Írásai nem titkoltan saját élményekből táplálkoznak. Mivel sokszor érinti a szerhasználatot, joggal merülhet fel a kérdés, hogy ott is megvan a személyes tapasztalat?
Természetesen. Az olyanokat, mint amilyen én is voltam, a szaknyelv politoxikománnak nevezi. Tehát mindegy, hogy mi, csak legyen, és üssön. Megvoltak a korszakaim, végigmentem a klasszikus drogokon, a dizájnerekből is belekóstoltam egy-kettőbe, de az nagyon csúnya pusztítást végzett már rövidtávon is. Nekem a hallucinogének voltak a mestereim. Vonzott a látomásos költészet, kutattam a víziókat, a hallucinációt. Aztán jöttek a pszichedelikus zenék is. A Goa-ba nem merültem bele, mert volt egy olyan buli, ahol túlzásba estem, és majdnem beleőrültem. Éreztem, hogy valami megszakadt az agyamban. Tudtam, hogy az a fajta kontrollvesztő vagyok, hogy ha belemerülök ebbe, akkor nekem végem. Bőven elég volt a drum and bass, hogy kitomboljam magam. Anno a 2000-es évek elején virágkorát élte a partikultúra itt Budapesten, ilyen ledurrant gyártelepeken, katonai reptereken, meg hasonló helyeken buliztunk. Toltam a serkentőszereket, hogy tudjak úgy táncolni, ahogy szeretnék, és bírjam hajnalig.

A drogkarrier úgy néz ki, hogy “buli van”, “baj van”, és “végem van”. Amikor véged van, akkor már nem tudod mire fogni, nem tudod letagadni, ott már minimum kórház kellett. Na, a “végem van” korszakomban, amikor bukdácsoltam, és végigjártam az ellátóintézeteket, kipróbáltam az ópiumszármazékokat is. Beleszaladtam a mákteába, meg az ópiát tartalmú fájdalomcsillapítóba, és taccs! De a fű az, ami végig megmaradt.

Írt is ilyen módosult tudatállapotban?
Írtam pszichózisban, igen, csak aztán tiszta fejjel erősen meg kell szerkeszteni a szöveget, mert ugye abban az állapotban nincs önreflexió, sem önkritika, és amikor lecseng az őrület, kijössz a mániából és véget ér a flow, tiszta fejjel előveszed a kész anyagot és megnézed, hogy mennyi használható belőle, majd elkezded lecsipegetni a vadhajtásokat, koherens művé formálni a káoszt.

Amikor a Fedél Nélkül 2023-as Év Alkotása versenyre beküldött (később díjnyertes) prózáját, az Avatást olvastam, az volt a benyomásom, hogy a legjobb értelemben véve “skizoid” a szöveg. Érződött rajta egyfajta megzabolázott, szerkesztett filter nélküliség.
Az az írás éppen tiszta fejjel készült, a rehab betegszobáján, de nálam ugye a sok LSD és egyéb szer maradandó pszichiátriai betegséget hozott, úgyhogy nem meglepő, hogy ilyen benyomást keltett. Volt benne egyfajta terápiás szándék, ki kellett írnom magamból azt a valamit. Adott egy kulcsélmény, amit megfogadtam, hogy egyszer majd papírra vetek. A belső hömpölygés, a belső monológ vagy tudatnarráció pedig vitt magával. Nyilván ezek még tanuló jellegű munkák, egyelőre amatőrnek tartom magam, igyekszem elsajátítani a technikákat, módszereket, a témák feldolgozásának a mikéntjét. Kísérletezem, minden tekintetben. Itt van például a BDSM…

Találkoztam ilyen novelláival is. Azok is saját élményből jöttek?
Igen. Tudod, a függőség az egy konstans kontrollvesztés. Beakad a lemez, és akkor kifulladásig pörög. Amikor abbahagyod azt a választott szert, ami bajba juttatott, meg mondjuk a zárt osztályra, kezelőintézetbe, anonim segítő csoportba, gyülekezetbe, munkaterápiára, vagy akár a medjugorjei kőtörőbe, és leállsz, a terápia alatt arra programoznak be, hogy olyan formában éld ki ezt a kontrollvesztést, ami termékeny, vagy legalább nem döglesz bele rövidtávon. Így a nyolcadik rehab után meg kellett tanulnom ezt becsatornázni valahova, és hát nekem a szexfüggőségben jött ki. Ugye férfiakkal voltam összezárva, mindentől elvágva, telefon és internet nélkül. Ilyenkor az ember nagyon ki tud éhezni. Szóval így jött a BDSM a képbe, a nemi szerepek újraértelmeződése, a nemek harca, a femdomba átcsapó női egyenjogúsági mozgalom. Megérkeztek az új kőkorszak amazonjai – gondoltam! Megfogott ez a jelenség. Volt egy pár sikertelen kapcsolatom nőkkel, és meg kellett tanulnom taktikát váltani. Arról nem is beszélve, hogy van egy elég erős, ambivalens anya az életemben, tehát biztos ezek is vastagon benne vannak, hogy végül itt találtam meg magam.

Azért ez valamennyire bele volt kódolva ebbe az életútba, ha jól értem.
Igen, mivel belém nevelték, hogy alárendelt vagyok, tehetetlen alárendeltje a függőségemnek, ami legyőzött, megtört, kifogatott a méltóságomból, és elvesztettem mindent. Most már nincs is más út, csak a vesztesek seregéhez csatlakozni. Ezt mantráztam, ezt verték belém tizenvalahány éven át különféle csoportokban, a rehabokon, a kórházban, mindenhol. Egy ponton úgy voltam vele, hogy ha már sub vagyok, akkor legalább legyen valami haszna is. Számomra ez terápia. Szexterápia. Elmondod, hogy mik a tabuid, milyen tapasztalataid vannak, mik az elképzeléseid, csak hogy a dominának legyen egy képe rólad és a határaidról. Ő pedig elkezdi feszegetni azokat.

Olvasva a műveit egyértelmű, hogy a stílus és témaválasztás tekintetében sem szemérmeskedik. Van olyan téma, ami még önnek is túlságosan intim ahhoz, hogy írjon róla?
Hát, a vallásról például nem szívesen, Salman Rushdie példáján okulva. Újonnan betérő vagyok, és vannak dolgok, amik nálunk vérre mennek. Benne van, hogy kapok egy fetvát, aztán szabadon kinyírhat bárki. Meg eleve, keveset tudok még az iszlámról ahhoz, hogy merjek foglalkozni vele. Persze ha már egy budapesti no-go zónáról kezdtem el írni, az iszlám szociokulturálisan óhatatlanul benne lesz, de a hitvilágba nem megyek bele.

Ezen kívül ott az abuzálás, a gyerekbántalmazás. Ilyesmikhez sose nyúlnék, ez a másik tabu nálam, főleg a családon belüli szexuális erőszak, mint mondjuk a Fritzl-ügy. Meg valahogy a halállal sem szívesen foglalkozom újabban. Most élni szeretnék. Kezd kinyílni a világ, megfiatalodtam, visszatért az életkedvem, jönnek az új kapcsolatok, kapom a visszajelzéseket és inspirációkat a továbbiakhoz, úgyhogy most nincs kedvem ebbe belemenni. Önmagam poklaiból kaptam egy nem is olyan kicsi ízelítőt.

A beszélgetésünk előtt említette a többszörös identitást. Mire gondolt?
Kivégeztem magamban az óembert, és most egy valódi újjászületés zajlik. Nyilván a korábbi énem nem teljesen szűnt meg, és haloványan mindig ott lesz bennem. Az árnyékom, aki végig elkísér engem. Mióta megírtam a litván traumámat, az utolsó nagy titkomat, amiért a legtöbbet szenvedtem, vagy ami a legtöbb munkát adta nekem, azóta úgy érzem, hogy leszakadt rólam egy teher.

Amikor álmodoztam, hogy talán majd egyszer író leszek, úgy éreztem, hogy olyan hozott anyagom van, amit ha csak tőmondatokban megírok, már az is ütni fog. Ilyenekkel áltattam magam, és most kezdek rájönni, amikor minden fájdalmamat kiírtam magamból, hogy most van esélyem valódi íróvá válni. Az óember engem nagyon sok mindenben akadályozott. Inspirált is, de fel kellett dolgozni ahhoz, hogy a bennem lévő negatív pólus tiltásai és lefojtásai megszűnjenek. Úgyhogy ez egy ilyen teljes profilváltás, azt hiszem.

Viszont nem megy egyszerűen: úgy igyekeztem jó muszlimmá válni, hogy majdnem Ábrahámita lettem, és egyszerre szakadt rám a keresztény, a zsidó és a muszlim identitás közös frusztrációja, és az már annyira fájt, hogy képletesen szólva üvöltésem az Ararátig is elhallatszott. Szóval kellett valami XXI. századibb és kényelmesebb, ami nem áll az alapokkal ellentétben, de mutat egy új koncepciót és nyitottságot. Ez a provokatív, poszt avantgárd, deviáns művész, aki elmegy a falig, valami ilyesmi akar lenni.

Akkor ezek szerint nem híve a “Ha a kezed vagy a lábad megbotránkoztat téged, vágd le és dobd el magadtól!” – típusú megoldásnak.
Egyáltalán nem. A gardróbszekrénybe el lehet suvasztani, hogy ne azok között a ruhák között legyen, amiket napi szinten felvennél, de nem lehet tényleg lemetszeni magadról. Ezzel már együtt kell élni: ez az én árnyékom, aki a végéig elkísér. Tisztában vagyok vele, hogy szélsőséges alkat vagyok, tehát vannak olyan alapvető, megváltoztathatatlan vonásaim, működési hibáim, melyek az előéletemből, vagyis a függőségemből, a szenvedélybetegségemből fakadnak. Ezeket tudnom kell kezelni, kontrollálni, és felhasználni.

Az én anyagom egy inspiráló, befogadó kontextusra várt, amit végre megkaptam. Nyilván emelkedik a tét, nekem is jobban kell írni, és meg kell válogatnom, hogy egyáltalán miről írok, de ez már egy alkotó identitás. Eddig romboltam, magam és magamban, de most már építeni szeretnék. Fogok is, ha kell, akkor ilyen deviáns módon, ha már ennyire előítéletes, elanyagiasodott, megmerevedett, politikailag megszelídített a magyar művészi szféra. Irodalmi partizánként, vagy akár alvilági módszerekkel kizsarolom, kikövetelem magamnak a figyelmet. Addig meg marad az online tér.

Miről fog írni most, hogy feldolgozta a saját személyes történetét?
Most ez a városi dzsungel, a Mahalle koncepció mozgat meg. Egy városrész, egy nagyvárosi kerületet bemutatása, ahol az aktuális társadalmi problémák, identitásbeli súrlódások, kollektív vagy személyes traumák is szerepet kaphatnak. Indítottam is egy blogot ezen tematika mentén: mahalle187.blog.hu. Oda az eddigi díjazott prózáim, meg az újabb írásaim is fölkerültek, de jönnek majd mások is. Például Kauen, a tömény horror. Arról szól, hogy milyen egy volt koncentrációs tábortól 1 kilométerre álmatlanul forgolódni a szállodai szobádban, hogy tudod, az emberek téged is “annak” néznek, és látod az arcukon meg a szemükben, hogy anno téged is odatettek volna, és szívük szerint odatennének ma is.

Ez egy nagyon erős koncepció, de ha jól értem ez még mindig a személyes traumákból táplálkozik.
Persze, önéletrajzi ihletettségű. Viszont azóta már nagyon más állapotban vagyok, nem fojtogat a hozott anyag, így be tudom építeni más szereplők portfóliójába vagy egy szituációba. Amit anno kiírtam magamból, azt annyira személyesnek, nyomasztóan fojtogatónak, annyira önmagamról leválaszthatatlannak éreztem, hogy muszáj volt ilyen vallomásos jellegűre vennem a figurát. Aztán jött a terápiás jellegű BDSM, jött a Mistress, hogy most már elég volt a rinyálásból, találd meg végre a töködet, és csinálj valami mást, vagy máshogy, és próbáld meg élvezni is! Azóta csinálom, és élvezem… egyébként tervben van egy oszmán-kori történelmi regény is, némi szefárd Odüsszeiával és örmény szállal megspékelve. Hosszabb távon ilyesmikben szeretném kipróbálni magam.

Azt hiszem Charlie Chaplin mondta, hogy “Az élet közelről nézve tragédia, de távolról nézve komédia.”. Eljutott már odáig, hogy komédiának lássa a saját tragédiáját?
Inkább paródiává, vagy önironikussá vált. A prózám mélyre fúrt: volt benne naturalizmus, egzisztenciális szorongás, belső monológok, vallomások, gyónás, teherletétel, ami kell. Eltelt pár hónap, megindultak a rímek az agyamban, és ironikus távolságtartással sikerült ilyen játékos formában újra átmenni az egészen, csak még mélyebben. Úgy, ahogy prózában nem lehet, csak a lírában. Az újabb verseim közt vannak ilyenek, hogy ‘Önreflektív’, ‘Terápia’, ‘Vizit’, ‘Kórterem’. Ott sikerült kellőképp hátralépnem.

Meg tudná mondani, hogy látva Tarr Béla filmjeit, azt a kilátástalanságot, nyomort, a torokszorító nyomorúságot és erkölcsi züllöttséget, amit ábrázol, miért érzi valaki, hogy alá akar merülni ebbe a közegbe?
Az önsajnálat és az önutálat miatt. Nem véletlen, hogy egy szeméttelepen van vége a Kárhozat c. filmnek, a mocsokban vergődő féregemberrel, akit megugatnak a kutyák. A függőség pedig… a függőség egy lassú öngyilkosság.

Akkor előbb volt a függőség, és utána az alászállás?
Igazából akkor indult be, és kapcsolt intenzívebb fokozatra a függőségem, amikor belekerültem ebbe a közegbe. Hasonlóan hasonlónak örül, ugye. Aztán jöttek a problémák miatta. Igen, kétségtelen, hogy nagyon összefügg a kettő… de ebbe így még nem is gondoltam bele.

Mennyire fog eltávolodni a Tarr/Krasznahorkai-féle világtól most, hogy sikerült szembenéznie a démonaival?
Nyilván nem fogom magam mögött hagyni, de most egy kicsit zárójelbe teszem. Krasznahorkainak is megvoltak a korszakai. Jelenleg azzal a koncepcióval igyekszem dolgozni, amivel a Báró Wenckheim hazatér c. regény is, tehát van egy parodisztikus és már-már ironikus távolságtartás, ahogy az ember kicsit felülről, görbe tükörből nézni azt az örök magyar valóságot, amiben évekig szenvedtem, és majdnem belehaltam. Valahogy így vagyok ezzel.

Látni vélek egy párhuzamot a művészeti tevékenysége és a személyes gyógyulástörténete között. A novelláiban a Mahalle olyan, mint a város tudatalattija: eddig bele volt ragadva, de most már kívülről vizsgálja, elemzi és értelmezi.
Jó ezt hallani. Örülök, hogy onnan nézve a gyógyulás, a feldolgozás felé mutatnak a tendenciáim, és nem egy lejtmenetet, vagy megrekedést látni benne. Kellett ez a versciklus ahhoz, hogy ne csak tükröt tartsak magam elé és elmerüljek a saját nyomorúságomban, hanem ironizáljak rajta, és úgymond mesélhetővé tegyem mindezt. Bennem volt az is, hogy az unokaöcsémnek mesélek, aki bár még csak óvodás, egyszer talán majd szeretné tudni, hogy ki vagyok, és hogyan lettem az, aki ma vagyok.

Erősen jelen van a szürrealizmus az írásaiban, amit úgy aposztrofálok, mint egyfajta szubjektivizmust. Látva, amiről és ahogyan ír, felmerül a kérdés: Ön szerint maga a valóság is szürreális?
Egyértelműen. Litvánia óta, amikor szembesültem a kommunizmus meg a nácizmus rémtetteivel a maga legelemibb formájában, egyszerűen nem tudom reálisan látni a világot. Nem véletlen, hogy meg kellett gyónjam, amit a KGB múzeumban, és a tömegsír mellett állva éltem meg. Ha belepillantasz annak a gödörnek a mélyébe, akkor a mélység is beléd pillant.

- Kitahito

Megosztás