logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Animekritika / 2016/08/16 / Szerző: Kitahito

I Don’t Have Many Friends

Van szerencsétlenségem bemutatni a valószínűleg legrosszabb animét, amivel keleti kalandozásaim során találkoztam. Nehéz elhinni, hogy ilyen ötlettelenség és színvonaltalanság egyáltalán létezhet, de úgy látszik a valóság rendre rácáfol a naivitásra, és megmutatja: van lejjebb! Mivel ez a világtörvény továbbra is érvényben van, napjaimat félelem és reszketés tölti be, és borzadva gondolok arra az átkos napra, mikor rálépek a következő aknára. ...mikor is jön a következő évad?

Boku wa Tomodachi ga Sukunai Next cover

Ha fel kéne sorolnom három okot, hogy miért a Boku wa Tomodachi ga Sukunai, vagyis az I Don’t Have Many Friends c. animét választottam kritikám alanyául, akkor valószínűleg komoly gondban lennék, hiszen csak egyetlen okom van rá, az viszont többé-kevésbé indokolja ennek a pár oldalnak a létrejöttét. Nemrégiben írtam ugyanis egy listát, melyben megkíséreltem összeszedni a 25 legidegesítőbb animés klisét, szubjektív és részrehajló ítélőszékem elé citálva 25 olyan dolgot, amiket a hosszú évek alatt végignézett számtalan sorozat megutáltatott velem. Aztán jött a Boku wa Tomodachi ga Sukunai, és egyesítette magában szinte mindegyik pontot a listámon, én pedig tudtam, ezt nem hagyhatom szó nélkül, muszáj lesz újra kézbe vennem a lantot, és megcsapkodnom vele Hisashi Saito (Date a Live storyboard… mit is képzeltem) eme gyöngyszemét.Azt hiszem nem követek el nagy szentségtörést, ha a sorozat első és második évadját (melyet stílusosan Boku wa Tomodachi ga Sukunai NEXT-nek nevezték el) egyben értékelem, hiszen nincs különösebb minőségbeli eltérés a két szezon között, két év pihenő után a készítők gond nélkül felvették a történet fonalát ott, ahol az első évadban letették, tehát ne aprózzuk el a dolgot, és vonjuk össze őket!

Történetünk egy Hasegawa Kodaka nevű középiskolás srác körül forog, aki sok évnyi távollét után visszatér szülővárosába (szülők nélkül, természetesen…), és beiratkozik a helyi iskolába, ahol a szőkés haja miatt egyből valami erőszakos gengszternek titulálják, és mindenki igyekszik olyan távol maradni tőle, amennyire az emberileg lehetséges. Visszatérő (wannabe) humorforrás az iskola diákjainak eltúlzott reakciója, és a dolgok akaratlan félreértelmezése, szóval tessék szórakozni! Tehát hősünk, mint az anime címe is mutatja, nem büszkélkedhet túl sok baráttal. Egy hónapja koptatja az iskolapadot, és fájdalom, valahogy mégse sikerült magának tinilányokból álló háremet kiépítenie, sőt, úgy látszik esélye sincs ilyesmire.

Valószínűleg azt, hogy többé már nem fognak együtt Pokemon GO-t játszani.

Szerencséjére a plot egy deus ex machina hátán belovagol a vászonra: Kodaka meglátja az osztály egyik visszahúzódó szépségét, Mikazuki Yozorát, aki magában motyog a teremben tanítás után. És amilyen jól szituált kis karakter, protagonistánk meghallja a forgatókönyv hívó szavát, és beszédbe elegyedik a lánnyal. Kiderül, hogy neki sincsenek pajtijai, szó szót követ, és végül másnap megalakul a Szomszédok klubja, melynek célja, hogy a hozzájuk hasonló antiszociális(nak titulált, de egyébként pár nagyon kidomborított és eltúlzott karakterjegytől eltekintve teljesen normális) emberkék barátot találhassanak maguknak.

Ahogy az várható, a klub számos érdeklődőt bevonz, általában részenként egyet, egészen addig, amíg el nem érjük egy valamirevaló hárem méretét. Először Sena Kashiwazaki, a fiúk között nagy népszerűségnek örvendő bögyös szőkeség (őt nem nézik gengszternek) harcolja be magát a csapatba. Ha azt hinnéd, hogy ennek a szemrevaló, éltanuló, élsportoló, igazgató apuka szeme fényének rengeteg barátja van, akkor teljesen hülye vagy. Sena majd belehal a magányba, ha nem hiszed, járj utána a rule34-en. Nem sokkal később befut Rika Shiguma, a perverz zseni is, hogy a külön az ő számára fenntartott iskolai labor magányából kilépve végre rátaláljon a barátságra. Yukimura Kusunoki nemes egyszerűséggel felcsap a hősünk kisinasának („-Aniki…“), és az ő nyomában járva igyekszik férfiasabbá válni, holott a néző már az első pillanattól kezdve tudja, hogy Yukimura egy lány, szóval hiába próbálkozol anime, hogy cselédruhába öltöztetve kényelmetlen helyzetbe hozd a nézőt, senkit nem fogsz becsapni!

„It’s not like I’m desperate to have friends, anyway. I just don’t like being looked down on as that sad person with no friends.”

Kodakán kívül, természetesen, mert a srácnak kb. annyi agysejtje van, mint egy félbevágott földigilisztának. Mint a csapat mentora, egy 10 éves loli kislány, Maria Takayama is odacsapódik a klubhoz. Elvileg nővér az iskolában, de ha a hatalmas kawaii-ság nem ölte ki belőled teljesen a racionalitás írmagját is, akkor felteszed magadnak a kérdést: hogy a viharba tölthetne be egy 10 éves vakarcs bármilyen állást egy oktatási intézményben? Van egy nővére is egyébként, Kate, aki szeret fingani meg büfögni, és nagyjából ennyiben ki is merül a szerepe. Végezetül ott van még Kobato, Kodaka kishúga, aki a világtörténelem legidegesítőbb animés cosplayere. Még egy loli, basszus… elkárhozunk, most már teljesen biztos.

Ezt akár a karodra is tetováltathatnád…

És valóban, hiszen a bugyikivillanás, és az öncélú meztelenkedés őket sem kíméli, így vagy kivájod a szemed vezeklésképp a látottakért, vagy te is együtt fogsz megrohadni a Pokolban a készítőkkel együtt! Na jó, talán nem. De azért kezeket a paplan fölé, ahogy Fábry szokta volt mondani. Érdemes még megemlíteni a második évadban felbukkanó Aoi Yusa nevű csajt, akinek bár nincs különösebb szerepe, időnként mégis előtérbe kerül, mint Sena (indokolatlan) nemezise; valamint Hinata Hidakát, aki a diáktanács elnöke, és még annyi szerepe sincs, mint Yusának.

Tehát szép lassan összeáll hőseink díszes kompániája, most már el kéne kezdenie történnie valaminek, ugye? Nos, van egy erős jóindulattal főszálnak nevezhető vonal, ami időnként a képkockák mögött megbújó lángelméknek is eszébe jut, és rászánnak néhány jelenetet: mikor protagonistánk annak idején elutazott a szüleivel, nemcsak a szülővárosát hagyta maga mögött, hanem az egyetlen (így tehát legjobb) gyermekkori barátját is, akivel mint lenni szokott, sülve főve együtt voltak. A sors kegyetlen fintora, hogy még elbúcsúzni sem tudtak egymástól, nem cseréltek telefonszámot, e-mail címet, nem vették fel egymást Skype-partnernek, és mivel Kodaka egy ütődött krumpli, teljesen elfelejtette a társa nevét, így a kapcsolat megszakadt közöttük. Most, hogy hazatért, újra felelevenedtek benne a régi emlékek, és feléledt a vágy is, hogy megkeresse a barátját.

„It makes you sad when someone suddenly just up and disappears without a word. If you’re just going to end up hurt in the end, you’re better off not forming any bonds at all.”

Hatalmas, szemkápráztató és áll-leejtő spoilerek következnek, szóval ha nem akarod magad megfosztani ettől a teljesen váratlan és egyáltalán nem kiszámítható csavartól, akkor ugorj át pár bekezdést! Szóval, talán nem árulok el nagy titkot, ha megsúgom: hősünk régi barátja a már megismert karakterek egyike. Elég fura lenne, ha egy teljesen random embert szednének elő, nem? Abban még lenne némi racionalitás és életszerűség, vagyis olyan dolgok, melyek ettől az animétől teljesen idegenek. Egy minimális logikai készség birtokában rájöhetünk: ez annyit jelent, hogy az illető lány. A visszaemlékezésekből láthatjuk, hogy a she-friend nagyjából egykorú Kodakával, tehát a loli csajok és Yukimura alapból kiesnek.

Továbbá a jó megfigyelőképességekkel bíró néző azt is kiszúrhatja, hogy egy fekete hajú lányt keresünk, így Sena, Kate és Rika sem játszanak. Ha mindezt a hihetetlen szellemi tevékenységet sikeresen elvégeztük, fel kell tennünk magunknak az utolsó kérdést: ki maradt? Mégis ki lehet az?! Hát persze… Yozora, az első számú háremlány. Aki erre tippelt, örömmel konstatálhatja, hogy van olyan okos, mint egy lelakkozott fa építőkocka. Gratulálok, simogasd meg a saját buksidat!

Hurrá! Strandolós fanfiller!

A történet időnként elő-előveszi ezt a fonalat is, amikor két strandolás vagy fesztiválozás között nincs jobb dolga. Kb. ennyire jelentékeny, és ennél több figyelmet nem is érdemel. Rajtunk, nézőkön kívül mindenkinek nagy revelációt fog okozni a felismerés, a készítőkkel karöltve a hőseink el is kattognak rajta egy darabig, csak hogy aztán ne kezdjenek semmit az egésszel. Az események nagy részét tehát az fogja kitenni, amit más animékben elszeparálnak egy epizódnyi fanserviceben, valamikor az évad közepén. Tehát játszunk, strandolásra készülünk, strandolunk, ‘ottalvós bulit szervezünk, megint strandolunk, fesztiválra készülünk, filmet forgatunk, fesztiválra megyünk, szülinapi bulit tartunk, még többet játszunk, elmegyünk egy karaoke-bárba, és közben évődünk, évődünk…

Az olvasó most azt hiheti, hogy eltúlzom a dolgot, de erről szó sincs: a Boku wa Tomodachi ga Sukunai-ban az ég világon semmi nem történik. Sikerült összeszedni minden lehetséges klisét, időhúzó alibi-tartalmat, figyelemelterelő apróságot, és ezekkel a kis hungarocell-gömböcskékkel jó vastagon felszórták a karakterdrámára termékeny talajt, nehogy véletlenül valami érdekes és valós szárba szökkenhessen. Tudjuk, hogy az ecchi, vagyis a bugyivillantás, cicivillantás, véletlen tipi-tapi minden esetben indokolatlan, de az esetek nagy többségében az alkotók érzik a határt, ameddig el lehet menni anélkül, hogy az már kínos lenne a nézőnek.

„Judging things based on looks alone… That’s just cruel.”

A Boku wa Tomodachi ga Sukunai esetében szó sincs ilyesmiről. Szerintem az alapkoncepció nagyjából olyasmi lehetett, hogy minden helyzetbe préseljenek bele valami szexuális (igényű) tartalmat. Azért mondom, hogy igényű, mert ilyen töménységben, ilyen ízléstelenül, ahogy ez az anime képes volt előadni, a hatás önmagát oltja ki. Túl sok hús, ahhoz képest, hogy nem hentait nézünk. Nem érdekelte őket, hogy egyes lánykák mondjuk 10 évesek, vagy épp vérrokonai a hősünknek, sőt, ami a szemérmetlen meztelenséget illeti, mintha a történet direkte őket részesítetté volna előnyben, a más, több látnivalóval kecsegtető szereplők esetében általában nem mentek tovább a pucsítós-dekoltázsvillantós szintnél (bár… kérem magyarázza meg nekem valaki, hogy egy combközépig érő szoknyához miért nem lehet valami alsóneműt hordani?!).

Ha így lenne, akkor lenne rajtad bugyi!

Az eseménytelenség olyan méreteket ölt, hogy gyakorlatilag egymást érik a fanfillerek. Átmenet nélkül ugrunk bele a strandolásból a karaokézásba, a karaokézásból a fesztiválozásba, majd abból egyenesen egy VR szerepjátékozós kalandba. A sorrend persze nem ez, de a lényeget értjük: nincs tartalom, nincs valódi történés, csak töltelékjelenetek hosszú, véget nem érő láncolata 24 epizódon keresztül. Közben ha olyanunk van, akár le is húzhatjuk a cipzárt, és megpróbálhatunk magunknak néhány kellemes percet szerezni, csak aztán vigyázzunk, nehogy aknára lépjünk, mikor hirtelen egy prepubertáskori meztelen kislány fut ki a fürdőszobából!

Tudom, hogy feleslegesen kattogok ezen, elvégre rajzolt karakterekről van szó, de neked, mint nézőnek, aki bele vagy helyezkedve a sorozat világába, ahol ez valós pedofília, valós vérfertőzés, illetve valós incselkedés a pedofíliával és a vérfertőzéssel. Nevezzenek prűdnek, de engem az ilyesmi akkor is feszélyez. Nem vagyok kíváncsi pucér, fejletlen gyermektestekre. De, hogy korrektek legyünk, feszélyez a többi nőstény magamutogatása és meztelensége is, csak teljesen más szinten, és más okból. Mindkettő kéretlen, és teljesen felesleges, mert ennek az animének arról kéne szólnia, hogy a hőseink szép lassan összebarátkoznak ebben a direkt erre a célra létrehozott, biztonságot nyújtó klubban. Finoman kibontott interperszonális interakciókat, csipetnyi humorral megfűszerezett csoportdinamikát, a lét értelmetlenségének, az emberi kapcsolatok múlandóságának, a fiatalság és az ártatlanság elvesztésének traumáját kellene előtérbe helyezni, ahogy ezek a középiskolások maguk mögött hagyják a gyerekkor idilli világát, és egy utolsó safe space-be kapaszkodva mondanak búcsút a boldogságuknak, amikor is belépnek a nagybetűs élet kapuján.

„You know what, I wish I could give everyone a happy ending. But life isn’t some romantic anime and I can’t fix what’s wrong in life stumbling around being oblivious and nice all the time.”

Jól van, ilyen komolyságú történetre azért nem számítottam, de annál azért mindenképp többet vártam volna, hogy a hőseink már a megismerkedés pillanatában elérik a kapcsolatuk lehetséges bizalmi maximumát, és onnantól kezdve már csak az a kérdés, hogy ez a teljességgel érdektelen, tökkelütött, félfogyatékos mellékszereplőből főszereplővé avanzsált Kodaka melyik lányt viszi végül szobára. Spoiler: egyiket sem. Az a poén, hogy az anime végére már a készítők is észrevették, hogy ez így basszus baromira kevés lesz, ezért beleerőszakoltak egy fals érzelmektől fűtött shounen harcos tetőpontot, ahol a két résztvevő nagyjából kimondja azt, amit a néző is gondol: vagyis hogy ez az egész egy kicsit el lett szarva.

Ez az első értelmes gondolat, ami elhagyja a szádat!

Mert maga az alapkoncepció a rossz. Nem elég, ha a lányok 24 részből 20-ban azzal vannak elfoglalva, hogy a feneküket minél magasabbra tolják bétahímünk arca elé, remélve, hogy az ő alfelükbe fog behatolni a látszólag egész létezésük értelmét meghatározó hímtag. Ennél több kell. De mivel egy döntés (bármilyen döntés) tönkretenné az anime által annyira fetisizált meddő szerelmi sokszöget, Kodaka nem választ, nem választhat, és a történet végére már őt magát is frusztrálja, hogy nincs lehetősége kiválasztani valakit, emiatt elmenekül, és úgy kell visszarángatni a klub életébe egy agyhullámokkal irányítható golyókkal dobálózós (kvázi) harcjelenet keretében, hogy aztán egyből vége is legyen az évadnak.

Az már senkit sem érdekel, hogy Yozora, látva a helyzet feloldhatatlan Gordiuszi csomó-voltát, egyszerűen lelép, hogy majd a nyilván elkerülhetetlenül érkező harmadik évadban őt is visszarángassa a plot hős lovagja mellé. Az a probléma, hogy az alapötlet már önmagában sem annyira érdekes, hogy indokolttá tegye ezt a hatalmas, keserédesen humortalan közjátékot, mely maga az anime. Ha lett volna egy eredeti sztori, aminek ez a fanservice-től bűzlő OVA melléksorozata, akkor még megérteném, de ezek a szerencsétlenek ennek a nyomorult és eseménytelen világnak a lakói. Talán műfaji sajátosság, a könnyed slice of life típusú történetek ilyenek, de nem ENNYIRE ilyenek. Azért szokott lenni valami történet is, legalább mutatóba, egy főszál, ami mellé oda lehet csapni a strandolást, meg a fesztiválozást. Itt csak fanservice van, a nemlétező fanoknak.

„I prayed to God that God would kick the crap out of this cross-dressing freak that time …, but now it’s different!”

Már ennyi is elég lenne, hogy a sárga földig lehúzzam ezt a sorozatot, de ami végképp kicsapta a biztosítékot, az a karaktervesztés volt. Oké, hogy a hőseink már alapból nem voltak olyan alakok, akikről két-három szónál többet el tudtál volna mondani, de miután összeáll a csapat, a szerepek bebetonozódnak, a fejlődési ívek még az indulás előtt derékba törnek, és mindenki hozzárendelődik egy-egy sajátságos hívószóhoz, ami alapján a történet végig meghatározza a viselkedésüket, anélkül, hogy egy pillanatra is árnyék vetülne a képre. Bármikor máskor a szereplők bemutatása nem tartana tovább 1-2 bekezdésnél, de itt kénytelenek vagyunk hosszan értekezni róluk, hiszen bármilyen üresek, bármilyen érdektelenek, még mindig sokkal jelentékenyebbek, mint a sztori, ami ugye gyakorlatilag nem is létezik. Kapaszkodjunk meg, gyors enumeráció következik!

Mindenki arra vár, Kodaka, de azért ne siesd el!

Kezdjük talán magával Kodakával. Mint ahogy azt rajta keresztül a készítők is megvallják a sorozat végén, ő egy bétahím, aki valami idióta döntés folytán főszereplővé avanzsált egy olyan animében, ami eleve egy férfikarakter körül gravitál. Teljességgel jellemtelen, két tollvonással felvázolt alak, aki gyakorlatilag semmilyen tekintetben nem tarthat számot a figyelemre, így hatványozottan indokolatlan, miért is versengenek a lányok ilyen nagy hévvel, magukból kivetkőzve, esetenként egymás torkának esve a kegyeiért.

Kodaka olyan, mint a monoton, távoli zúgás, mely a tudatküszöb peremén billegve egyensúlyozik az észrevétlenség és a irrelevancia határán. Gyakorlatilag egy mobil kamera, akinek az apropóján át az eseményeket szemléljük. Nélkülöz minden életszerűséget, csökött embrió-énje egyetlen dilemmán kattog, és amikor épp nem a totális érdektelenség viaszálarcát ölti magára, akkor azzal van elfoglalva, hogy megpróbálja megérteni a barátság rettentő misztériumát. Még a gyerekkori játszótársának a “hajszolása” (az, hogy időnként eszébe jut, még nem aktív cselekvés…) is csak okozata ennek. Valójában ő egy életképtelen papírmasé figura, akit az események langyos szele billegtet jobbra-balra. A szerencsétlen lányok sorra kínálkoznak fel neki, azt remélve, hogy majdcsak kialakul valami érdemleges történés, de nem, mert Kodaka egy professzionális eunuch magabiztosságával rázza le magáról a romantikára és szenvedélyre vágyó nimfákat. A végén már odáig is elmegy, hogy szó szerint elmenekül, csak hogy ne kelljen a plátói közös PlayStationözés szűzies tisztaságát mindenféle bűnös testnyílásokból csordogáló tisztátalan folyadékok mocskával beszennyezniük. Nevetnék kínomban, ha nem lenne végtelenül siralmas és elszomorító ez az egész.

„Fuck, fuck, fuck, fuck, fuckkkkkkk! God damn gravity you piece of shit…! You don’t care who is it as long as you can pull down on them, you little bitch!”

Aztán ott van Yozora. Elsőre érdekesen különcnek tűnik, a béna légbarátjával meg antiszociális bukdácsolásával, de ahogy feltűnik Sena, úgy polarizálódik bele az alfanőstény státuszát védő tsundere szerepébe. Amikor épp nem a nagymellű szőkeséget szívatja, akkor azzal van elfoglalva, hogy nagyon ügyetlenül megpróbálja Kodakát rávezetni a kettejük régi ismeretségére, majd ennek okán elérni, hogy meghittebb viszonyba kerüljenek. Természetesen mindkettő nagyon hamar nagyon unalmassá válik. Karaktere az önismétlés és és az ebből fakadó identitásvesztés végtelen spiráljába fúl, és ez elhitelteleníti a szerepét is, mint a klub keménykezű és öntörvényű vezetője, hiszen mindenki (de legalábbis a néző) számára fájdalmasan nyilvánvalóak az őt mozgató motivációk.

Mindenki döntse el maga, hogy mi történt korábban.

Ha valaki felhúzható cintányéros majom módjára újra és újra ugyan azt csinálja, ugyan olyan bénán, ugyan olyan esetlenül, az egy-két alkalom után már se nem cuki, se nem szerethető, hanem szimplán csak szánni való. Yozora szomorú látvány, a szorongásával, a kényszerességével, az erőltetett komolykodásával és az alig palástolt érzéseivel együtt. Hiába minden, egyszerűen nem tudok a sajnálkozáson kívül mást érezni vele kapcsolatban. Nehéz kapufát lőni egy sablonkarakterrel, de valahogy sikerült. Sajnos még így, mindezekkel együtt is ő a leginkább kedvelhető szereplő, ami sokat elmond a többiekről…

Sena úgy mutatkozik be előttünk, mint egy népszerű, minden tekintetben kiemelkedő lány, akit pont a tökéletessége szeparál el másoktól, emiatt válik érinthetetlenné, a férfiak fantáziaképpé idealizált bálványává, és a lányok irigységének és gyűlöletének tárgyává. Ő az, aki a felsőbbrendűségének mindenki számára könyörtelenül egyértelmű volta miatt magányos. Sajnálatos módon a glória már a feltűnése után lehull a fejéről, ahogy bebizonyosodik, a készítők képtelenek bármit is kihozni a karakteréből. Senából nagyon hamar kiég minden azokból az erényekből, melyek különlegessé vagy érdekessé tehették volna őt… és mi marad? Nos, rátalál a visual novelekre, és onnantól kezdve a történet egész ideje alatt azokat nyomatja, mert bár eredetileg azért jött a klubba, hogy barátokat szerezzen, úgy tűnik gyorsan rájött, hogy ezek a retardáltak nem sok figyelmet érdemelnek, ezért gyorsan belemenekült a 2 dimenziós világ valóságába, ami eleinte szül egy-két poént, de később (mint a legtöbb dolog az animében) ez is fárasztó lesz amiatt, mert annyira túltolják.

„I really do feel like I want to marry you. I mean, after all, I love you, Kodaka.”

Amikor épp nem dating simekkel játszik, Sena ki van téve Yozora teljesen indokolatlan szekálásának, amit egyszerűen képtelen kezelni, és a kezdeti ellenállási kísérletek után teljességgel megadja magát, és hagyja, hogy sírásig hergeljék, ami természetesen mindenki szerint teljesen helyénvaló dolog. De nehogy azt higgyük, hogy ennél nincs lejjebb. Mert ó, de még mennyire hogy van! Sena mindezekkel együtt is egy elfogadhatóan középszerű és moderáltan azonosulható karakter lenne, ha nem érezne beteges vonzalmat Kodaka húga, Kobato iránt. A közeledése eleinte csak feszélyező, de később kifejezetten frusztráló lesz, ahogy Sena több figyelmet szentel a fejletlen gyereklány konkrét molesztálásának, mint annak, hogy elcsábítsa az események iránt egyébként meglepő mód közönyös Kodakát. Majd a dolgok odáig fajultak, hogy Sena a megszállottságig imádni kezdi a cosplayer kislányt, és minden alkalommal, amikor meglátja, olyan vállalhatatlan módon kezd viselkedni, hogy az már nemcsak a jó ízlés, hanem a törvényesség határát is átlépi. De ez ismét nem zavar senkit. A pucér, zokogva menekülő kishúgodat egy elmebeteg pszichopata csaj üldözi, hogy megronthassa? Lerángatja róla a ruhát, egész testtel hozzádörgölőzik? Á figyelj, teljesen rendben van!

This is the true face of a rapist!

Ezek mellett az őrültségek mellett eltörpül Rika perverziója, aki elvileg a sztori bizarr, robot hentai imádó geek tudóscsaja akarna lenni, aki rendre kéjes beszólásokkal ostromolja hősünk szüzességének vasbeton falait, ám valahol félúton a plot gondol egyet, és felemeli őt kvázi főszereplői státuszba, ráaggatva mindenféle rejtett érzelmi tartalmakat. Mondanom sem kell, Rika karakterének alapvetése semmi ilyesmit nem feltételezett, és az utólag beleerőszakolt hagymarétegektől csak egy kusza és önellentmondásos valami lett belőle.

Nem tud kikeveredni az identitászavaros mivoltából, ezért hol ‘perverzkedik, hol próbál valami emocionálisan túlfűtött beszélgetést kezdeményezni, de ugye az eseményhorizonton túlról már nincs visszatérés, így egyik változatot sem tudja hitelesen adni. A második évad végén teljesen legyilkolják azt a kevés egyediségét is, hogy Kodakával kórust zengve beszélhessenek ki az anime világából, közvetlenül a nézőhöz, ami nemcsak dühítő, hanem végtelenül kiábrándító pillanat volt, hiszen Rika mindenképp többre lett volna hivatott annál, hogy ilyen méltatlanul elbánjanak vele.

Yukimura esetében viszont arról van szó, hogy meg sem próbáltak értelmet adni a jelenlétének. “Mi lenne, ha bedobnánk a kalapba egy ilyen fiús csajt, nagyon cool lesz!” – valahogy így tudom elképzelni azt a gondolatot, ami életre hívta szegényt. Egyetlen poén miatt került képbe, amin elcsámcsog a történet pár nagyon bizarr jelenet erejéig (öltöző, hátmosás, cselédruha…), csak hogy kényelmetlenül érezhessük magunkat a bőrünkben, de azon kívül Yukimura parlagon hever a sorozat egésze alatt. Nincs semmilyen karakterfejlődése, se szerepe, nem lép interakcióba senkivel, csak úgy van, hogy legyen.

„As lond as you’re a true man in soul, you can be a true man, even if you’re biologically female!”

Hátra van még Kobato, aki a cosplay vámpírság modorossága és a bátyus komplexus között pingpongozik. Hol idegesítő, hol szánalomra méltóan elesett, de egy pillanatig sem kedvelhető. Nem tudom, hogy mit akartak belőle kihozni, de nem sikerült. Az animés vámpír pozőrsége egyszerűen irritáló, és nemcsak azért, mert indokolatlanul nagy hangsúlyt fektetnek rá: maga a lénye vált ki zsigeri ellenszenvet belőled. Azt képzelték, hogy ez a viselkedés majd aranyossá teszi? Hogy sikerül vele valami üde, egyedi színfoltot vinni az egyébként lapos és humortalan sorozatba? A jelenléte nemcsak, hogy teljességgel indokolatlan, de még káros is a néző mentális állapotára nézve. Arról nem is beszélve, hogy két amúgy viszonylag normális szereplőből vált ki abnormális reakciót: Sena ugye már ki lett tárgyalva, (próbáljuk minél gyorsabban elfelejteni) Mariáról viszont még nem esett szó.

Valaki sürgősen öljön meg…

Ennek a kis nővérkének csupán egy mentsége van, ami indokolja, hogy miért nem fogom verbálisan földbe döngölni, mégpedig az, hogy Kobato sokkal, de sokkal idegesítőbb nála. Viszont ha a kis vámpírvakarcs nem lenne, Maria vinné el a fődíjat, mint a legutálatosabb háremlány. Szegény elképesztően ostoba (azt hiszi, hogy megszállta egy démon, mert rátettek egy lómaszkot a fejére, és percekig nyomatja a szitkom-bénázást, amíg végül leveszik róla…), fájdalmasan érződik rajta, hogy valami elcseszett kawaii loli szexfantázia alapanyagot akartak belőle csinálni, és ennek a terhét egy az egyben rátestálják a nézőre. Sokszor a fejemet fogtam, illúzióktól megfosztva, meredve a monitoromon túli fekete végtelenbe, ismét elmormolva a lassan már védjeggyé váló mondatok, hogy „Úr Isten, mi a fenét kezdek az életemmel?!“. De a dolgok csak akkor lesznek igazán kínosak, amikor a két loli egyszerre kerül a vászonra. Te jó ég… azzal embereket lehetne kínozni. Ha ezeket a jeleneteket végtelenítve lejátszanák valakinek egy Mechanikus Narancs-féle agymosó vetítésen, az illető biztos, hogy valami dühöngő pszichopata, vagy habzó szájú pedofil lenne. Esetleg mindkettő. Tetszőleges sorrendben…

Mindegy, hagyjuk ezt. Van egy olyan érzésem hogy már most több időt fordítottam az I Don’t Have Many Friends történetének és karaktereinek a boncolgatására mint azok, akik kitalálták őket. A végeredmény minden tekintetben borzalmas. És mielőtt valaki kiforgatná a szavaimat: nem azt mondom, hogy az anime annyira rossz, hogy senkinek nem tetszhet. Ismerve az emberiséget, sajnos biztos vagyok benne, hogy valahol messze, pállott ondószagú pincehelyiségekben élnek olyanok, akiknek tetszik ez az… alkotás, de őszintén szólva én nem akarnék találkozni velük.

„Kobato is nothing but a false name… mine name doth be Leysis Vi Felicity Sumeragi …Shinso of the mighty Blood Clan of the Night.”

Beszélhetnék a középszerű rajzolásról, a fájdalmasan átlagos zenékről, a jellemtelen openingről és a hasonlóan felejthető endingről, vagy azokról az égő kis képsorokról, melyeket a reklámszünetek előtt és után elsütöttek (bloody höll…), de azt hiszem teljesen felesleges, mert ezt a szemetet semmi sem mentheti meg a totális kudarctól. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy ez volt az egyik legrosszabb darab, amit valaha láttam, pedig basszus, több száz címen túl vagyok már.

Ezért muszáj lesz elmondanom pár Miatyánkot…

Ajánlani nem ajánlom senkinek, ha ilyen típusú sorozatot keresel, dobj két kockával, és az eredményhez adj hozzá hármat, minden bizonnyal érdemesebb alapanyagot találsz a szórakozáshoz, függetlenül attól, hogy pontosan milyen jellegű szórakozásra is vágysz. De ha esetleg belekezdesz, és pár rész után arra gondolsz, hogy az anime képes lesz visszakúszni arra az amúgy sem túlságosan magas nívóra, amit az elején hozott, ne reménykedj. Ahogy fogynak a készítők ötletei, úgy zuhan a színvonal is.

Örömmel mondanék valami szépet is zárásképp, de valahogy minden, amit le tudnák írni a sorozat védelmében igaztalanul és mondvacsináltnak hat. Volt benne egy-két jó poén? Kit érdekel, ha százas nagyságrendű kínos humorkodás, béna geg, és arcpirító ostobaság temeti őket maga alá? Mit számít, hogy megpróbálták viszonylag ötletes módon beleimplementálni a visual noveleket a történetbe, ha ilyen olcsó és ostoba módon tették? És nem tud érdekelni az egyébként érdekes környezet sem (egy keresztény iskolában járunk úgy mellesleg…), ha csak arra használják fel, hogy beleerőszakoljanak a történetbe egy 10 éves lolita apácalányt meg az obszcén módon szellentő nővérét. Nem, itt nincsen mentség. Nincs enyhítő körülmény. Nincsen kibúvó. És nincs bocsánat.

2 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Az én adómból n...

Következő kritika:

Az élet iskolája.

Még több Animekritika