logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Kommentár / 2016/04/02 / Szerző: Kitahito

Minden műfajok legborzalmasabbika.

Érezted már úgy, kedves olvasó, hogy néha kedved lenne csak úgy, minden ok nélkül táncra perdülni egy köztéren, villanyoszlopokon pörögve, felugrálva kocsik tetejére, kiénekelve magadból szíved égető érzéseit, miközben minden járókelő egyesül veled egy hatalmas, pengeélesre fent tánckoreográfiában, hogy végül aztán égre emelt karokkal dermedj bele egy nagy, kollektív állóképbe, jelezve a világot irányító kozmikus vágómesternek, hogy ide tessék ollózni a következő jelenet elejét? Nem? Biztos?!

MUSTical

Egyszerűen nem tudok kibékülni a musicalekkel. Pláne a filmművészetben. Hiába néztem már meg számtalan darabot, mégsem tudom megszokni a műfaj racionalitásoktól elrugaszkodott, abszurd voltát. Mert ugye mikor történhet meg az a való világban, hogy egy adott élethelyzet természetes folyása minden előjel nélkül megtörik, nagyjából úgy, mint ahogy egy tükör egységes sima felülete hasad meg, és a jelenet részvevői elkezdenek indokolatlan módon énekelni, és egyazon ördögi koreográfia szerint egyszerre táncolni? Számomra megnézni egy musicalt bizarr élmény. Az ízléstelen és az abszurd metszéspontjában van. Azon túl, hogy teljességgel öncélú, erőltetett ripacskodás az egész, van bennük valami határozottan sátáni, ahogy a jelenlévők elveszítik az egyéniségüket, szabad akaratukat, és elkezdenek úgy mozogni, mintha egy kollektív tudat, egy felsőbb akarat bábozna velük. És a legszörnyűbb, hogy amikor ez az infernális zenei betét véget ér, az áldozatok visszazökkennek az események normális menetébe, észre sem véve, hogy történt velük valami.

„Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő.”

Mintha az a túlvilági entitás, a forgatókönyvíró gonosz szelleme visszahúzná a képzeletbeli pókfonalakat, melyeket a szereplők testrészeire aggatott, és most már újra önmaguk lehetnek. Amikor azt látom, hogy valaki csodálattól ragyogó arccal elmerül ennek a mesterkélt bábjátéknak a szimmetriájában, egyszerűen nem értem, hogy képes az illető zokszó nélkül elfogadni ezt a gusztustalan kutyakomédiát. Hát nincs neked szemed? Láttál már valaha olyat, hogy élő ember így viselkedett? Illetve persze, hogy nem látott. Ha csak egyetlen ember énekel és táncol, azzal pusztán annyit ér el, hogy hülyének nézzék. Amikor a ‘musicalség beletüremkedik a valóságba, akkor az egész világ táncol, az egész világ énekel, egy idea, egy életérzés, egy hatalmas koreográfia szerint, és nincs külső szemlélő, hisz a néző tudata is ott táncol valahol a statiszták között.

Csakhogy engem ez a világ sosem tudott bevonzani. Így megmaradtam külső szemlélőnek, borzongani kidülledt szemekkel, elidegenedve, a cselekmény drámájától teljesen elvágva. Most képzeljük el azt, hogy épp csekket akarunk befizetni a postán, vagy egy bevásárlóközpontban sétálunk, esetleg meghalt a nagymamánk, mikor hirtelen a semmiből megszólal valami zene, és elszabadul a pokol: az emberek először megmerevednek, megállnak a mozdulat közben, majd az arcukat grimaszos művigyorba húzza egy külső kényszer, és táncolni kezdenek, valahol valaki dalra fakad, beugrik előre a sosem látott főszereplőpáros,és te is mozogsz a többiekkel,asszisztálva az ő világgá kiáltott bolduk pillanataikban, ugyan olyan értetlen vidámsággal, mint mindenki más. Sőt, talán még zene se lenne, azt a mindenség nagy rendezője csak utólag keverné a felvétel alá. Kényszerből statisztának lenni egy olyan filmben, aminek nem kaptad meg a scriptet. Némán vonaglani egy ismeretlen betétdal ritmusára. Ez… egyszerűen félelmetes. Fogalmam sincs, kinek az elborult agyából pattant ki a musical ötlete, de azt biztosan tudom, hogy nem akarnék egy olyan világban élni, ahol ilyen szörnyűségek megtörténhetnek…

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Cristofel: Kuba...

Következő kritika:

Danny Collins

Még több Kommentár