Mit gondol a saját szerepéről? Alapvetően narrálja, vagy írja a közös kánont? Meztelen a király, vagy le kell mezteleníteni?
Egy olyan világban élünk, ahol a bolhából egy perc alatt lehet elefántot csinálni. Rengeteg médium és médiaeszköz van, áltartalmat közölni és elterjeszteni, vagy emberek fontosságát fölnagyítani könnyebb, mint valaha. Én ennek épp a fordítottját csinálom, vagyis megpróbálom egy kicsit lecsökkenteni ezeket a túl vad érzelmeket, amelyeket a politika korbácsol, és egy az emberi, az egyéni, a kívülálló szempontjából nézni a dolgokat. Úgy gondolom, hogy így tárgyilagosabb és egy elfogadhatóbb képet tudunk kialakítani arról a világról, amelyben élünk. Tehát egyszerre mondhatjuk, hogy meztelen a király, és azt is, hogy le kell vetkőztetnünk őt, mert lehet, hogy le akar feküdni aludni.

Megmaradva ennél a párhuzamnál: nem az a fő problémánk, lokális és globális szinten, hogy egyre több embernek imponál a nudizmus?
Igen, valamikor Esterházy Péter arisztokratikus eleganciával kezelte a pornográfiát, még akkor is, ha néha szókimondó volt. Ezzel szemben a mai mindennapi életben, és különösen a politikában nagyon sok a vulgaritás. Viszont a művészet nem teheti meg, hogy ne próbáljon meg bizonyos értelemben hangos lenni. Úgy szólal meg, hogy az ő hangját is meghallják: ha mindenki meztelen, akkor legyen meztelenség! Ez a divat? Akkor ezzel élni kell, tehát követjük a lehetőségeket és lépést tartunk a folyamatokkal.

Ön gyakorlatilag egyfajta társadalmi emlékezetként is funkcionál, mikor próbálja dokumentálni a történetiséget, hogy ne csak három napig maradjon meg egy-egy esemény a köztudatban.
Igen, mert úgy gondolom, hogy ezek az évek nagyon komoly történelmi fontossággal bírnak. Bő harminc éve volt a rendszerváltás, megtörtént az abból való kiábrándulás, és azóta is próbáljuk értelmezni az eseményeket. A mai napig hihetetlenül aktív és nagyon jelentős változások közepette élünk, én ebből próbálok szereplőket és történeteket megörökíteni, kiemelni színes naplóként, melyet ha egyszer majd végignéz valaki, akkor kap egy képet a pillanatnyi politikai helyzetről. Szerintem az ilyesmi azért is hasznos, mert ez egy reflexív hozzáállás, amely bemutatni és narrálni akar bizonyos szereplőket és eseményeket, a művészet eszközeivel értelmezve és abszurd módon tálalva őket.

Meddig lehet az abszurd és a groteszk határait feszegetve kritikát megfogalmazni egy olyan közéleti miliőben, melyet egyre inkább az abszurditás és a groteszk határoz meg? Mikor jön el az a pont, amikor a karikírozás már egyszerűen nem üti át az ingerküszöböt?
Jó kérdés, hogy az ember versenyezzen-e a valóságnak az ellentmondásos voltával, abszurditásával, groteszkségével, látszólagos értelmetlenségével. Úgy gondolom, hogy ezek a dolgok az életünk szerves részei. Kultúránknak akár száz évre visszamenőleg egyfajta velejárója, tehát a mi gondolkodásmódunkban, a beszédstílusunkban is van már eleve egy párhuzamosság, vagy rejtett nyelvezet, amikor nem mindent mondunk ki, amit gondolunk, hanem összefüggésekre utalunk. Így lehetséges, hogy groteszkként tudtunk megélni egy előző rendszert, meg az azelőtti kort is, és megpróbálunk nevetve vagy rácsodálkozva, humoros, de kritikus szempontból tekinteni rájuk, egyszerűen azért, hogy fel tudjuk dolgozni őket. Ugyanúgy a mai világunkat, amely azért nagyon fölkorbácsolt indulatokkal, előítéletekkel és gyűlölettel teli, azt is meg kell próbálni valahogy megközelítenünk, meglátva a szerethető báját, még akkor is, ha nagyon kemény.

A korábban említett outsider, megfigyelő és kritikus mentalitás mindenkivel szembehelyezi önt. Ez azt is jelenti, hogy politikai értelemben középre csúszik?
Ha az ember megpróbál semleges vagy objektív vagy kívülálló lenni, és nem szavazóként néz a világra, hanem mondjuk egyfajta történészként, szociológusként, vagy egyszerűen csak naiv szemlélőként, akkor mindkét oldalban megláthat valamilyen ellentmondásosságot. Az a normális, ha ezeket a maga módján egy bizonyos kritikai éllel értelmezi, így viszont nyilván mindkét oldal részéről bizalmatlanságot és gyanakvást kap. Egy olyan paranoid világban élünk, ahol mindenki mindenkitől fél, és csak a feltétlen hűségű barátokban mer ideig-óráig bízni. Én soha sem a politikai véleményemet próbálom megjeleníteni, hanem a történelmi pillanat adta szerepben igyekszem ábrázolni ezeket a figurákat, de ugye ez is egyfajta kiszámíthatatlanságot hordoz magában, úgyhogy a különböző politikai oldalak nem nagyon tudják, hogy hova tegyenek engem.

Sokat töprengek azon, hogy egy rezsim szánalmas és kisstílű mivoltának karikírozása, valamint az, hogy akár kínunkban, de nevetünk rajta, kihúzza a rendszer méregfogát, vagy pont, hogy “kis habókos diktatúrává” bagatellizál egy rendszerszintű problémát. Ön mit gondol erről?
Van a politika és van a művészet. Én a művészet eszközével élek és beszélek a politikáról. Elemelem a hétköznapok agitatív és manipulatív oldaláról ezeket a történéseket, és a saját értelmezésemben egy művészeti, történelmi, poétikus helyzetben mutatom meg. Nem hiszem, hogy ez bagatellizálás, mert ezekben a történetekben elég erős kritikai szemlélet jelenik meg. Kétlem, hogy ezáltal válnak legitimmé azok a dolgok, amiket egyébként is állít vagy tesz a politika, szerintem ez egy fontos párhuzamos kommunikációs eszköz, amelyben a művész, a kívülálló elmondja a véleményét, felerősítve ezzel a többi hozzá hasonló civil, el nem kötelezett, kritikus embernek a gondolatait és érzéseit.

Valamelyik interjújában említette a szelep funkciót, hogy végső soron szelepként is funkcionál. A nyilvánvaló különbségek ellenére nem lehet nem meglátni a párhuzamot ön és Hofi Géza között.
Nézze, ha úgy értelmezzük Hofit, hogy egyfajta szelep volt, melyen keresztül a már-már robbanó fazékból távozott valamennyi gőz, hogy az ne robbanjon fel… ez igaz. Másrészt viszont Hofi olyan kőkemény kritikát, olyan plasztikus, erőteljes, szókimondó véleményt tudott megformálni, ami az átlagembert sokszor megdöbbentette: hogy mer egyáltalán ilyet tenni? Úgyhogy szerintem mind a kettő jelen van. Egyrészt azáltal, hogy nevetség tárgyává tesszük ezeket a dolgokat, valamivel elfogadhatóbbá is tesszük őket, másrészt viszont az, hogy kimondjuk, amit ki kell, önmagában véve azért nagyon nagy bátorság. A hivatalos narratíva ellenpontját állítjuk egy olyan világban, amikor nem minden véleménynek van platformja. Mivel a médianyelvek sokszor elbeszélnek egymás mellett, fontos, hogy legyenek olyan példák, amelyek egy harmadik fajta gondolkodást képviselnek. Olyat, mely minden irányba kritikus próbál lenni, értékteremtésre törekszik, és szerethetőnek próbálja beállítani azt a világot, amely tele van szélsőséges érzelmekkel, indulatokkal, és fájdalmas történelmi beidegződésekkel.

Félreértés ne essék, számomra a “szelep szerep” nem szükségszerűen pejoratív. Tehát ha jól értem, ez tudatos cél az ön részéről? Kicsit levezetni ezeket az energiákat, hogy ne történjen meg a visszafordíthatatlan?
Benne van ez is, igen. Egyrészt azért, mert én már megéltem egy olyan helyzetet, amikor el kellett menekülnöm egy háborús helyzetből. A radikalizáció és a háború bármikor megtörténhet. Úgyhogy tulajdonképpen ezt a tevékenységet részben saját magam megnyugtatására is végzem: miközben gúnyt űzök egyes helyzetekből, ezáltal nekem is feldolgozhatóbbak lesznek. És miközben együtt nevetünk (lehet, hogy olykor egy kicsit keserűen), össze tudunk kacsintani, és azt tudjuk mondani, hogy igen, ez máshogyan van, mint amit a hivatalos orgánumok el akarnak hitetni velünk. Fontos nekünk ez a párhuzamos gondolkodás.

Rendre karikírozza a hatalomnak a saját keresztényi jellegéről alkotott értékhazugságait. Ön szerint mennyire sikerül a hatalmi narratíva és a napi működés közti ellentmondásokra rávilágítania a képeivel? Érti ezt a közönség, vagy csak szórakozik?
Nem tudom, mennyire üti át és mennyire változtatja meg az emberek véleményét, de a reakciók alapján nem kevéssé. Én bizonyos értelemben a vallás ideológiai célokra való felhasználása ellen harcolok, mert az absztrakt igazság egyértelműségébe vetett hitem nem teljes. Nyilván különböző vallási írások léteznek, de szerintem ezeket is emberi írásokként kell értelmezni. Úgy gondolom, hogy Jézushoz bárkinek lehet saját viszonya. Nem akarom senkinek a hitét megváltoztatni, ugyanakkor a túl nagy intenzitású vallásosság is vezethet szűklátókörűséggé, értetlenséggé és abszurditássá. Az Ungár Péteres kép kapcsán is az volt a nagyon félreértelmezett kritika, hogy itt meg van sértve a keresztények érzékenysége.

Ettől függetlenül, a keresztény embernek is el kell fogadnia, hogy mindenről lehet beszélni, a kereszténységről is, máshogyan, mint ahogy esetleg az ő dogmatikus egyházában tanulta. Tehát Jézus, Szűz Mária igenis történelmi szereplők, úgy lehet őket értelmezni, ahogy akarjuk: ha betiltjuk a játékosságot, ha az értelmezési tartományt szűkítjük, akkor azzal szellemi téren a lehető legnagyobb rombolást visszük végbe.

Olyan nagy baj, ha valakinek megsértik az érzékenységét?
Mindenképpen az újraértelmezés szükségességéről van itt szó, ami alapvetően egy teljesen természetes dolog. Nyilván vannak bigott emberek, akik úgy gondolják, hogy más az ajkára se veheti azokat a témákat és absztrakt igazságokat, melyeket ők követnek. Szerintem igenis jogunk van beszélni, és kell is beszélnünk róluk. Ezek olyan metaforák, szimbólumok és szereplők, amelyek már régen beépültek hétköznapi életünk szövedékébe, úgyhogy mindenki értelmezheti őket a maga módján.

Mit jelent önnek az elefántcsonttorony? Elidegenedést? Öncélúságot? Egyfajta értelmiségi autofellációt?
Az elefántcsonttorony egy nagyon jónak tűnő dolog. Régen a jól szituált, gazdag polgári, vagy arisztokrata családokból származó művészek azt gondolták, hogy elvonulhatnak egy olyan szellemi térbe, ahol nekik nem kell a külvilággal kommunikálniuk, és tudomást sem kell venniük róla. Én is foglalkoztam olyan művészettel, amelyik mondjuk úgy, hogy mitologikusabb, elvontabb, és költőibb. Egy ponton azt láttam, hogy ha az ember nem foglalkozik a világgal, amelyben él, akkor sokkal kisebb lesz a közvetlen kommunikációs tere, a jelentősége, és értelmezhetősége a művészetének. Pedig a művészet nagyon jó eszköz a kommunikációra. Úgyhogy már hosszú évek óta élek azzal, hogy a képeimmel ki tudok váltani reakciókat az emberekből, hogy beszédre, véleménynyilvánításra, vitára sarkallok, és ez számomra igen izgalmas dolog. Több interakció által maga a művészet is érdekesebb, az emberekhez közvetlenebbül szóló lesz. Ezt nagyon lényegesnek tartom.

A MÚOSZ-ban tartott eseményen is szó volt róla, hogy művészetében eredetileg a líraibb, metaforikus működés dominált, és az évek során alakult át egyfajta harsány, “közösségi művészetté”, mely ironikus, reflexív, provokatív, és politikai. Most értékítélet nélkül kérdezem: nem gondolja, hogy ez végső soron mégiscsak a művészet “korrupciója”? Hisz bizonyos szempontból leszállítja az alkotást a profánba ahelyett, hogy az embert emelné fel az éterihez.
Szerintem egyáltalán nem. A magas művészet is lehet népszerű és a nép- vagy tömegművészet is lehet unalmas és rossz. Az úgynevezett magas vagy intellektuális művészetnek egy jó része nem releváns, nem kommunikál az emberekkel, és feledésre van ítélve. Számos olyan alkotó és alkotás van, amely most sem érdekes, és feltehetően 500 év múlva sem lesz az. Magát nagyon fontosnak és intellektualistának tartja, de igazából egy nem létező közönséggel kommunikál nem releváns kérdésekről. Gondoljunk a nézhetetlen filmekre, olvashatatlan könyvekre, hallgathatatlan zeneművekre.

Én tudatosan választottam azt az utat, hogy érthető próbálok lenni, egyszerűen azért, mert szeretnék kommunikálni, ez az érdekem, és a szándékom. Ilyenfajta nyelvezetet alakítottam ki, mert ilyen a személyiségem. Nyilván rengeteg olyan művész van, akik zárkózottabban, de ugyanolyan értékes, vagy értékesebb dolgokat hoznak létre, viszont nem hinném, hogy pusztán amiatt, hogy valami közvetlenebb értéktelenebb volna. Vegyük például Andy Warholt, aki egy maximálisan közvetlen művészetet talált ki, és mégis az emberek százmillióit megszólította, vagy Banksy-t, aki még csak festőművésznek sem mondható a szó klasszikus értelmében, viszont olyan lényeglátóan, pontosan és közvetlenül tud üzenni az alkotásaival, hogy az egész világ figyel a tevékenységére. Én ezt tartom nagy dolognak: úgy megszólítani az embereket, hogy az sokak számára legyen fontos.

Önnek mi a véleménye arról, hogy egyes művészek visszautasítanak a kulturális teljesítményükért járó díjat azért, mert egy adott rezsim alatt, vagy épp egy másik “pártos” és kevésbé érdemes művész mellett kapnák meg azt? Van ennek a fajta kiállásnak létjogosultsága?
Nemrégen éppen ilyesmiről beszélgettünk egy baráti társasággal. Azt hiszem ’57-ben Kodály Zoltán elfogadott Rákosi Mátyástól egy Kossuth-díjat. Vajon ő legitimálni akarta azt a rendszert? Nyilván nem. Viszont ha nem fogadja el azt a díjat, akkor kinyírják mindazt, amit szakmailag letett az asztalra. Azzal meg ugyan kinek tesz jót? Tehát tekinthetjük ezt egyfajta kompromisszumnak. Ő akkor már művészi értelemben régen halhatatlan volt, és azáltal, hogy elfogadta azt a díjat, elérte, hogy a művei a továbbiakban is hozzáférhetőek legyenek, amivel voltaképp hatalmas szívességet tett a magyar kultúrának.

A művészek nagyon kiszolgáltatott helyzetben vannak. Hiába mondja valaki, hogy szabad és független, hisz függ a valóságtól, annak minden elemével együtt. A pénztől is. Egyesek esetében a közönség toleráns ezzel kapcsolatban, másoknál halálos gyűlöletet vált ki a legapróbb elhajlás is. Szerintem nem szabad ezen keresztül nézni valakinek a művészeti teljesítményére, mert bárki lehet olyan furcsa, ellentmondásos helyzetben, ami indokolja a kompromisszumokat. Ez nyilván nem menti fel a művészt, csak egy emberi magyarázat arra, hogy valaki miért áll kötélnek.

Hogy elvárható-e a művésztől a mártíromság? Ez alapvetően egy morális kérdés, és nagyon sokban függ az épp az adott helyzettől, az illető művészetétől, és így tovább. Nyilván nagyon sok igazságtalanság történik, mikor méltó művészek nem kapnak meg díjakat, méltatlanoknak meg odaítélik őket. Ugyanakkor azzal, ha az ember nem vesz át egy díjat, azzal még nem sokat tesz annak érdekében, hogy változzanak a dolgok. Persze az ilyen állami elismeréseik csak a jéghegy csúcsa. Ott van a napi működés, hogy nem állíthatsz ki bizonyos intézményekben, és alattomosan ellehetetlenítenek. Ez van. Egy új szocializmusban élünk…

A tendenciákat látva mit gondol, mennyi ideig fogalmazhat még meg kritikát az egyre jobban radikalizálódó hatalommal szemben?
Mindenki egyre idegesebb. 14 éve van kétharmados többséggel hatalmon a jelenlegi kormány. Ez egy nagyon szokatlan állapot, ami végtelenül felerősítette a polarizáltságot. A hatalmon lévők egyre feszültebbek, mert nem tudják, hogy meddig vannak biztonságban, az ellenzékben lévők pedig egyre kilátástalannak látják a saját helyzetüket. A politikai szereplők egyre zaklatottabban és türelmetlenebbül reagálnak, egyre kevésbé tűrik az ellenvéleményt, jöjjön az bárhonnan. Most ezzel kell együtt élnünk. Témám mindenesetre még sokáig lesz a festéshez.

Veszélyt vagy esélyt lát a generatív AI térnyerésében? Úgy általánosságban, és az ön művészetére vonatkoztatva is kérdezem.
Az unokaöcsém elég jól tudja kezelni ezeket a programokat, és a múltkor egy drMáriás-festmény létrehozását kérte az AI-tól. Az volt a legérdekesebb a legenerált képekben, hogy sematikusak voltak. Lehet, hogy ezek a gépek előbb-utóbb “szellemesek” lesznek, de pillanatnyilag még csak a racionalitás terén tudnak olyat alkotni, amilyet az ember elvár tőlük. A humor, az intelligencia, és az ihlet, ezek szellemi dolgok, amelyek az ember a saját karakterén, gondolatain, tapasztalatain átszűrve épülnek be a műalkotásba, és úgy látom, hogy erre még nem képes az AI. Képes lesz rá a későbbiekben? Nem tudom.

Mindenesetre én nem élek ezekkel a programokkal: egy analóg gondolkodású, ilyen értelemben konzervatív figura vagyok, aki kimondottan a festéket és a vásznat használja. Ehhez vagyok hozzászokva, és ezt épp elegendőnek tartom ahhoz, hogy nagyon-nagyon sok mindent ki lehessen fejezni. Az AI-t pedig bizonyos értelemben csalásnak, egyfajta szemfényvesztésnek látom, amelyik technikailag lehet bármilyen fejlett, akkor is csak a valóságnak egy gyengébb minőségű másolatát tudja létrehozni, Ha lehet, megmaradnék az eredetinél.

Mit gondol, milyen távlati lehetőségei vannak a továbbfejlődésre a művészetében? Egyáltalán, van igénye ilyesmire? Mert ahogy végignézek az utóbbi években készült munkáin, úgy tűnik, hogy a stílusát és a kritikai hangvételét tekintve elég biztos talajon áll.
Rengeteg feldolgozásra váró téma van, kezdve a közvetlen napi vagy heti aktualitásoktól, és társadalmi kérdésektől a látszólag kevésbé fontos, vagy kevésbé slágeres területekig. Most például íróportrék sorozatával foglalkozom. Már régebben is megfestettem néhány írót, Adyt, Petőfit, Örkényt, Orwellt… úgyhogy jelenleg ezzel a sorozattal is haladok. Egy Bulgakov kép készült el nemrég, de nyilván vannak közélethez kapcsolódó festmények is. Hogy most meddig és hogyan? Szerintem ezek a dolgok maguktól, az ember érdeklődése mentén vezetnek új területekre és megoldásokra, úgyhogy szerintem a monotóniától még nem kell félnünk.

- Kitahito

Megosztás