztán végeztem, kiléptem az iskola kapuján és hirtelen egyedül maradtam. Elkezdtem hívogatni a színházigazgatókat, és semmi. Én meg ott álltam a hónap végén, hogy sehova sem tudok elmenni dolgozni! Most akkor mi lesz? Senkit sem érdekelt.

Olyan szinten vadultunk el és lettünk érzéketlenek, hogy az riasztó. Nehezen érti meg a színházba járó közönség, hogy van olyan ember, aki egyedül harcol a világgal, és ahelyett, hogy kiröhögnénk a traumái miatt, vagy mert ne adj Isten túlságosan durván reagál bizonyos helyzetekre, inkább fel kéne őt… Carolni, és nem az elefántcsonttoronyból ráköpni a fejére, aztán visszamenni ünnepelni magunkat, hogy szociálisan milyen érzékenyek vagyunk.

Igen, az a fájó, hogy itt az entellektüel az, aki röhögve böfögi fel a diszkriminatív mondásokat, melyeken amúgy látványosan megbotránkozik. A kommunikáció, ami a színpadon a karaktereitek között is diszfunkcionális, az a nézők felé sem működik. Iszonyatosan nagy tragédia ez a darab, minden szinten.
Tényleg ahhoz hasonlít, mint a Colosseumban nézni, ahogy a gladiátorra ráeresztik az éhes oroszlánokat: az emberbőrbe bújt oroszlánok drukkolnak, hogy pusztuljon a proli! Én minden előadást úgy kezdek, hogy ma megnyerem, és vannak már pontok, ahol kapok szisszenéseket, amik nem nekem szólnak.

- Kitahito

Megosztás Megosztás
Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Összes hozzászólás megtekintése

Még több Interjú