Egyértelmű, hogy hatalmas önbizalommal és nagyon otthonosan mozogsz a színpadon, mégis a jelenléted inkább egy olyan introvertált emberre emlékeztet, aki már túljutott a fölösleges gátlásokon. Ez egy hosszabb önismereti folyamat eredménye?
Kétségkívül egy hosszú folyamat volt. Nagyon szerencsésnek érzem magam, amiért elég fiatalon kerülhettem színpadra. Ez időt adott, hogy megtanuljam otthonosan érezni magam ebben a közegben. Még most is emlékszem az egyik első fellépésemre, ahol én vezettem a műsort, és szólnom kellett volna a közönséghez, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon! Idővel rájöttem, hogy ez az egész fejben dől el. Minél jobban érted saját magad és azt, hogy miért állsz ott, annál természetesebb lesz a jelenléted. Előfordult, hogy próbáltam egy extrovertáltabb szerepet ráerőltetni magamra, de az sosem működött. Lehet tanulni másoktól, inspirálódni abból, ők hogyan csinálják, de a végén úgyis meg kell találnod a saját, hiteles utadat.

Volt már olyan időszak az életedben, mikor eltávolodtál a zenétől? Amikor valami alkotói válságba kerültél, vagy úgy érezted, meggyengült a kapcsolatod a művészi éneddel?
Igen, abszolút. Az élet hullámokban halad, és próbálom ezeket a változásokat a fejlődés lehetőségeként értelmezni. Volt már, hogy zeneileg teljesen elakadtam, vagy nem láttam tisztán, merre is tartok. Ilyenkor fontos egy kis szünetet tartani, elcsendesedni, és befelé figyelni: mi az, ami frusztrál? Mi az, ami blokkol? A fejlődés érzése rengeteget számít.

Az ilyen hullámzások egyébként teljesen megszokottak. Vannak mélypontok, de a zene sosem hagy el igazán. Egyszerűen túl erős. Még a legsúlyosabb válság idején is képes örömet, békét vagy tisztánlátást hozni és feltölteni. De ha elkezdek küzdeni vele, ahelyett hogy nyitott maradnék, akkor nagyon le tud húzni, és minden elképzelhető módon el tud bizonytalanítani. Néha elfelejtjük, milyen elementáris ereje van.

A koncert alatt említetted a balesetedet. Ez nyilván egy rendkívül nehéz időszak volt számodra. Mesélnél egy kicsit arról, hogy miként élted meg ezt az időszakot, és milyen hatással volt rád: nemcsak zenészként, hanem emberként?
Az ilyen élmények örökre megváltoztatnak minket. Ezért is érzem úgy, hogy bármennyire is fájdalmas volt, valamennyivel gazdagabb lettem általa. Nem hiszem, hogy valaha is annyit sírtam volna, mint ebben az időszakban: a fájdalom, a küzdelem miatt. De rengeteget tanultam magamról. Le is írtam néhány gondolatot, bár ezek még nem öltöttek zenei formát. Hiszem, hogy a következő albumomon lesznek olyan történetek, amik ezekből az érzésekből születnek, és talán azokhoz is elérnek majd, akik hasonló dolgokon mennek keresztül.

Bocsáss meg a kissé indiszkrét kérdésért: amikor szóba kerül, hogy nőként játszol basszusgitáron, az újságírók általában arról érdeklődnek, milyen nehéz érvényesülni egy ennyire férfiközpontú terepen. Kétségkívül megvannak ennek a kihívásai, de vajon az, hogy ilyen kevés női basszusgitáros van, nem lehet néha előny is? Máshogy kérdezve: nem könnyebb így kitűnni?
Szerintem mindkettő igaz lehet. Be kell vallanom, hogy nőként egy olyan területen, ahol túlnyomórészt férfiak vannak, valóban nehezebb érvényesülni. Gyakran az első találkozás olyan, mintha ”vizsgáztatnának”: előbb bizonyítanod kell, hogy tudod, mit csinálsz, és csak utána kezdenek el komolyan venni, és tisztelettel kezelni. Persze nem mindig van így, de sokszor tapasztaltam ezt és nem csak magamon. Például, amikor egy nő építi a színpadot, kamerázik vagy a hangtechnikán dolgozik, még mindig gyakran ott van a kétely, hogy vajon tényleg jól fogja megcsinálni? Nem értem, miért hisszük automatikusan, hogy egy férfi rátermettebb. Értem, hogy mire gondolsz, és egyetértek: az is igaz, hogy a ritkasága miatt a női jelenlét néha előny is lehet. Talán pont azért, mert még mindig kivételnek számít.

A basszusgitár mély és testes hangzása erős és stabil alapot teremt, amelyre a dobok és a szaxofon egyénisége és virtuozitása épülhet, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne jelen a virtuozitás vagy az egyéniség a játékodban. Sőt, épp az ellenkezője igaz. Ez a feszültség, vagy harmonikus kettősség az, ami különösen izgalmassá teszi a zenédet. Egyszerre tudsz hátralépni és másokat emelni, de közben a szólójáték is magától értetődő számodra. Melyik szerep áll közelebb a zenei identitásodhoz, a habitusodhoz?
A vezetés, az improvizáció, és az irány kijelölése is nagy kihívást jelentenek számomra. Ez nem csupán arról szól, hogy valaki szólót játszik vagy beszél a közönséghez, a jó vezető eszköztára tele van olyan képességekkel, amelyeket nap mint nap tanulunk, és amelyek sokszor a háttérben maradnak. Élvezem ezt a kihívást, de nem érzem úgy, hogy tudatosan választottam volna a vezető szerepet, inkább az élet sodort bele. Mélyen tisztelem ezt a pozíciót, de néha még mindig ijesztőnek érzem. Ezért is törekszem az egyensúlyra: olyan pillanatokat teremteni, mikor hátrébb léphetek, de mégis kapcsolatban maradhatok azzal a vízióval, amit követek. Maga a “vízió” fogalma is olyasmi, amit még tanulok. Nem mindig egyértelmű vagy kristálytiszta, hosszú út vezet odáig, mire megtaláljuk azt, amiben tényleg hinni tudunk.

Őszintén szólva számomra a szólózás, előtérben lenni sosem a magam megmutatásáról szólt, nem is szeretném így kezelni. Pont ezért is maradt meg kihívásként, hogy a helyes egyensúly megtalálásával tudatosan tölthessem meg valódi tartalommal. Elvégre a zene sokkal több, mint a képességeink: spirituális dolog, amit még mindig próbálok felfedezni.

A Dark Blue Notes-nak adott interjúdban már beszéltél erről, hogy a basszusgitárnak ez a sokoldalúsága különösen inspirál téged. A kezdetekkor, amikor még a családi zenekarban játszottál, melyik szerep felé húztál inkább?
Amikor elkezdtünk együtt játszani a családi zenekarban, én még épp csak ismerkedtem a basszussal. Apa volt a vezéregyéniség, én és a bátyám pedig követtük őt. Ritkán éreztem, hogy én lennék az előtérben. Ez kicsit változott, amikor elkezdtünk iskolákba járni, hogy megmutassuk a gyerekeknek, hogyan tud a dob és a basszus együttműködni. Ott már nagyobb kihívás volt kilépni a reflektorfénybe. Viszont már a kezdetektől arra biztatott apám, hogy írjak saját zenét, hogy próbáljak komponálni. Ez szinte ösztönössé vált bennem: hogy leülök, és olyan groove-okat, dallamokat keresek, melyek számomra személyes jelentéssel bírnak.

Érezhető, hogy milyen fontos számodra az élő kapcsolat és párbeszéd a közönségeddel. Ez műfaji sajátosság, vagy inkább a te személyes beállítottságodból ered? Arra vagyok kíváncsi, hogy ez végső soron egy “showelem”, vagy kell, hogy érezd: értik, amit játszol?
Nagyon fontos számomra a kapcsolat a közönséggel, még akkor is, ha sokszor nehéz számomra megszólalni, kommunikálni emberekkel. Minden közönség, minden koncertterem más és más, így mindig egy kicsit hozzá kell igazítani az adott szituációhoz, hogyan vezetem a műsort. De szerintem ez az egyik legfontosabb része a fellépésnek, ez az a ritka pillanat, amikor tényleg beszélhetek az emberekhez. Nem egy poszton vagy videón keresztül, amit később majd valaki megnéz, hanem egy valós idejű kapcsolat keretében. Még mindig keresem a legjobb módját ennek.

Szeretem, ha vannak előre megtervezett elemek, de legalább annyira fontos számomra az improvizáció lehetősége is. Ugyanez igaz a saját kompozícióimra is: van, amit mindig hasonlóan játszunk, és van, ahol teljesen új irányba mehetünk el. Szerintem ez az egyik legnehezebb dolog: megtanulni ”elfelejteni”, hogyan kellene csinálni, és megengedni magadnak, hogy valami teljesen újjal próbálkozz.

Az az érzelmi katarzis, amit az ideális esetben a hallgató átél, meg szokott történni veled is koncert közben? Létezik valódi, megosztott érzelmi tér előadó és hallgató között, vagy ez inkább csak egy illúzió?
Az, amit a színpadon megélek, sokszor túlmutat azon, ami szavakkal megfogható – ez egy illékony érzés, egy érzelem, ami csak időnként történik meg. Általában nagyon sok tényezőn múlik: milyen napom van, hogy érzem magam, mennyire hallom jól magamat és a zenekart, miről beszélgettünk a koncert előtt, vagy épp mi zajlik az életemben.

Van, hogy nagyon erősen átélek valamit, a közönséget viszont egyáltalán nem mozgatja meg. Máskor pedig épp fordítva, és a közönség láthatóan boldog, én meg belül csak félig vagyok elégedett azzal, ami történt. Szóval nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy mindig van köztünk valódi érzelmi összhang.
Viszont néha, nagyon-nagyon ritkán valóban létrejön valami különleges: érzem, hogy mi, a zenekar és a közönség, tényleg egy térben vagyunk, egymásra és a zenére hangolva, és együtt élünk át valami megismételhetetlent. Ezeket a pillanatokat őrzöm a legmélyebben.

A jazz és a blues élő, organikus műfajok, lélegző és folyamatosan mozgásban lévő zenék. Szerinted lehetséges ezeket ”robotpilótán” játszani, rutinból, úgy, mintha csak egy újabb munkanap lenne? És ha igen, milyen lenne az a fajta “rutinzene”?
Szerintem az életben szinte bármit lehet robotpilótára kapcsolva űzni. Ez a zenére is igaz: vannak olyan elemei, melyeknek annyira természetesnek és magától értetődőnek kell lenniük, hogy nem kell külön odafigyelni rájuk. De aztán van egy másik szint, amikor ezeket a hangokat valóban életre kelted, jelentést, erőt és igazi érzelmi töltetet adsz nekik. Nem állítom, hogy pontosan értem, hogyan működik mindez. Érzékenység kérdése? A szándéké? Nem tudom biztosan. Valószínűleg ez egy nagyon komplex csomag, sokféle tényező keveréke. Lehet, hogy az egész azon múlik, mennyire figyelsz a megszólaltatott hangokra, mennyire hallgatod a többieket, hogyan reagálsz az adott pillanatban. Elvégre zenélés közben annyi minden történik egyszerre!

A ”rutinzene” is lehet élvezetes. Szerintem attól függ, épp mire van szükséged. Ha például ugyanazt a dalt tizenötször kell eljátszanod egymás után, szinte biztos, hogy lesznek olyan pillanatok, amikor automatikusan játszol. Ezért kell ébernek maradni, új utakat találva arra, hogy izgalmassá tedd a zenéd és másként játssz, mint az előző tizennégy alkalommal. Az a fajta zene, amit én játszom, szorosan kapcsolódik az improvizációhoz, így mindig van benne valami új. De még így is, amikor turné közben sokszor eljátsszuk ugyanazt az anyagot, nem könnyű minden alkalommal mélyen jelen lenni. Ez még egy olyan műfajban is folyamatos kihívás, mely ekkora szabadságot és spontaneitást ad. Úgy gondolom, hogy ez is a munkánk része: életben tartani a zenét, hogy minden egyes pillanat friss és jelentőségteljes legyen.

Tudom, hogy a vallás személyes ügy, és nem szeretnék átlépni egy határt, de hadd kérdezzem meg: amikor zenélsz, és igazán közel kerülsz önmagadhoz, valamilyen szinten a transzcendenshez is közeledsz?
Nyitott vagyok arra a gondolatra, hogy a zene kapcsolatban áll a lélekkel, ha hagyjuk. Megnyugtat, amikor képes vagyok elengedni az irányítást, és bízni abban, hogy van valami nálam nagyobb, ami jelen van, és részt vesz ebben az egészben. Olyasmi, ami nem tartozik az irányításom alá, de meg lehet hívni azáltal, hogy nyitott maradok. A zene számomra egy eszköz, egy nyelv, és pont azt szeretem benne, hogy képes összekötni az embereket. Azt hiszem, mindannyian vágyunk valamire, ami mélyebb és elemibb a puszta hangoknál.

- Kitahito

Megosztás