logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Filmkritika / 2021/08/20 / Szerző: Kitahito

Georges Méliès “filmek”

Időnként ahhoz, hogy előretekintsünk, vagy megfelelően a helyükön tudjuk kezelni a jelen audiovizuális alkotásait, vissza kell néznünk a múltba... esetünkben a nagyon távoli múltba, amikor a mozgókép még épp csak megszületett, és első, reszketeg lépteivel elindult hosszú útjára. Mágikus időszak volt ez, a filmgyártás első, ártatlan és csodálatos évtizede, mikor a kinematográf pionírjai elkezdték meghódítani a lehetőségek végeláthatatlan síkjait. Ilyen úttörő volt Georges Méliès, a legnagyobb varázsló mind közül.

Méliés

Nos. Ezen írásom valószínűleg nem fog széles tömegek érdeklődésére számot tartani (ellentétben a korábbiakkal, melyek több asztaltársaságnyi embert mozgattak meg!), hisz finoman szólva is népszerűtlen témát dolgoz fel. Ugyan mégis kit érdekelnek az olyan alkotások, melyek a 2000-es évek előtt készültek? – teszem fel az egyáltalán nem szarkasztikus kérdést. A Transformers, meg az Igazság Ligája (4 órában, mert időt kell hagyni Snyder-nek, hogy a saját fingját szagolgassa…), azokat kell szeretni, mert látványosak, és hunyorogva, távolról szemlélve talán még benézhetjük őket filmeknek is! Fekete-fehér mozi? Legfeljebb ha egy művészieskedő Oscar baiter úgy érzi, most másfél óra erejéig Orson Welles lesz, mindannyiunk legnagyobb örömére! Visszamenni, és kotorászni a ’60-as évek poros kartondobozai között? Akkor még az apád sem élt! És most ebből vonj ki még hatvan évet, és merészkedj vissza oda, ahová a legelvetemültebb kultúrbarbár sznob se tenné be a lábát! Na, hát ez már tényleg elképzelhetetlen! Elképzelhetetlen, és első (meg talán második) látásra feleslegesnek tűnik. Ugyan miért vesztegessük értékes perceinket, óráinkat efféle archaikus badarságokra, mikor ezek helyett nézhetünk akár olyan Youtube videókat is, melyekben megijesztett kecskék lemerevednek és oldalra borulnak? Mindenesetre ez a kis szösszenet inkább ismertető célzatú kedvcsináló, hogy a kisérdemű is esélyt kapjon ezeknek a korai gyöngyszemeknek az élvezetére. Két agyament Ryan Reynolds bohóckodás vagy feminista Star Wars között talán ez is belefér a délutáni programba…

Nem véletlen, hogy még Martin Scorsese is tisztelgett a nagy előd előtt a Leleményes Hugo c., kissé talán modoros családi fantasyjával. Méliès volt az az ihletett zseni, akire a filmnek szüksége volt ahhoz, hogy kibújhasson vastag héjú tojásából. Ahogy ikonikus ördögalakja táncolt a képernyő egyik végéből a másikig, úgy táncolt Méliès is a pajkos őrület és teremtő géniusz végletei között. Adózzunk hát mi is a mesternek annyival, hogy felelevenítünk néhányat a legemlékezetesebb munkái közül!

The Astronomer’s Dream.

Felfogható az Utazás a Holdba c. filmtörténeti klasszikus (melyről ezúttal nem lesz szó, hisz önmagában megérne egy cikket…) előzményeként is. Itt csupán álmodozunk a szomszédos égitestről, még 5 év kell, mire Méliès szerez annyi jártasságot a vizuális történetmesélés és filmtrükkök terén, hogy belefogjon az akkori mércével mérve grandiózus, 15 perces projektjébe, melyet az első sci-fi filmként tartunk számon. Az Astronomer’s Dream jóval szerényebb alkotás, csupán ábrándozás a képzelet majdani nagy felfedezőútja előtt, de mindenképp becsülendő próbálkozás, mely még ma is megállja a helyét!

Csak várj, nemsokára jön a rakéta!

A mű alternatív címe akár lehetne az is, hogy Ne szarakodj a Holddal, nem éri meg! Miért? Először is, a Hold nagyobb mint te. Nem sokkal, de akkor is nagyobb. Tendenciózusan az álmodban támad rád, amikor amúgy is elég kiszolgáltatott vagy. Továbbá számos veszély leselkedik a belsejében, úgy mint a nyilván rákkeltő fekete füst, táncoló kisgyerekek, egy elérhetetlen éteri nőalak, és az Ördög (valószínűleg). Szóval egészen konkrét fenyegetésekkel kell számolnia annak, aki birokra kel az égitesttel. Arról már nem is beszélve, hogy a rohadék csak úgy felzabálja a magasan fejlett csillagászati felszerelésedet! Ugye nagyon sok lóhúgyból és esővízből készült szerelmi bájitalt meg kénkővel kevert ciprusmoha potencianövelő főzetet kell egy alkimistának eladnia ahhoz, hogy újat vegyen. Különösen, ha utána őt is felfalják. Szóval a konklúzió, hogy ne ingereld a Holdat, hogy leszálljon a Földre, inkább várd meg a Holdra szállást, az talán nem lesz fake!

The Sign of the Cross.

Az Ördög jó szokásához híven ismét bomlasztani akarja a rendszert, aláásva a tisztes istenfélő honpolgárok lelki üdvét, így egy mágikus táncbetét keretében pappá változik, majd beszivárog az Egyházba, hogy belülről rombolja le Isten tizedek és adó 1%-ok építőköveiből emelt temploma fundamentumát. Az intrika viszonylag jól működik, egészen addig, míg a bukott angyal vissza nem változik eredeti alakjába, hogy székeket borogatva, pajzán zsidó karikatúrákat és alacsony szintű démon csatlósokat materializálva riogassa az apácákat. A Pokol légiói hiába gyülekeztek, mert rövid úton ki lettek purgálva egy csapat kereszteket lóbáló Ku-Klux-Klános, valamint a Szent Inkvizíció épp arra járó tagjai által, akik megélesztenek egy talpazaton álló angyalt, hogy az némi dulakodás után felrobbantsa a gonoszt. Azóta a Sátán persze megtanulta, hogy nem szabad felfednie magát, mert sokkal hatékonyabb, ha érsekként, püspökként, vagy pápaként rontja meg a gyer… mármint a lelkeket. Merész vállalás volt ez a darab Méliès részéről, de én ennek ellenére is a Le chaudron infernal c. örökbecsű klasszikust részesítem előnyben, első (és másod)sorban a teljesen random befejezése miatt. Elvégre mit számít az érdemi mondanivaló, ha meg láthatsz egy világoskékre festett férfit, aki egy kétes gázokat eregető kartonpapír üstbe vetődve lesz öngyilkos?

The Black Imp.

Random péntek este, amikor nem akarsz mást csinálni, mint lógni a hotelszobádban, animét nézni, abszintot kortyolgatva ellazítani zongorahúr módjára megfeszült idegszálaidat, és úgy eleve jól érezni magad. Minden nagyszerű, még az abszintot sem ütötték fel szódával, mikor hirtelen megjelenik egy testhezálló fekete jógaruhába öltözött férfi, hogy tönkretegye a hangulatot.

Sátán, hagyd már abba, elég!

Átrendezi és megszaporítja a bútorokat, provokatív táncra perdül, vagy csak ide-oda teleportálgatva okoz mérsékelt kellemetlenségeket. Utálom, amikor ez történik, teljesen elrontja a napomat… Mindazonáltal szembe kell mennem az általánosan elfogadott nézettel, amit úgy látszik a nézők túlnyomó többsége oszt: ebben az egészen konkrét esetben szerintem a Fekete Ördög pont nem az elkövető, hanem az áldozat. Azt feltételezni, hogy ingyenélő sötét démon módjára kihasználja a tulajdonosok jóindulatát, és csak henyél ott a szobában, nem fizetve lakbért… roppant előítéletes dolog, és nem vállalok az ilyen nézeteket vallókkal semmiféle sorsközösséget! Tipikus első világbeli, rasszista módi, hogy a feketék nem dolgoznak, csak bűnöznek, meg segélyen élnek, zaklatják a fehéreket, és úgy in general terhére vannak a társadalomnak! #BlackImpLivesMatter, meg ilyenek. Biztos vagyok benne, hogy amúgy egy jóravaló, tisztes állampolgár, aki csak a Death Note cosplay performanszát gyakorolja! Tessék nem ‘rasszistáskodni itten, ha kérhetem! Ezen az oldalon a feltétlen tolerancia, a politikai korrektség, és a másokkal szembeni határtalan tisztelet az úr, mint az ismeretes!

The Pillar of Fire.

Hiába a dicséretes Ördög-reprezentáció, ez mégis Méliès egyik kevésbé sikerült munkája. Leginkább a már ismert és kipróbált filmes technikák újrahasznosítása jellemzi. Az egy percbe belezsúfolt ad hoc események száma miatt kicsit tömött: Sátán pajtás (TM) ismét rosszban sántikál, ezúttal úgy gondolja, hogy a világ elpusztítását egy 3 méter magas lángoszlop létrehozásával igyekszik elősegíteni… mely lángoszlop aztán egy fátyolba öltözött nővé változik, aki a kor szórakoztatási bravúrjának számító kígyózó táncba kezd… majd a tüzet szítva tovább táncol… és még tovább táncol… majd pedig az utolsó képkockákban vagy felrobban, vagy elrepül, esetleg ő maga is fátyollá lényegül át. Erről még ma is viták folynak. Lényeg ami lényeg, nem egy lehengerlő darab, de a rendkívül bő ruhában rendkívül gyorsan forgó nők szerelmeseinek bátran ajánlom megtekintésre, ugyanis abból itt nincs hiány.

The Scheming Gambler’s Paradise.

Minta ahogy azt tudjuk, a XX. század eleji Franciaország egy totalitárius rendőrállam volt, ahol három percenként kétszer razziáztak. Azt gondolhatnánk, hogy a népesség fele a rendvédelmi szerveknél dolgozik, és valószínűleg igazunk is lenne. Szörnyű, élhetetlen disztópia! Mi mást tehetne a lét kilátástalanságának vasmarkú szorításából szabadulni vágyó honpolgár, mint hogy Fortuna istenasszony combjai között keressen enyhülést? Mint korábban megtudtuk, az esti abszintgőzös animézgetések nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket (hacsak nem abban reménykedünk, hogy egy kvantum-szuperpozícióban lévő középkorú bűvész materializálódjon az éjjeliszekrényünkön…), szóval kénytelenek vagyunk a szerencsejáték bűnébe menekülni.

Kemény világ volt itt az online póker előtt!

Táncoló Sátán tehát ezúttal nem képviselteti magát (melynek következtében a videó élvezeti értéke 50%-ot zuhan), és a Méliès-féle filmmágia sem kápráztat el minket, ami hatalmas szívfájdalom, hisz gyakorlatilag a végtelenségig lehet különböző bűvészmutatványokkal szórakoztatni a trükkökre éhes közönséget, viszont cserébe megkapjuk a Optimus Prime nagyapját, aki képes pár pillanat alatt kaszinóasztalból multifunkcionális szabászati munkapaddá változni.

A furfang igazán figyelemreméltó, de szükségszerűen lelepleződik, mikor a Monty Python kultikus jelenetének ősképeként a második alkalommal már egy zászlóaljnyi rendőr tódul az aprócska lakásba, de mivel tudjuk, egy elnyomó diktatúrában már a korrupció is egy magasabb fokú erkölcs csökevényes megnyilvánulása, így a rend éber őrei félrenéznek, és boldogan beállnak rulettkerék mellé, mi pedig ellazíthatjuk a székünk karfáját szorító, elfehéredett ujjainkat, és megnyugodva dőlhetünk hátra, hisz ahogy a Jurassic Park c. filmben az élet, úgy a szabadság is utat talál magának. ♪♫ Been spendin’ most their lives in the scheming gambler’s paradise… ♫♪

The Fantastic Meal.

Én valószínűleg nem a fantasztikus jelzőt használnám arra a borzalomra, ami a képernyőn megelevenedik, de mindegy. Ismét bebizonyosodott, hogy a mester fiktív világa roppant veszélyes és bizarr hely. Teleportáló székek, önkényesen megjelenő és eltűnő asztalok, táncoló szellemek és minden előjel nélkül felrobbanó fogások! A kellemes ebédidőt teljesen tönkre tudja vágni az ilyesmi. Általában azok a szerencsétlenek, akik Méliès őrült zsenialitásának áldozatául esnek, megússzák egy heveny kis életre szóló traumával, vagy maradandó testi sérüléssel, de ebben az esetbe, a nyomorulttal, aki volt olyan merész, hogy szembeszálljon a mozi korai időszakának borzalmaival, kegyetlenül leszámolnak és teljesen elpusztítják. Ráadásul nőismerősei szeme láttára, ami plusz megalázó. Nyugodj békében, te bátor bolond! Őrizze emléked minden eljövendő nemzedék!

The Dancing Midget.

Képzeld el a következőt: egy illuzionista (~wannabe mágus) berángat a létezésbe, pusztán csak azért, hogy segíts neki odébb tenni egy asztalt meg valami ládát. Arról már nem is beszélve, hogy mindenféle megalázó trükköket mutat be rajtad, melyek nagyrészt tojásokkal kapcsolatosak. Aztán mikor vége a tortúrának, úgy dob félre, mint egy használt papír zsebkendőt, és lelép a szintén mágiával életre hívott csajjal, téged meg otthagy egy újszülött felnőtt tanácstalanságával ácsorogni és megdögleni az utcán.

Worship the Lord, and dance for him only! -Méliès 4:10

Milyen kegyetlen sors már ez! Hát így kell bánni egy tisztes alkalmazottal?! Viccet félretéve, a Dancing Midget tökéletes példája annak, hogy Georges Méliès hogyan oltotta bele a bűvészetet az épp szárba szökkenő filmművészetbe. Ez a mai szemmel vadhajtásnak tűnő csökevény akkoriban a fejlődés törzsét képezte, és úgy gondolom az ezekben a korai években felhalmozott kreativitás-tartalék nélkül, mely a gyengécske, de nagy reményekkel kecsegtető növény tápanyaga volt, ma nem tartanánk itt. Persze az avatatlan szem mindebből csak annyit lát, hogy egy viccesen öltözött pojáca tojásokat szed ki a segédje szájából. Persze hozzá kell tenni, hogy messze nem ez Méliès legihletettebb műve (annál is inkább, mert hiányzik belőle a táncoló Ördög-motívum, mely nélkül semmiféle szórakozás nem lehet teljes…) a gyakorlatban kb. tényleg ennyi történik, mármint ez is, sok egyéb mutatvány mellett, melyeket talán megmosolyogjuk, de nem tudok nem megenyhülni és szeretettel tekinteni erre a darabra, hisz bájos az a jól látható gyermeki, önfeledt naivitás és lelkesedés, amellyel elkészült.

The Fat and the Lean Wrestling Match.

Garantálom, hogy ilyet még nem láttál! Ebben a ligában, ahol fekete spandexet viselő démonok teleportálnak keresztül a szobán, meg ad hoc felrobbannak a tárgyak, talán nem egy nagy állítás, de mégis… ez tényleg valami különleges. Ne feledjük, hogy ez a cím is már több mind 120 éves, szóval valószínűleg még a dédapád is csak most kezdte el megismerni a spontán magömlés csodáját, és a filmvásznon már nők birkóztak, változtak férfivá, majd pedig rongybabává, melyet a legkegyetlenebb brutalitással amortizálnak le. Itt tényleg olyan dolgok megtörténnek… azt látni kell, hogy elhidd! Néhány tucat metamorfózis után például egymásnak feszül a címszereplő kövér és vézna birkózó… illetve egymásnak feszülne, ha a testesebbik nem borulna rá egy víziló kecsességével az ellenfelére, aki egy szempillantás alatt lényegül át három térdimenziós élő személyből egy két térdimenziós rongydarabbá. Azt hihetnénk, hogy az ilyesmi alapvetően eldönti egy harc végkimenetelét, de természetesen óriásit tévednénk, hisz Méliès világában minden megtörténhet, és általában meg is történik. Így hát a kivasalt birkózó felfúvódik, felpattan, és egy laza rúgással néhány száz méter magasságba repíti a kövér társát, majd a leérkezést követően ráugrik, és szétdurrantja. Miután a sovány megünnepelteti magát és diadalittasan távozik, a befejező képsorokban tanúi lehetünk a borzalomnak, ahogy az alkotóelemeire szétesett vesztes a T-1000-es terminátor mintájára újból összeáll, és bosszút esküdve elindul a másik után. Egyszerűen csodálatos darab, időtlen (és idétlen) rajzfilmes humorral, kiváló filmtechnikai megoldásokkal, melyek még a mai szemnek is kedvesek. Azon kevés Méliès művek egyike, melyekért fenntartások nélkül és áhítattal lehet rajongani!

Going to Bed Under Difficulties.

Amint azt észrevehettük, a XX. század eső évtizedeinek mozijában a szereplők a lehető legirracionálisabb akadályokkal találják szembe magukat. Itt sincs ez másképp: hősünk alváshoz készülődik, és ahogy illik, igyekszik levenni magáról az utcai ruházatát. Elfogadhatatlan – gondolja magában a film abszurd világa, és a szerencsétlenre újabb és újabb ruhadarabokat teremt, teljesen ellehetetlenítve ezzel a kulturált pihenést. Nos, én nem vagyok egy civilizálatlan barbár, aki barlangjából rontott be az internet arannyal és macskás mémekkel díszített termeibe, de azt hiszem három-négy sikertelen próbálkozás után már nem bajlódnék azzal, hogy megszabaduljak a kabátomtól meg a folyton rám materializálódó nadrágtól, és ruhástól lefeküdnék aludni.

Ain’t no rest for the wicked…

Nem így emberünk, aki a rendíthetetlen kitartás szobra, és egyenes derékkal, tántoríthatatlan akarattal száll szembe az groteszk hülyeségek újabb és újabb rohamával. Természetesen mindhiába, és nagyjából öt kalappal, másfél tucat mellénnyel, harminc kabáttal és kétszáz nadrággal később már ő is a türelme végén jár, beveti magát az ágyba, megkötve az ördögi, úriemberhez nem méltó kompromisszumot a valósággal. Ám tudjuk, a világ egy rohadt dög, mely nem éri be a kompromisszummal, a megadással, de még a teljes kapitulációval sem, és kész még egyszer utoljára kirántani alólunk a szőnyeget… esetünkben nemes egyszerűséggel eltünteti az ágyat. Hősünk ezt a szörnyűséget már egyszerűen képtelen feldolgozni, megbolondul, és megveszekedetten szaggatja-tépi magáról a ruhadarabokat, feltehetően a végtelenségig, hisz azok nagyon nem akarnak elfogyni. Persze ha az élet citromot ad, akkor csinálj belőle limonádét alapon esetlegesen meg lehetett volna hackelni a helyzetet azzal, hogy emberünk a levetett göncökből készít magának kezdetleges fekhelyet, de nyilvánvalóan az elődjéhez hasonlóan az is rövid úton ki lett volna törölve a létezésből. Próbálkozni viszont lehet, nem igaz?

The Magic Book.

Avagy “Ne, mr. Méliès, nem akarok visszamenni, nem akarok visszame…”. Méliès a teremtő atya erejével életet ád, pusztán csak azért, hogy utána elvehesse azt. Bizony mondom néktek, játékos, de kegyetlen úr a mi istenünk, a mozgókép istene. Persze amit meg kell adni, azt meg kell adni, hisz a varázskönyvből megidézett alakok legalább kaptak pár másodpercet, hogy beszélgessenek egy nővel, mielőtt vissza kellett térniük a 2D világ poklába. Egy pillanatnyi öröm, az anyagi világba való elhívatás rövid boldogsága, cserébe a vegytiszta egzisztenciális terrorért, hogy tudod, nemsokára újra semmivé leszel. Kóstoló abból, ami sosem lehet a tied, csupán csak azért, hogy átélhesd a lehetőség illúziója után az elvesztés fájdalmát. Megérte? Vajon mindannyian arra vagyunk kárhoztatva, hogy az életünk előtti és utáni végtelen nemlét közé szorult, öntudatra ébredt entitásként feltegyük magunknak az élet és halál nagy végső kérdéseit, hogy válasz nélkül maradva zuhanjunk vissza az anyagtalanság fekete csöndjébe? Életünk csak arra szolgál, hogy kellékekei legyünk a nagy bűvész végső gonosz viccének, hol a csattanón csupán ő nevet, saját hálás közönségeként? Az a célunk, hogy értelmet adjunk annak az értelmetlenségnek, amit a részvétlen világegyetem matematikai szükségszerűsége ránk testált, vagy pont e önkény értelmetlensége miatti iszonyat az értelemmel bíró lény sorsa? A borzalom… a borzalom! Bárhogy is legyen, a filmünkben szereplő homunculus számára már nem jelent vigaszt.

Na, azt hiszem ennyi lett volna. A legközelebbi alkalomig az arany csodaszarvason lovagló Szűz Mária által megszentelt, pörköltszafttól pecsétes árpádsávos zászlóba csavart bikinis Orbán Ráhel legyen veletek! Ómen!

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Návai nem érti&...

Következő kritika:

MLK kurvára nem...

Még több Filmkritika