Némi kreatív szabadság, nyári semmittevés és a lét értelmetlenségén való lamentálás után úgy véltem, ideje már visszarázódni: a teendő sok, az idő kevés, a klímakatasztrófa és a nukleáris holokauszt pedig bármelyik nap ránk rúghatja a ház ajtaját, szóval jobb meghagyni a tétlenséget akkorra, mikor már elkapartak egy sekély, radioaktív gödörbe. Sokat gondolkodtam azon, hogy ezt a három történetet milyen formában adjam közre, milyen finom, narratív szálakkal fűzzem őket láncba, már ha egyáltalán ilyesmire vetemedek, és persze azon is, hogy egyáltalán érdemes-e efféle, végeredményben szubjektív sztorikkal terhelni az amúgy is szubjektivitással vészesen megterhelt online teret, de végül arra jutottam, hogy van a személyességen túl értéke az ilyen meséknek. Nyilván erre jutottam, hisz ellenkező esetben nem lennénk itt, és most Orbán tusványosi beszédét elemezgetném, vagy a radikális veganizmus képviselőinek elitista és demagóg mentalitásán kattognék. Szóval három történet. Szétszálazva nem jelentenek többet önmaguknál, egybefonva is csak alig, és mivel sosem szégyen rácsimpaszkodni a nagy elődök zsenialitására, használjuk Sergio Leone western klasszikusát, A Jó, a Rossz és a Csúf c. mesterművet, és ennek szellemében húzzuk meg az elbeszélések tematikai vezérvonalát. Erőltetett? Kissé. Öncélú? Teljes mértékben. Van értelme? Rövidesen kiderül!

A jó:

Az eset valamikor az általános iskola alsó tagozatában történt, mikor még tiszta lelkű, bohókás kis csimota voltam, akinek a legnagyobb problémája, hogy el tudja-e cserélni a Scottie Pippen kosaras kártyáját két színváltós pikachu lapra. Tehát épp a reggeli buszon utaztunk anyámmal, mikor az egyik megállóban felszállt egy kb. korombéli cigány kisfiú, a jólszituáltabb fajtából. Tisztán emlékszek a kopottas, nagy iskolatáskájára, a gyűrött és foltos ruháira, melyeket biztos valamelyik testvérétől örökölt meg, és a szomorkás tekintetére. Úgy esett, hogy akkor én még sosem találkoztam romával. Nem tudom, hogy fordulhatott ez elő, pedig nem laktunk egy olyan illusztris környéken, de valahogy mégis, ez volt az első alkalom. Nyilvánvalóan a televízió előtt ülve megnyíló hollywoodi világ nem igazán állt köszönőviszonyban a magyar valósággal. És én, a kis kétbites fejemmel rácsodálkozva erre a hatalmas kuriózumra, hangosan felkiáltottam:

-Anya, nézd, ott egy néger kisfiú!

A döbbent csendet, mely a busz amúgy utasoktól zajos téglatestét betöltötte, pillanatokkal később hangos és önfeledt vihogás rázta meg. Akkor értelemszerűen nem értettem, és ahogy a gyerekekre általában, rám is átragadt a közhangulat, és kacagtam én is. Csak anyám nem nevetett, aki bizonyára látta azt, amit én is látok így évtizedek távlatából visszatekintve: a cigány kisfiú lesütött tekintetét, a szégyenpírt az arcán, ahogy legyőzötten és megalázva állt ott a hatalmas iskolatáskájával. És valószínűleg értette a kacagás mögötti felszabadultság jelentését, hogy most egy naivitásból elkottyantott mondat legitimálja, hogy kiröhögjenek egy szerencsétlen kis cigánygyereket. Értette a sok mosolygós szempár mögött a vidámság hiányát: most rajta fogunk elverni mindent! Most szabad. -A következőnél leszállunk. – mondta anyám, pedig még két megálló volt hátra. Azt hiszem nem tudott ott maradni. Szégyenkezett a többiek helyett is. Én pedig most szégyenkezek magam helyett, az akkori kis ártatlan puttó önmagam helyett, hisz nem érthettem, hogy is érthettem volna, hogy mit jelentett az a nevetés. Bocsánatot kérnék, de még ha lenne is rá mód, akkor sem jelentene semmi. Az esély örökre elrobogott a buszon ülő kisfiúval együtt. A nevetés elhat, az emlék megfakult, talán el is felejtődött. Ahogy a közelgő becsengetés ellenére túlzottan is lassan sétáltunk az iskola felé anyámmal, azon gondolkodtam, hogy vajon ma sikerül-e egy négerért két színváltós pokémont kapnom?

A rossz:

Nagy ugrás, egészen 2015-ig. Tejfelesszájú főiskolásként éltem világomat, és próbáltam a diploma felé lavírozva kitalálni, hogy mihez is akarok kezdeni magammal a későbbiekben. Embert próbáló feladat. Szóval tanultam, tanultam és tanultam, Lenin pedig büszke lett volna, ha látja. A tanáraim nagy többsége kedvelt, vagy legalábbis tolerálta a különcségemet. Kivéve egy roma származású, középkorú, köpcös férfit, aki történetesen a kedvenc oktatóm volt. Azt a fajta előadót kell elképzelni, aki még a legszárazabb, legérdektelenebb anyagot is képes pusztán a stílusával megszínesíteni, feleslegessé téve a magolást, mert már ott helyben megjegyzed minden szavát. Ha létezik Isten, valószínűleg ő is a tanári pályára szánta. Igazi akaratlan tekintélyszemély, akiért rajonganak a diákjai. Rajongani nem szokásom, de emberi és szakmai kvalitásaival végképp kiérdemelte a tiszteletemet. Csak hát úgy esett, hogy kifejezetten utált engem, pedig nem adtam rá konkrét okot. Volt az évfolyamunkon egy Jobbikos srác, aki nyíltan vállalta a pártja akkori identitását… na, még vele is nagyságrendekkel szívélyesebb volt, mint velem. Jobb napokon hideg távolságtartással, rosszabbakon nyílt elutasítással és ellenségességgel viseltetett irányomban. Természetesen a vizsgáin is leckéztetett, amikor lehetett megbuktatott, és időnként akkor is, amikor nem lehetett volna. Nagyon ritkán éreztem ilyen frontális és széles spektrumú ellenszenvet valaki felől. Mégsem tudtam haragudni rá, sőt, még csak nem is nehezteltem. Persze nem értettem a viselkedése okát, de minden elutasítása tovább fűtötte bennem a bizonyítási kényszert. Szerettem volna megmutatni neki, hogy mennyit is érek, eloszlatva a személyemmel szembeni gyűlöletét. Sosem jártam sikerrel. Viszont mikor a kezemben tartottam a diplomámat, ő volt az egyetlen, aki gratulált nekem. A szüleimet is beleértve.

Aztán évekkel később, egy alapítványi tréning során teljesen véletlenül eszembe jutott a következő történet: a főiskola első heteiben volt vele egy órám. Bemutatkozó, kedvcsináló alkalom, így ilyen egyszerű, csoportos játékokat játszottunk. Például: a tanár felvázolt egy szcenáriót, nekünk pedig a terem négy sarkának valamelyikébe kellett mennünk annak függvényében, hogy miként reagálunk az adott helyzetre. A nagy részüket elfelejtettem, de az egyik élesen az emlékezetembe vésődött. Valahogy úgy hangzott, hogy új munkatárs érkezik a cégetekhez, egy roma származású férfi. Veled fog dolgozni. Milyen érzéseket kelt ez benned? Ellene lennél a dolognak, semlegesen viszonyulnál hozzá, vagy örülnél neki? A csoport nagy része betömörült a hosztilis táborba, páran lézengtek a neutrális sarokban, és én, egyedüliként, örültem. Természetesen egyből jött a kérdés az ugye cigány tanáromtól, hogy miért? Nos, mert az új munkatárs leveszi a vállamról a terhek egy részét. – mondtam, teljesen figyelmen kívül hagyva a jövevény etnikai hovatartozását. Akkor úgy gondoltam, hogy ez így helyes. Most is így gondolom egyébként. Ugyanakkor neki úgy tűnhetett, hogy szemben a legalább őszintén és nyíltan előítéletes évfolyamtársaimmal, én rejtegetem a rasszizmusomat, gyáván erkölcsöt hazudva oda, ahol valójában nincs más, csak a többiekénél sokkal mélyebb, felvállalhatatlan lenézés és utálat a romákkal szemben. Úgy vélem ezt a kétszínűséget képzelte akkor belém, és ez az első benyomás határozta meg onnantól a kapcsolatunkat. Nem tudom, hogy pár év elég volt-e ahhoz, hogy megváltoztassa a véleményét. Bizakodó vagyok. Az a kézfogás a diplomaosztón felért egy bocsánatkéréssel.

És a csúf:

Elérkeztünk a jelenbe, illetve a pár héttel ezelőtti jelenbe. Ülök a 4-es 6-os villamoson, alattam a Margit-híd, kezemben Dosztojevszkij, élvezem a napsütötte, nyári Budapest nyújtotta örömöket. Pontosabban élvezném, ugyanis velem szemben már megállók óta egy fiatal cigány nő telefonál fennhangon. Ha el akarjuk képzelni, ne távolodjunk el túlságosan attól a félkövér archetípustól, melyet csak a több mérettel kisebb, leopárdmintás, testhezálló ruha tart egyben. Egyik kezében iPhone, a másikban Coca Cola. Ölében egy 3-4 éves forma, szomjas kislány fészkelődik, aki időnként megpróbálja elkérni anyjától a műanyagflakont, aki rászól, hogy fogja már be, és hagyja telefonálni. Mivel nincs lehetőségem a XIX. századi orosz fegyenctelepek rejtelmeire figyelni, hát félretettem a könyvem, és odafigyeltem kicsit a XXI. századra.

A nő (bár valójában lány volt még, csak hát a szent anyaság és az etnikai hozadék asszonyossá tette külsejét) épp azt ecsetelte valakinek, nagy felindultan, a közelgő mártíromság hangján szólva, hogy ha az ura elhagyja, akkor őt már nem fogja érdekelni semmi, egyszerűen megöli magát, és felvágja az ereit, mert ezt már nem bírja ki. Meg hogy talán négy hónap múlva kiengedik a férfit. Gondolom a börtönből, ha már bezárták. Nem is ez a lényeg. Ott ül az a szerencsétlen kislány, türelmesen várva a cukrozott üdítőitalok áldására, és azt kell hallgatnia, hogy az anyja minden második mondatában belengeti az öngyilkosság lehetőségét, sőt fogadkozik, hogy megteszi, tényleg véget fog vetni az életének. Még részletezi is a vonal túlsó végén nyilván szörnyülködő valakinek, hogy ne vérezzenek majd össze mindent, mikor kihúzzák a testét a fürdőkádból, mert új a szőnyeg, és nagyon drága volt. Az egész szituáció olyan mágikusan szürreális volt, a háttérben lenyugvó nappal, a Dunán lustán billegő hajókkal, a Parlament aranyfényben úszó falaival, és ezzel a kövérkés roma lánnyal, aki az ölében kucorgó, egyre inkább lebiggyedő szájú gyerek füle hallatára ecseteli a lassan tettlegességig fajuló szuicid gondolatait, mert a pasija megcsalja a Váci börtönnel, vagy mi. Kezdtem érteni azt az elidegenedett kívülállóságot, amit Rosencrantz és Guildenstern érezhetett Tom Stoppard tragikomédiájában, mikor Hamlet történetének díszleteiként belecsöppennek Shakespeare drámájának egyes jeleneteibe. És elképzeltem a kislányt, ahogy valami 8. kerületi panellakás fürdőszobájában kólát kér az anyja élettelen korpuszától, majd a hideg csempére ülve várja, hogy megérkezzenek a rokonok. A Budai hídfőnél mintha elvágták volna a beszélgetést, egy gyors “mennem kell, szia!” keretében visszacsúszott a telefon a retikülbe, utolsó korty az immár kiürült kólásflakonból, gyerek felnyalábolva, nyílnak az ajtók, és már el is tűnt az egymást elé tolakodó emberek között. A helyét rögtön elfoglalta egy ránézésre 120 éves nénike. Döbbent révedezésem az abszurditás eme példája előtt ennek a matuzsálemnek a halk, reszelős nevetése szakítja meg. Ránéztem, összeakadt a tekintetünk, fátyolos szeme hidegen mosolygott, ahogy megszólalt:

-Ilyenek ezek a cigányok!

Nos, milyenek ezek a cigányok? Milyen következtetést lehet levonni ebből a három esetből? Le lehet egyáltalán bármit is vonni? Úgy vélem, hogy nem, kivéve talán ezt az egyet: nincs mit levonni. A sztorik által felrajzolt vektor nem mutat sehová, személyes élményeink csupán önmagukat írják le, és azoknak is csak egy nagyon szubjektív értelmezését. Ezt mondanám akkor is, ha kiraboltak, megvertek, megkéseltek volna? – horkanhat fel az előítéleteiben sértett olvasó, és adott esetben még jogosan is tehetné. Nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy ha mást mondanék, nem lenne igazam, és végső soron nem is bizonyítana semmit a saját gyarlóságomon kívül. Mindennek nem az volt a lényege (ha volt neki ilyen), hogy a saját vélelmezett erkölcsi nagyságomat fitogtassam, hogy bűntudatot promózzak és krokodilkönnyeket ejtsek a humánum hamvai fölött, vagy hogy piros pontokat szerezzek egy kurzusnál, ahová akkor sem akarnék tartozni, ha képes lennék rá. Csak reménykedek, hogy ha összegyúrjuk a jó a rosszal, és a hozzákeverjük csúfat, végül kitesznek egy többé-kevésbé elfogadható embert, aki talán én magam vagyok.

- Kitahito

Megosztás