Jobban ékesíti a kart… Ezúttal had elmélkedjek egy kicsit a magyarkodásról. Nyilván nem teljesen korrekt Petőfivel szemben, hogy ezt pont a Nemzeti dalon keresztül teszem, a költő forogna is a sírjában, ha lenne neki. Ne értse félre senki, nem a második (vagy harmadik, ha a székelyt is idevesszük) himnuszunkat akarom bántani.

„Fényesebb a láncnál a kard
jobban ékesíti a kart
és mi mégis láncot hordunk
ide veled régi kardunk!”

Nekem ez a versszak tökéletesen, félreérthetetlenül megmutatja a magyarkodás lényegét. Nem azért kell nekünk a kard, mert azzal jobban le lehet csapdosni a románok, szerbek, vagy oroszok fejét. Nem, nekünk azért van rá szükségünk, mert fényes. Jól mutat. Lehet vele pózolni. Hiszen milyen már láncokkal vagánykodni? Azok se nem fényesek, se nem menők, nehéz velük skinhead lányokat felszedni. A lánc, a kötelezettség, az elkötelezettség, valamint az ezekből és ezekért önmagunkból kierőszakolt munka és helyes élet nem olyasmi, amit bárki likeolna. Láncokkal kivonulni egy térre banalitás. Ha Petőfi korában lett volna napalm vagy atombomba, akkor azok lettek volna a befutók. De nem azért, mert hű de nagy krátert lehet vele csinálni Bukarest helyére, vagy széjjelégetem az egész Don kanyart! Azért kellenének, mert jól mutatnak egy profilképen.

„A honvéd bátor senkitől se fél! Egy magyar honvéd százzal is felér! A honvéd minden golyó elől kitér!”

Elég csak futólag átolvasni egy tetszőleges Kárpátia szám dalszövegét, hogy lássuk, a szájtátók magyarságtudata nem ered másból, csak jurtákból, lovakból, szablyákból, meg Csaba királyból, akiről ugye kb. senki sem tudja, hogy kicsoda. Annyira felszínes nézet ez, hogy nem tudnám elképzelni a miatta megmozduló tömegeket, ha nem látnám őket a saját szememmel. És nem csak a 12-16 év közötti fórumkurucokat vonzza be, hanem az elvileg értelmes és érett idősebb embereket is. Mert azt még el tudom hinni, hogy az igazság nyerge meg a lángoló kard be tud hülyíteni pár kétbites teenagert, de akinek van néhány felesleges agysejtje, melyek épp nem egy Nagy Magyarország térképre onanizálnak, az látja, hogy ez mennyire sekélyes és primitív ez a mentalitás. Persze az önkritika és a szkepticizmus igen ritka kincsek manapság…

Ezek a számok, ezek a hamis ideák elhitetik a hallgatósággal, hogy itt egy hegyormon álló szittya sereg feszít épp a hangszórók viharos szelében, és lélekben mindenki készen van, hogy belelőjön pár szlovákot a Dunába, de persze senki sem indul el gyalog (vagy lovon) a határ felé, mert holnap munka lesz, iskola lesz, éhes vagyok, fáradt vagyok, már más programom van, nem vagyok lovagláshoz öltözve…stb. A lényeg persze az, hogy MINDENKI készen áll, összeszorított fogakkal és farpofákkal várja a messiást, aki majd kihúzza Attila kezéből a fénykardot, és megindítja a revíziót. Ez egy roppant kényelmes gondolat. Mert már nem rajtuk múlik. A múlt dicső és boldog volt, a jövő is dicső és boldog lesz, addig mi meg… hát, elleszünk valahogy… zenélgetünk kicsit, felvonulunk… aztán majdcsak… kialakul… valami… valahogy… igaz?

Lengess zászlót egy szebb holnapért!

Nem értem, hogy lehet, hogy Hofi társadalmi szelep szerepét leszólják, de például egy Kárpátia a magyarság esszenciája tud lenni, pedig ők sem csinálnak mást, csak levezetik a felesleges gőzt. Kíváncsiságból meghallgattam párat a régi kedvenc nemzeti érzelmű számaimból. Mert (itt eljött a vallomások ideje…) 13-14 évesen én is hatalmas magyar voltam ám, az a fajta, akinek a markából még egy csordányi bevándorló sem tudta volna kicsavarni a karikás ostort, viszont ez elég gyorsan lecsengett, amikor végül csatlakoztunk az Unióba. És meglepetés, nem lettem kisebb magyar, nem lettem homoszexuális, szabadkőműves vagy éppen zsidó. Csak megértettem, hogy a társadalmi problémák nem oldhatóak meg és a történelmi tragédiák nem tehetőek semmissé azáltal, hogy felülünk egy tankra, és részegen áthajtunk pár ukrán falun, vagy azzal, hogy erről éneklünk. A szentimentális mártíromkodás és önsajnáltatás pedig még kevésbé.

Ha megvizsgálunk párat a legízesebb dalok közül (a közeljövőben ezt részletesen meg is teszem majd…), könnyen láthatjuk és megérthetjük, miből is eredeztetjük a nemzeti öntudatunkat. Jobb esetben jurtákból, íjakból, lovakból, meg misztikus, megkérdőjelezhető valóságtartalmú uralkodókból. Rosszabb esetben viszont teljesen irreleváns dolgokból, mint például a pálinka, aminek tényleg semmi köze sincs semmihez. Ilyen alapon lehetne az, hogy magyar vagyok, mert gémeskút. Magyar vagyok, mert szürke marha és Pikk szalámi. Kellenek persze olyan hívószavak, mint a “haza”, “igazság”, “szabadság”, “Isten”, “múlt”…stb, melyek általában önmagukkal rímelnek, és ezen meg is ütköznénk, ha nem lenne utána némi artikulálatlan huhogás, kurjongatás vagy hümmögés. Ezeket összegyúrod, és már meg is van a dalszöveg. Sok esetben még az se kell, hogy nyelvtanilag értelmes legyen, arról már nem is beszélve, hogy esetleg irodalmilag meghaladja a Mulatós Pista műveinek színvonalát. A többit úgyis bele fogja projektálni a közönség. Óriási. Gyakorlatilag énekelhetnék azt is, hogy Magyarország, Magyarország, Magyarország, Magyarország!, de… ez sajnos már Oláh Ibolya lefoglalta. Nincs baj, akkor majd egy kicsit variálunk!

„Keletről üvölti, JUSTICE FOR HUNGARY! Nyugatról hirdeti, JUSTICE FOR HUNGARY!”

Na de visszakanyarodva az eredeti témánkra: magyarkodni annyit jelent, hogy te különb vagy, egyenlőbb az egyenlők között. Nem azért, mintha bármit is máshogy tennél, mint mások. A radikális ‘Nagymagyar önmagának adományozza a címét, melyet általában egy-két Magozott cseresznye vagy Romantikus erőszak póló, népművészeti bőr pénztárcatarsoly, és fokhagymás kenyérlángos megvásárlásával vált meg. A jó irredenta tüntetésre jár, ahol két-három órán át áll egy helyben, hallgatva a hordószónokokat, akik hírül adják, hogy már majdnem itt az idő a nagy rohamra… majd hazamegy, ahol belövi a nemzeti rockot (nyitott ablaknál, mert ha mások nem hallják, akkor nem is szól…), heveny önkielégítést végez egy turulmadárnak öltözött szőke, kék szemű parasztlányról készült képre, elmormol egy imát Horthy Miklóshoz, és lefekszik aludni.

Március 15-e legnagyobb győztesei.

Ha az ilyennek egyszer gyereke lesz, és addig nem növi ki ezt az ostobaságot, akkor megtörténhet az az egyetemes jó ízlés elleni bűntett, hogy megjelennek a kis Vajkok, Koppányok és Álmosok az óvodában… Igen, tudom, hogy cinikus, nemzetáruló rohadék vagyok, aki kigúnyol egy szép és tiszta érzést, mindezt nyilván a szabadkőműves zsidó érdekek szolgálatában, hogy metaforikus sterilizáló sót szórjak a nemes magyar emberek zavaros elmekútjába, de! Én lennék a legboldogabb, ha az ország szeretete ennél épületesebb módokon nyilvánulna meg, és nem lenne okom arra, hogy élcelődjek a bárgyú önámításon.

„Lálálálálálálá. Menj-Menj! Lálálá. Menj-Menj!”

Mert ami most csinálnak a múlt és a nemzet tisztelete gyanánt, az alig magasabb rendű, mint a tűz körül dobszóra ugráló fűszoknyás bennszülöttek péniszlengetése, amit egyébként lenézünk innen a szíriuszról jött magyarok piramisépítő panteonjáról. De legyen szabad felvonultatnom a legtipikusabb magyarkodó érvek szalmabábjait, már csak azért is, hogy ne legyen ennyire egyoldalú a dolog!

–Fogod be a pofádat, te büdös g*ci SZDSZ-es zsidóbérenc f*sz, kirúgom a fogaidat!
–A nemzeti rock egy életérzést ad át.
–Te ezt nem értheted, mert nem vagy IGAZI magyar!
–De ezek a számok zeneileg is értékesek.
–Ez az egész az összetartozásról szól.

És akkor sorban a válaszok: Nem. A madárcsicsergés is roppant feelinges, mégse tetováltatok egy verebet a bicepszemre. Igazi magyarnak lenni nem azt jelenti, hogy 80 alatt van az IQ-d, és sörhabos képpel lefejelnél mindenkit, aki másként gondolkodik. Legfeljebb a lemez lehet értékes, söralátétként. És igen, az összetartozást aláírom. De önmagában az, hogy valami az összetartozás “illúzióját” nyújtja, még nem feltétlenül jó. Egy szvasztikás karszalag és egy wehrmacht egyenruha is segít az összetartozásban, a közös kecskebak áldozásnak és szűzlányvér ivásnak is megvan a közösségépítő ereje, de távol álljon tőlem, hogy az ilyen testvériséget felmagasztaljam. Átérezzük, hogy egy nemzethez tartozunk, és… és? Mi a következő lépés? Mert általában valamelyik szomszédos ország lerohanása, ugye. Hát ez a probléma.

A forradalom MOST indul meg! Vagy MOST. Vagy most…

Aki egy kicsit is jártas az etikában, az tudja, hogy rangsorolni lehet a tetteket a cselekedetet elkövető szándéka és a végeredmény alapján. Így legmagasabb helyre kerül az a jó tett, melyet nem azért viszel véghez, hogy elégtételt érezz miatta, és legalulra a másoknak való tudatos károkozás, amit pusztán a tett kedvéért, és az afölött érzett elégedettség okán követ el valaki. E két végpont közötti tér nagyjából lefedi az emberi cselekedetek skáláját. De a magyarkodást nem lehet besorolni. Mert az egy nem-tett, a cselekvés hiánya, mely mégis megelégedettséggel tölt el. Így azt kell hinnem, hogy a magyarkodás pusztán a magyarkodás kedvéért létezik, illetőleg egy önmagát igazoló absztrakt fogalom.

Bármelyik időpillanatban teljesen értelmetlen, csak láncba fűzve, önmaga előzményeként és következményeként értelmezhető. Ezért nem lehet csak úgy, egyik napról a másikra levetni a lokálpatriotizmust. Mert a folytonosság elvesztésével elértéktelenedik mindaz a nem-tartalom, amit mindenki beleképzel. Az ebből gyökerező nemzeti öntudat vagy egyéniség szükségszerűen és folyamatosan a kiábrándultság, majd az identitásválság felé sodródik.

„Századok óta, hirdetik róla, senki kikezdeni vele nem mer! Minket az Isten harcra teremtett.”

De ne tévesszük össze ezt a jelenséget a tisztességes nemzeti érzelemmel. Egy hazafi igazából szereti a hazáját, adott esetben tesz is érte, és nem csak arra használja fel, hogy a saját egóját legyezgesse vele. Nem kell neki árpádsávos izompóló, magor-dezodor, kürtőskalács ízű rágógumi, rovásírásos hátvakaró, és cigány fogakból fűzött nyakbavaló ahhoz, hogy szeresse Magyarországot. Akárcsak a vallásnak, a hazaszeretetnek is a szívben kell kezdődnie, és ott is kell végződnie. Nincs szüksége üvöltő szájakra, vagy rendőrpajzsokra csapódó öklökre. Ami nem azt jelenti, hogy a hazaszeretet tétova vagy passzív lenne. Kész a lázadásra, és kész a harcra, de nem a lázadás és a harc a célja, hanem a béke és a prosperitás.

- Kitahito

Megosztás